A hatóságok nem tűrték tovább a jelenlétét, ezért utoljára ülhetett a padon, amiért megharcolt. Komoly, kétségbe esett küzdelemmel, rá nem jellemző módon. Abban a pillanatban mégis úgy gondolta nem érdekli, ha bele is hal, ezt a csatát nem vesztheti el. A vereség meghatározná egész itteni létét, és ha már lecsúszott a mélybe az egyetlen esélye megállni és nem feloldódni, ami megkérdőjelezné azt a kevés jót is, ami vele idáig történt. Ehhez azonban ragaszkodott, sarkát megvetette, állta az ütéseket konok kitartással, ami az ellenfeleit elbizonytalanította, nem értették makacsságát. Legyintettek és otthagyták véresen, megtépázva, mégis számára újszerű elégedettséggel. Utoljára ült a barnára festett padon, amiből hiányoztak már kisebb darabok. Minden sérülését ismerte, mint valaha az otthona falain a repedéseket. Megsimogatta, majd hátradőlt támlája meghitten simult a hátához. Lába előtt ütött kopott konzervdoboz billegett az egyenetlen járdán, az alján egyetlen pénzdarab árválkodott, amit ő tett bele. Mindenki tudta ezt, de hozzátartozott a szertartáshoz, amit minden nap elvégzett következetes kitartással, ahogy a munkáját soha sem. Jelentőséggel bírt minden mozdulat, hogy elinduljon a folyamat, mindig ugyanúgy. Jöttek mentek az emberek látszólag észre sem vették, mégis hiányolnák, ha nem ülne ott az egyetlen jóravaló kitaszított, amit maga tett önmagával és ennek tudatában méltóságteljesen tűrte helyzetét. A városképhez tartozott, mint a hirdetéssekkel teli oszlop, a sok színes kirakat, amik esténként olyan meghitten világítottak rá. A sárga fényben egy bölcshöz vált hasonlatossá az emberek szemében, ahogy magányos mozdulatlansággal figyelte őket. Örült, hogy ilyennek látják, mert tisztelte az embereket, amiért tették dolgukat magától érthetődő természetességgel, ha elestek utána felálltak, amit ő soha sem tett. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy holnap már csak egy üres padot látnak vagy egy öreg nénikét, ahogy rajta ül, és a galambokat eteti.
Soltszentimre, 2012.01.20.