Szipőcz Judit
Csi-Csi!
A láz-adó idő először a term-ész-et bölcs-ő-jét, a zöldfülű tavaszt ringatta, majd elviselte a kamaszodó nyár forrongását, aki gúnyosan öltötte rőt nyelvét a novemberi tájra. Ám a fagyos télben emberére akadt, rőt nyelvének hűlt helyén megkönnyebbülten engedte ki magából a fáradt gőzt. A zsúpfedeles házak felől sűrű füst gomolygott. Egy idős asszony jajveszékelve tépte fel az egyik apró ház ajtaját, szorosan szorítva magához unokáját. Szeme fényét, abba a vastag plédbe bugyolálta, melyben éppen aludt. Szaladt amennyire az idős, duzzadt erek, inak engedték.
De mielőtt még a sarkvidéki hideg melegebb éghajlatra száműzte volna a lángoló Napot, a heves nyár nem hagyhatta pártában a méz-elő tavaszt. Egyesülő lelkük lehelete opállá változtatta a világot. A drágakő belsejében még izzott a parázs, a szemerkélő magzatvíz cseppek azonban már sóssá váltak a lehulló könnycseppek elegyétől, ez által alkalmatlanná váltak belső láz csillapítására.
A gyermek édesanyja sokat betegeskedett, édesapja gyakran nézett a pohár fenekére. A legbiztonságosabb pont a házban A PLÉD volt, mely a Csi-Csi(!) névre hallgatott. Alatta születtek a legmelegebb, legpuhább álmok a kemény szögletű, rideg szobában. Amikor a kislány félt, szorongása rögtön elmúlt, mihelyt szájához, orrához dörzsölte a szövetet. Lucát édesapja olykor elvitte magával horgászni a folyópartra. Mivel a vízparti esték hűvösek voltak, a takaró is helyet kapott az utazótáskában. Édesapja néhány sör után megszólalt:
-Tizennégy éves vagy! Már kinőtted ezt a vacak plédet.
Majd fogta, beledobta a tűzbe. A gyermek kitépte magát apja karjaiból, hirtelen mozdulattal kikapta a tűzből lángoló emlékeit. A huza-vona közepette a pokróc kettészakadt. Luca Technokollal próbálta összetartani az egyre kuszább és egyre jobban foszló anyagszálakat. A ragasztó által megkötött szövetdarab tartósította a gyermekkori álmokat, hűségesen őrizte a többnapos osztálykirándulások, táborok, emlékeinek ízét, illatát. Azonban a takaró évről-évre egyre kisebb lett, ám annál keményebb a rostokba ivódott tömérdek
pillanat-ragasztótól. Szinte nem volt olyan része az immár serdülő lány szobájának, ahol ne lett volna egy-egy színes kócdarab.
Luca felnőtt, férjhez ment, csuklóján takarójából font karkötőt viselt. Az álmok már belefértek egy egy centiméter széles, és tizenöt centiméter hosszú anyagdarabba is. De az élet élni akart! Amikor Luca első babájának adott életet, minden egyes méhösszehúzódás alkalmával orrához dörzsölte talizmánját, egészen az új élet megszületéséig. Az anyai lélek karkötőjét immár a vehemens nyár színezte vérvörösre, a fagyos decemberi köd verejtéke tapasztotta, a zsenge tavasz elő-íze, illata szülte újjá.
Ám hosszú évek múltán a fagyott decemberi ködbe az idő fejét törte, a tavasz már csak kátránnyá sűrűsödött vérének pocsolyáiban gyönyörködhetett a kéklő égboltban. Luca elvált férjétől, úgy érezte senki nem figyel rá. A fiatal nő egyedül maradt egy örökös, év-szakok nélküli évben. A levegőben nyárfatermés kócos pihéi szálltak, melyeket a tarka képzelet festett színesre. Luca útnak indult, hogy exhumálja eltemetett érzelmeit. Magához vett egy takarót, egy üveg bort, vonatra szállt, az első állomáson keresett egy padot, ivott borából, majd mély álomba szenderült. Amikor felébredt, a környéken sétálók már mind körbeállták, mindenki rá figyelt, de azok az emberek, kiket a legjobban szeretett és várt, nem keresték. Vajon melyik rosszabb? Amikor valaki saját belső világában válik hajléktalanná, netalántán háza népe körében lesz kirekesztett? Vajon mikor válik az élet művészetté, és mikor lesz belőle mű- vész-et? Luca kétségbeesetten kereste a válaszokat. Gondolatban megnyert több éves háborúkat, megdöntött több száz éves uralkodói időszakokat, elnyomást, de földi időszámítás szerint még mindig a padon ült, ivott, aludt, várt. De a nyertes háború csak nem jött el, a több száz éves uralom pedig még mindig virágzott. A vértelen menny lármájának és a vérbő pokol némaságának kis és nagy mutatói csattogtatva hegyes nyelvüket, párbajt vívtak a másodpercmutatóval, időtlen fogságba zárva az üres órák perceit, azon a megváltást ígérő padon, melyen továbbra is ült, ivott, aludt, várt.
Az aluljáróban az álmatagon pislákoló fények idegesen futottak versenyt egymással szebb álmokért, az utcai lámpák fényénél rianó léptek hangos kopogással kértek bebocsátást a gondolatok világába. A zajos szavak kivillanó fogaikat szétzúzott és kihányt szellemi táplálékkal mosták. Luca nyugtalanul forgolódott a padon. Fél-álomban az órára pillantott. De most mintha az időmérő egy öreg, szakállas, ráncokkal barázdált arcot formált volna. Meggyötört ajkainak mimikai ráncai kismutatóként szegeződtek a föld felé, tekintete éberen villant, hiszen egy veszélyes világban az embernek legalább az érzékei működjenek jól. Összeráncolt szemöldöke kiemelte orrcsontjának vonulatát, amely nagymutatóként bökött homlokráncainak kereszteződésére. Luca vigasztaló szót hallott:
– Csi-csi kislány! Csi-Csi!
Késő este volt már, a fiatal nő felszállt az utolsó vonatra, majd hazagyalogolt a szomszéd faluba. Az idő már a zöldfülű tavaszt ringatta, majd elviselte a kamaszodó nyár forrongását, aki gúnyosan öltötte rőt nyelvét a novemberi tájra. Ámbár az idő-járása a fagyos télben mindig emberére akad, azért folyamatosan teszi a dolgát:
LÁZ-AD!