Végre a kihalt mólóhoz simulunk, rögtön kiugrom a lélekvesztőből, neki iramodok, csak futok és futok. Örvénylő köd üli meg a tengeröblöt, a parti sziklák közül világosszürke füst zúdul a szárazföldbe, a tárgyak lebegnek, a színek szétfolynak, lángoló szememet könnyek oltják. Könnyű prédának érzem magam. Még egy felejthető kép búcsúzás gyanánt: belém ivódik a hajóskapitány önelégült ábrázata, amint kapzsin számlálja a tőlem kierőszakolt bankjegyeket. Hallom homályos szavait, mielőtt mindent elnyelne az egyre erősödő zakatolás:
– Íme, az Elvesztett Szerelmek Szigete. Á, ott jön az Idővonat. Aztán jó hangosan kajabálj a kalauzzal, kissé nagyothall az öreg! Ha bajban leszel, csak nézz a tükörbe, és jó utat te lány!
Elképedni sincs erőm. Egy tűzpiros gőzös húzta, graffitiktól hemzsegő vonatszerelvény lassít előttem, mintha csakis engem várna. Rövid hezitálást megengedve, felpattanok a lépcsőjére, bár nekem úgy tűnik, egyetlen talpfa sincs alatta, egyetlen méter vasúti sín sem kígyózik előttünk. Az ablakokból sem integet senki. A mozdony haragosan pöfög, majd hosszú füttyszóval neki iramodik… indul a végtelen utazás.
A jelenből való menekülés egyetlen esélye ódzkodva döcög. Kitekintve, fényárny kacérkodik: ördög-angyal terít álmos homályt a vak csöndre, fájón sír az óriás vaskerék. Hihetetlen energiák szabadulnak el, csakúgy pattognak a szerelvény tetején a villamos szikrák. Alul ropog a sín, pörög a tánc, fújtat a gőz, nyögnek a hengerek az Idő vonatán. Szárnyra kel a viharmadár, könnye hull az utazókra, amikor értünk jön, ha üt az óra. Emlékvihar burkol körbe, egy néma vészkiáltás.
Sebesen sorjáznak előttem az eltelt évek, mintha egy film forogna, azt sem tudom, melyiket válasszam, mikor vethetek véget az útnak. Az emlékezés képkockái összemosódnak, a múltból fakadnak, a jelenből táplálkoznak, és a távoli jövőbe mutatnak, és azokból az elvesztegetettnek hitt pillanatokból állnak össze, amelyek tegnap megfoghatatlanok voltak, holnap még elképzelhetetlennek tűnnek a számomra.
A száguldó vonatból már nincs kiszállás, foglya lettem, itt ragadtam. A tovatűnő erdő fái csemetékké zsugorodnak, szürkül a táj, a falu szántófölddé válik, a földművesnek kihullik rőt szakálla, ifjúvá cseperedik, a modern üvegpaloták helyén parasztházak nőnek, a sportautók helyett lovas kocsik suhannak… Félájultan álomba zuhanok: menekülnék, elrejtőznék, ám képtelen vagyok futni, a lábaim csak cammognak, valami megbénít, magához vonz. Mikor majdnem utolér a gonosz, az ellenem szövetkezett bűn, felriadok… a szívem majd’ kiugrik.
Emlékekben kotorászom, fázom… érzem a hideg földet, miközben csak Őrá, a Fiúra gondolok. Ő a remény. Pedig eldobott már régen, mert a szenvedély ellobbant. Eltékozoltam az érzelmeimet?
Az ablakon kihajolva szívom be az nevesincs föld levendulaillatú levegőjét, arcom a menetszélben fürdik. Ahogy egyre másra tűnnek tova az állomások, pihentebbnek érzem magam. A gőzmozdony laza füstkarikát csavar a fák csúcsaira. Néhány kóbor pillanatra elfelejtem, honnan is jövök, fel sem merül, hová tartok, mit is hajszolok. A kattogó kerekek egyhangú melódiája elringat. Szabad vagyok, enyém a képzelet, a fenséges időt túlszárnyaló.
