Jánosi Péter
„EMLÉKMORZSÁK”
Mindennap kiülök az erkélyünkre, és a kristálytiszta levegőbe szippantva legeltetem szemeimet az előttem elterülő Mátra gyönyörű lankáin, a fenyőillatú erdőrengetegen, a Napban fürdőző tisztásokon, és bámulom a Kékes tetején meredő TV tornyot, ahogy egy hófehér pamacsfelhőn dugja át csúcsát, talán azért, mert imádja a napsütést ő is. Mindegy melyik évszakban, mert ez a gyönyörű tájkép, sokszínűségével mindig új, gyönyörű képeket varázsol elém, követve az évszakok váltását, és a változó sokszínűségével elbűvöl.
Ilyenkor régen elfeledett emlékek is felszabadulnak, olyanok is, amelyeket egyébként igyekeztem végleg kitörölni.
Negyvenhat évvel ezelőtti emlékek jöttek elő agyam raktárainak legrejtettebb zugából, amikor három gyermekünkkel, egy földszintes „proli” háztömbben kaptunk egy szoba-konyhás lakást.
Amikor megismerkedtünk a szomszédjainkkal, és megláttuk lakásunk méreteit, rádöbbentünk, hogy mi egy palotában lakunk hozzájuk képest. A mi szobánk „hatalmas” volt, 5×5.-ös méretével, míg a házba a többi szobák 2×5.-ös méreteivel csupán „lukaknak” hatottak. A konyhák mind azonosak, utóépített, 5×2 méteresek, vízvezeték nélküliek. Tulajdonképpen nem csak konyhaként szolgáltak, ez volt az előszoba, és a fürdőszoba is.
Az első napokban bevezettem a vizet, és egy padláson talált, régi, „antik” falikutat szereltem a bejárati ajtó mellé, ezzel komfortosabbá vált életünk. Tetszik nem tetszik, azzal is fokoztuk komfortunkat, hogy a falikutunk egyben piszoárként is szolgált, így csak a „nagydolog” miatt használtuk a tömbház közös WC fülkéjét. A gyerekek védelme érdekében, itt végezhették el nagydolgaikat is, egy „székbe épített bilibe, és kihordtuk tartalmát a közös WC-be. Ezt egyébként a ház minden kis gyerekénél alkalmazták. Egyébként a hátsó udvaron volt egy három fülkés WC helység, és egy közös mosókonyhás házikó. Ez a közös, „tisztasági” objektum biztosította huszonkét felnőtt, és tizenkét gyerek szükségleteit. Innen lehetett vizet hordani főzéshez, fürdéshez.
Az egész ház, egyébként lepusztul képet mutatott, omladozó vakolataival. A keskeny, félig-meddig betonozott vízlefolyást biztosító, töredezett járdán, esős időben, patakként zúgott a középen beépített kanális nyílásáig, s ha nem volt éppen eldugulva, megúsztuk, hogy nem kellett bokáig érő sáros vízben mászkálnunk. Volt egy pár idősebb lakótársunk, akik restek voltak a WC -ig. elmenni, és a bili tartalmát a kanálisba öntötték, ami száraz időben iszonyatosan bűzlőtt, még az is elfordult, hogy a szilárdabb tartalom a kanális rácsán fennakadva próbára tegye étvágyunkat.
Még most is érthetetlenül konstatálom, ebben a torz lukakban hogyan fértek el, és élték meg mindennapjaikat. A közvetlen mellettünk lévő „lukban” egy velünk egyidős pár, két pici gyerekével, és a férfi öreg szüleivel éltek egy fedél alatt. De volt még több hasonló „luklakó”, ahol két generáció élt együtt. Egyébként a legtöbb lakásban, több kemény alkoholista tette színessé életünket. Ebben a furcsa közösségben, rengeteg bosszúságot, veszekedést, és undort kellett elviselnünk, úgy éreztük magunkat, mintha valamilyen középkori „pestises” nyomortanyán élnénk.
Most is undorral gondolok vissza erre az időre.
Egyre nehezebb volt ebben a „fertőben” élni, amikor egy nap, csoda történt. Egy kisiparos villanyszerelő mesternél dolgoztam, amikor a Kerületi Tanácsháza irodáiban, világítás korszerűsítésére kaptunk megrendelést. Az elavult világítótesteket lecseréltük fénycső armatúrákra, ami abban az időben újdonságnak számított. Egyik nap pont a „Lakásügyi Osztály” következett, itt intézték az állami lakások kiutalásait. A főosztályvezetőt érdekelte az új armatúra működése, és kérdésekkel halmozott el. Jól elbeszélgettünk. Segítőm, arra bíztatott, hogy kérdezzem meg, kaphatnék-e nagyobb lakást. Nem mertem, viszont ő, elé állt, és határozottan megszólította:
– A barátom három kisgyerekkel egy komfortnélküli nyomorúságos szoba konyhás lakásba élnek… nem kaphatnának egy normális, lakást?
