Újra itthon – Harmadik történet

– Mit tud a vadkacsa, amit mi nem? – a fejem ezen töröm amikor megérkezem.

A járdán sétál a nagysád.
– Háp! Háp! Háp-háp! – boldogan reklamál.
– Hazataláltál?
– Hát Te? Unatkoztál? Nem szeretsz egyedül. – csak jelene lehet, ezt feltételezem.
Hasonló időérzéke van a babáknak és az óvodásoknak. A pozitív és negatív élményekhez kötik az időt.
Ha kezembe viszem a söprűt rögtön tudja, hogy hol a helye.

– Nyitom a kaput. Gyere!
Először méltóságteljesen túlbilleg a kapun, majd nagy kegyesen besétál. Így lát.
Mindig derékszögű kitérőket tesz.

A füvön örömködik, üdvözöl, – hullámzó nyakával bólogat -, befogad.

A folyosó ajtót nyitva hagyom. Teszek-veszek- a NET-be feledkezek. Neszek. A cipőfűzőt ízlelgeti. Megint tett egy jelet a folyosóra. Feltörlöm.
– Háp-háp! Háp! – kiabál.
– Nem látsz? – szerinte ez már az Ő területe, elfoglalta.
– Nehogy már a lakásba is piszkoljon! Nem elég neki a terasz, az udvar! – csattan fel a ház ura.
Természetesen megvédi, ha elakarom távolítani.
– Úszhatna. Láttam egy udvarban vadkacsákat is. Becsempészem. Nagyot néz a gazda, hogy megszaporodott reggelre az állománya. Mindig itt marad az árván maradt mama. Öreg. A fia volt a párja, de elhagyta miután kiröppent a fészekalja.

Most a hintaágyon delelek.
– Háp? Háp? – zsörtölődik.
– Hát? Hát? Mit csinálsz? – figyel, mint a gyerekek.
A szárnyait rezegteti. A fejét emeli, – tollait rendezi -, és a háttollai közé dugja. Szemezünk.
Szemeit alulról zárja fel. Pihenés közben szellőztet. Meleg lett.

Énekelget:
– Hááááp. Hááááp…