Csikorgó fékezés, egy újabb állomás, a távolban oszlik a borzas köd, friss ez a reggel, áldva kék aranyszínekkel. Lassan elérem a hozzám hasonlatos árva lányoknak eddig láthatatlan célt, mely most mégsem a vég, inkább a kezdet, a megismételt kezdet lehet. Új utasok jönnek: a korszagú vagonban kereskedők cipelik teli batyuikat, gyerekek ugrálnak a műbőrborítású üléseken, paraszt bácsi morgolódik bajsza alatt, egy közönyt mutató tanítóféle lapozgatja az újságot, munkások falatoznak jóízűen az otthon csomagolt avas szalonnából, melyet zavaros színű folyadékkal öntenek le. A tekintetek apátiát, elégedettséget, felhőtlen vidámságot és keserűséget sugároznak. Ismeretlenek ugyan mind, ám ottlétükkel kikövetelik a figyelmemet.
A mozdonyt csupán mindannyiunk reménytelensége hajtja, kibuggyant vérünk táplálja, midőn kénytelenek vagyunk hátrahagyni a szubjektív állapotunkat, melyben az emberiség lassan felfalja saját magát a nagy jólét és szabadság eszméjében. Van egy délibábunk, a fantáziánk, ami segít elviselni a valóságot, és értelmet ad a céljainknak. Kilométereket vágtatunk a sötétségen át. Csupán vágyunk átlátni rajta, megpillantani azt, ami valójában ott van, bekukucskálni a sorsunkba.
A pályaudvaron persze senki se vár, de mégis, mintha mindenki engem fürkészne. Az új világ letűnt rabja lettem. Minden szándék nélkül kószálok, a kertvárosban találom magam. A sárgás, kopár hegyek párafüggönye alatt a fellegek tetőt vonnak a széles völgy fölé. Ezüst esővel hígított krizantémillat úszik a levegőben. A lombjuk vesztett birs- és platánfák rozsdabarna levelei beborítják a megkapó hangulatú utcákat. A metsző szél kisebb halmokat alakít ki belőlük, mintha vidáman enyelegne velük. Valahol a közelben egy nyitva felejtett spaletta táncol nyikorogva; egy ijedt, fázós veréb totyog a legkisebb tócsa szélén, pislogva körbe-körbe néz, mintha támadástól tartana a kihalt környékről. Az ólomszürke járdán halk cipőkoppanás jelzi, a szürkeségből egy puhakalapos, feltűrt gallérú alak botorkál elő. Olykor megáll, visszatükrözik őt a nedves macskakövek apró formái, szemlátomást zavarja a nyirkos idő, járását kétségbeesés uralja. Az eget kémleli, mérgesen füstölög. Akár egy kopó, ki szagot fogott, elbújok egy hirdetőoszlop mögé, onnan lesem az idegent, miközben elképzelem a szokásos emberi álarca nélkül, miféle-kiféle is lehet voltaképpen. Az intimillatú utcában, úgy tetszik, mintha valamikor már jártam volna, legalábbis a hasonlóság szembeszökő. Láthatatlan kezekre bízom tétova emlékeim irányítását, azok morzsáinak váltakozó formába öntését.
És a film forog tovább. Ez az én mozim, benne a szereplők az én színészeim, az ártalmatlan gondolat, az ittas öröm, a fájdalom, mind-mind az enyém. Magam elé tudom hát idézni a múltat, a jelent, tán még a jövőt is. Váratlanul a közeli katedrálisban élcelődöm a külvilág hitetlenjein, ahol már nem Isten prédikál, csak a rituálé maradt vissza, a keservesen bongó harang elnémul, visszaadja a csendet a csendnek. Nyílik a robusztus templomajtó, valaki belép. A betóduló huzatban szétrobbanó sugárfény glóriaként veszi körbe fejét, leveszi puhakalapját, legyűri gallérját, hirtelen kivehetővé válik arca. Döbbenten állok, ronggyá szakadt szívem felpezsdül… az a fiú… igen ő az… Ő az elveszettnek hitt szerelmem, nahát… épp olyan, mint amikor húsz éve megismertem. Egy csapásra elfújja a szél a vihart s az emlékmorzsákat, boldogan mosolygok vissza kedves, hívogató szemeibe.