Még most is élénken előttem van az a kép, amikor este, feleségemnek átadtam az új lakásunk kiutalását. Szája elé kapta kezét, úgy fojtotta el örömsikolyát, és könnyes szemmel ugrott a nyakamba. Igen, jól emlékszem, – mindketten sírtunk, mint a taknyos gyerekek. Örömünkbe!
Napokon belül beköltöztünk a háromszobás új lakásunkat, egy négy emeletes újonnan épült panelházba. A lépcsőházban összesen tíz család kapott helyet, öt család a baloldalon, öt pedig a jobboldalon. Mi a baloldalon, kérésemre, a legfelső, negyedik emeleti lakásba költöztünk be. Nagy volt az öröm, feleségem a fürdőszobában kijelentette, hogy három nap, három éjjel kisem fog szállni a kádból! Nem csoda, született tisztaságmániás volt.
A gyerekek is elkezdték berendezni szobájukat, mint ahogy mi is, csak a baj az volt, hogy nem volt mivel. Ami „bútorunk” volt, mind ócskaság, már ha egyáltalán lehetett bútoroknak nevezni. Ami további fejtörést okozott, hogy most három szobát kellene berendeznünk.
Szerencsénkre „megmozdult” a család, a barátok, még a munkaadóm is. Mindenki segíteni akart, és segített. Még most kétkedve csodálkozok, hogy pár nap alatt minden szoba belett bútorozva. A már „gyárilag” beépített konyhabútorok, gáztűzhely, polcok és fiokok, megteltek edényekkel, étkezőkészletekkel, – mindennel amire egy konyhában szükség van.
Arra nem igazán emlékszem, hogy kitől milyen segítséget kaptunk, de meglepett, hogy hűtőszekrény is került a konyhába, és ekkor még újdonságnak számított automata, – centrifugás mosógép a fürdőszobánkba.
Egyik nagyon jó barátomtól, aki sajnos már nincs közöttünk, kaptunk egy szovjet színes tévét és magnót. A TV-t kötéllel hozta fel három ember, olyan nehéz volt, a magnó pedig olyan erős, hogy a Dunán, árral szemben simán felhúzott volna egy sétahajót utasokkal együtt.
Ami csodálatos volt, hogy mi már boldogan belaktuk lakásunkat, feledve „nyomortanyai” életünket, amikor ők még csak ezután kezdtek beköltözni.
Mikor minden lakást elfoglaltak, megkezdődött a lépcsőházban lakókkal történő „sajátos” ismerkedésünk.
Egyik nap, amikor munkából hazaértem, nyitnám az ajtót, de a kulcs nem ment bele a zárba, ezért csöngettem. Az ajtó kinyílt, meglepődtem, mert egy ősz hajú, mosolygós néni állt velem szemben, de úgy gondoltam, biztos feleségem vendége. Köszöntem, futtában bemutatkoztam, és hanyag eleganciával bementem a WC- be, mert már az utcán pisilési ingerek gyötörtek. Ezután a fürdőszobában kezet mostam, majd megdöbbenve láttam, hogy a konyhában egy idősebb öregúr invitál, hogy igyunk meg egy korty pálinkát ismerkedésünk örömére.
Kiderült, hogy még csak a harmadik emeleti lakásban vagyok, eggyel alattunk.
Akkor szembesültem azzal, hogy minden lakás egyforma. Ez volt az eső szomszéd vizitem, amin sokáig jókat nevettünk, viszont nagyon összebarátkoztunk, és az idős házaspárral olyan lett a kapcsolatunk, mintha a gyerekeink nagyszülei lennének.
Sajnos megszűnt feleségem bedolgozási lehetősége, ezért a „Díjbeszedő Vállalatnál” helyezkedett el, kódoló munkakörben.
Nagy lányunk tizenkétévesen, fiunk tízévesen már kiséret nélkül jártak iskolába, és a napközi után haza. Ők is csatlakoztak a „kulcsos” gyerekek táborába, akik szép számmal éltek a lakótelepünkön, így velük nem volt problémánk.
A kisebb lányunk, az első osztályt kezdte meg, szerencsére, egy olyan iskolába, amelyik feleségem irodája előtt volt két villamos megállóra. Így a tanítás és napközi után érte tudott menni. Reggelenként én vittem, mivel a munkaköröm nem volt időhöz kötve, és a nejem hétkor kezdett, aminek köszönhető volt, hogy négyórakor végzett.
Egyik nap, én is velük jöttem haza, és amikor a ház bejáratához értünk, meglepetten láttuk, hogy lépcsökön víz folyik ki, az utcára. Miután a két felső szomszédunkon kívül még senkit nem ismertünk a házban, amikor beléptünk a lépcsőházba, több ismertlen férfi, a lépcsők száraz oldalain üldögélve vidáman beszélgettek, miközben egyikük, konyakkal kínálgatta a többieket. Amikor meglátott minket, azonnal ránk kérdezett:
– Ti laktok ezen az oldalon legfelül?
