Elején jár még a didergő december, harsány szelek hoznak fagyosat, az ereszre duzzadt dérkristály-pamacsokat raknak. Mormol a sötét felhősereg, könnyeivel borítja a gyanútlan földet sűrű hópelyhekkel. A zúzmarás ablaküveg alatt tesped a pók intim mosolyával…
Juli tátott szemekkel figyelte a még sosem látott téli tüneményt, a meleg szoba adott bizalmat a természet eme csodáját alig értve. Kutatott nem túl bőséges emlékeiben, de nem talált még csak hasonlót sem. Óvatosan, karvastagságúra nyitotta ki az ablakot, tüstént süvítve tört utat magának a zord levegő. Kissé remegős kar csúszott hát ki a külvilágot felfedezni, minta félne az ismeretlentől. Azonnal vissza is rántotta kézfejét, amikor egy elsárgult, nedves falevél ragadt rá. De bátran újra próbálkozott, már az arra tévedt veréb sem zavarta meg békés szándékát. Erre reagálva, az ég fehér, átlátszó pihéket küldött a szürke városra, ijedten lebegtek Juli karja közelében. Aki ugyan nem igazán értette mi is ez a hűvös, nyirkos égi manna, mégis boldogság költözött meleg szívébe. Ilyesmit eddig csupán filmekben, képeken látott, ugyanis nyáron tért vissza a szüleivel Afrikából, ahol mind a 12 évét eltöltötte, szülőhazáját személyesen csak nyaranta látogathatta.
Nagy érdeklődéssel mustrálta a kezére ereszkedett egyedeket, rövidesen elkezdte számlálni azokat, mielőtt elolvadtak volna, és víz formájában cseppentek volna le az ujjhegyéről. Hamarosan azt vette észre, mintha játszanának vele a pelyhek, valósággal eltáncoltak kezének számukra tragikus melege elől, viháncoltak, lökdösődtek, vagy éppen szerényen kerülték ki társukat. Miután egyre sűrűbben libbentek lefelé, Juli közelről érzékelte, mennyire látványosan különböznek egymástól, felruházta hát őket már a számára is megtapasztalt tulajdonságokkal. Mint valami színi előadáson, a látvány megszülte a hópelyhek lelkét.
Egyre jobban belelovalta magát az élménybe, nem érezte már a levegő metsző leheletét sem, játszott, mint minden kamasz a felfedezett hely ékes csodáival. Nem rejtette el a véleményét sem, beszélt hozzájuk, akár gyerekként a hajas babáival. Hirtelen kézmozdulattal tapadt az egyik cikázó pehelyre, elnyomta két ujja között, gondolván, gonoszságot hordozott magában. Egy másik pihe bambán kereste a célt, bele is pottyant a kertben felejtett balkonláda nyálkás földjébe. Két harcias pehely verekedésbe bonyolódott, mögöttük egy egész pihecsapat szurkolt a kiválasztottjának. Az újak már nagyobb iramban érkeztek, frissességük miatt a lány kapkodott utánuk, elhessegetni kívánta őket a résnyire nyitott ablakon kiáramló langyosságtól. Az alant lévő kertbe huppantak, ahol lassan a fekete színt felváltotta a fehér. A szerencsésebbek egy pocsolya tetején létrejött jéghártyán landoltak, kellemes hideget biztosítva számukra.
Juli egy rendkívül talpraesettnek tűnt pihével is szembesült, aki minden akadályt kikerült, szabad utat biztosítva magának a talajig. Közelről követte őt az az egoista udvarló, aki ide-oda illegette magát, hátha megtetszik egy magányos kedvesnek, és akár egy gyors nászt járhatnak. Rút, koszos hópehely himbálózott előtte, ám a lányt nem fogta meg ez a trend, gyorsan behúzta kezét, kicsit melegedett is az ablakon innen. Közben odakint egy még nem látott hatalmas méretű hópehely rebbentette szét pajtásait, félreérthetetlen módon, önzőn lökdöste a lemaradottakat, nem lehetett tudni, most Juli vagy a vad óriás volt dühösebb, mintha vér lüktetett volna vékony kristálybőre alatt. Ez annyira felháborította a lányt, hogy becsukta az ablakot, a fűtött helyiségből fürkészte tovább a rideg kékségbe borult horizontot, integetve búcsúzott a világosságtól. Felsejlett egy iskolai óra, melyben megtanulhatta, a történelem előrehaladtával az ember egyre többet gondol arra, ami nincs is. És minél többet gondol rá, annál kevésbé veszi észre azt, ami ott van előtte.
Másnap aztán a kora reggeli ködből lustán bújt elő a táj: mindent, a földet, a templomtornyot, a háztetőket, a kutyák orrát mind-mind vastag hómassza lepett be, a táncoló hópelyhek végtelen mennyiségben olvadtak össze a messzeségig bezáróan. Juli talán megértette, milyen halandó is a világ, hiszen különböző jellemek is kénytelenek olykor egybeforrni egy darabig, amikor egy az útjuk, miközben a felsejlő égből a nap első sugarai csiklandozták finom kezét.
Nagy érdeklődéssel olvastam írásodat. Bizony vannak helyek, ahol nem tudják, milyen is a hóesés és hogyan tudja elvarázsolni az ember lelkét. Szerintem a négy évszakkal kerek a világ! Mert mi itt élünk, bár az évszakok már kissé összekeverdtek.
Szeretettel: Erzsébet