Meglepődve vágtam rá:
– Igen. Mi lakunk a kilencesbe.
– Akkor futás fel, mert tőletek folyik a víz, valószínű a fürdőszobátokban van a gond, mert onnan folyik a csövek mellett az összes lakás fürdőszobáin keresztül lefelé, – és innen már az utcára, – mutatott az első lakás előszobájából kifolyó vízre.
Kiderült, az automata mosógépet betöltötte drága jó feleségem a reggeli indulás előtt, és nyitva felejtette a kép feltöltő csapját. Ekkor döbbentünk rá, hogy csak félautomata, és kézzel vezérelt.
Természetesen minden férfi feljött, hátha segíteni kell. Miután kiderült, hogy mi vagyunk a bűnösök, szabadkoztam, kijelentettem, hogy mindenkit kárpótolni fogok, akinél a víz, kárt okozott. Megnyugtattak, hogy csak néhol a tapéta egy kis darabja vált el a faltól, de azzal ne is foglalkozzak. Nekem is a kezembe nyomtak egy poharat, és ittunk közösen áldomást megismerkedésünk örömére.
Ettől a naptól kezdve, minden szomszéddal baráti kapcsolatba kerülve, hól egyik, hól másik lakásán jöttünk össze „pletykálni” jókat beszélgetni, és egy nagyon barátságos, vidám lépcsőház lett a mienk.
A másik oldalon, velünk szemben lévő lakás családjával nagyon szoros barátságba kerültünk. Fiatal házaspár, egy hároméves kislánnyal, és a férj idős édesapja élt itt. Kölcsönösen nyitva volt az ajtónk egymás előtt. Karcsi, a férj, kedves, nagyon jó humorú, vidám srác volt, vele mindig könnyesre nevettük magunkat. Felesége, Marcsi, egy nagy bútorárúház üzletkötőjeként dolgozott.
Feleségem a „szűz” csillagjegy minden tulajdonságával rendelkezik, ő egy földön járó, precíz, minden vállalt feladatát a legmaximálisabban elvégző, tisztaság mániás, és mindent, mindenkit kritikusan elemez. De emellett Ő is igen jó humorú.
Én a „Kos” csillagjegy tulajdonságait viselem, mindent azonnal akarok, de kitartásom nem sok, ezért hamar feladom azt amiért keményebben megkell dolgoznom. Olyan dolgokat is bevállalok amire mások még gondolni sem mernek, ezért sokszor fejjel megyek a falnak, és elkövetek komoly hibákat, károkat önmagamnak, családomnak.
Ezért, időnként kirobban közöttünk veszekedés, hatalmas viták, amit minden esetben feleségem nyer meg. Pillanatok alatt váltok, úgy teszek mintha semmi nem történt volna, viccesen „szerelmes turbékolással” járom körbe, ami mindig bevált, mert elneveti magát, és szent lesz a béke, köszönhetően annak, hogy igen jó a humorérzéke, simán „visszavág” ezen a téren is.
Egyik vasárnap, már kora reggel, a konyhában kitőrt köztünk a szokásos „háború,” és mint mindig, a kezdeti emelthangú rohamomat, az asszony pillanatok alatt „túlrikácsolta,” és fojtotta belém a szót. Hatalmas lendülettel zúdította rám haragját, ilyenkor igyekszem magamat közömbösnek, sőt fölényesnek mutatni, természetesen eredménytelenül, miután még levegőt sem véve mondta a magáét.
Aztán rájövök, hogy jobban járok, ha feladnom.
Ebben a hangzavarban, lassan nyílt az ajtó, és még a háló köpenyükben, kávéval a kezükben somfordáltak be Karcsiék, aki még a kis sámliját is hozta magával. Mielőtt leült volna, kinyitotta hűtőnket, és egy adag habot töltött a csészéjükbe. Ezt a jelenetet pontosan érzékeltük, de drága jó feleségemet abszolút nem zökkentette ki, a” vendégeket” figyelembe sem véve, tovább mondta a magáét, s amikor fejet hajtva megadtam magamat, diadalmasan elhallgatott.
Karcsi barátom szomorúan annyit mondott:
– De kár, hogy vége a műsornak…
És amilyen csenden bevonultak, ugyanúgy sompolyogtak ki a lakásunkból. A Folyosóról még halkan súgta felénk:
– Köszi a habot is!
Sajnos negyedik gyermekünk allergiásan, asztmásan született, és az orvosok tanácsára a panel lakásunkat elcseréltük erre a tiszta, jó levegőjű hegyvidéki házra, aminek a felsőszinti szobánk előtti teraszán üldögélve kutatok az „emlékmorzsák között.”
Feleségem aggódó hangja szakította meg merengéseimet:
– Gyere be drágám az erkélyről. Már hűvösödik, nehogy megfázz!
Majd arcomat két kézzel megcsippentve gügyögte:
– Paapiikáám! – és arcom minkét oldalára adott egy cuppanós puszit.
Parádsasvár 2024.10.2