Lány a dzsungelből

Ott voltam újra a dzsungel mélyén. Már nem tudom hányadszor éltem át ugyanúgy a történetet. A páradús levegő úgy ölelt körbe, mintha egy gőzkabinba léptem volna be. Egy pillanat alatt átizzadt rajtam az elegáns ing, a divatos, méregdrága öltönyöm pedig ázott rongyként lógott rajtam. A kisebb vagyont érő cipőm beleragadt a vizenyős mocsárba és két lépés után elnyelte a sáros, cuppanós talaj.
– Mit keresek öltönyben, az esőerdőben? Hát, ez az, amiről a leghalványabb fogalmam sincs!
Nem tudom, hogyan kerülök ide, nem tudom, miért vagyok itt. Egyszerre csak itt vagyok, és nem emlékszem semmilyen előzményre. A meleg fojtogató, a levegő páratartalma iszonyúan magas, alig kapok levegőt. Egy szempillantás alatt megszabadulok a ruháimtól, csak a rám tapadó, csuromvizes alsónadrágomban folytatom az utamat. A dzsungel ezer hangja vesz körül, minden él és mozog, nincs egy pillanat megállás sem. Orromban illatok kavalkádját érzem, színes virágok mézédes illatától kezdve, a rothadó avar nehéz, pusztulást sejtető szagáig bezárólag. Tanácstalanul nézek széjjel, fogalmam sincs, merre induljak el. Találomra választok egy irányt, amerre kicsit könnyebbnek vélem a haladást. Mezítláb caplatok, átlépve a kidőlt fatörzseket, megkerülve egy-egy számomra ismeretlen, rikító virágokkal hivalkodó bokrot.
Teljesen elveszettnek érzem magam! A rohanó, nyüzsgő nagyvárosban élő ember, aki a mobiltelefonja és a számítógépe nélkül egy lépést sem tud tenni, most egyszerre csak itt találja magát a nagy zöld semmi kellős közepén. Reményt vesztetten nézek körül. Az odvas fákon ismeretlen kúszónövények futnak felfelé, valahova a magasba, ahol talán találkoznak néha az éltető napsugárral. A fülledt félhomályba csak egy-egy tisztáson ragyog be a nap. Alig tettem meg néhány száz métert, már is hullafáradtnak érzem magam. Kifulladva rogyok le egy mohával borított nagy kőre. Próbálok valami ésszerű tervet kiötleni a tovább haladást illetően, de nem jut eszembe semmi logikus gondolat.
Véletlenszerűen kiválasztott irányba indulok tovább, azt hiszem, teljesen mindegy merre botorkálok. Előttem egy gyönyörű virágú fára leszek figyelmes, ezer és ezer színpompás virág nyújt hihetetlenül lenyűgöző látványt. Közelebb érve valamennyi virág szinte egyszerre emelkedik a levegőbe és röpül tova a szemem elől, mint egy ragyogó színes felleg. Amit virágoknak hittem, az tarka, sokszínű pillangók sokasága volt! Még sosem láttam ilyet, szinte eláll a lélegzetem a természet e gyönyörű látványosságától. Az imént látott szépségtől megrészegedve folytatom az utamat. Távolban valahol halk robajlást hallok. Nem tudom, mi lehet az, arra veszem az irányt. Lábam alatt apró állatok surrannak tova, csak remélni tudom, hogy nem lépek rá valami veszélyes kígyó félére.
Meglátom a vízesést, aminek a robajlását már messziről meghallottam. Azt hiszem, hogy néhány perc alatt odaérek, de a dzsungel jó néhány akadályt gördít elém. Esetlenül csetlek-botlok a liánokkal átszőtt fatörzsek között. Színes tollazatú madarak röppennek fel a fákról, furcsa, sosem hallott hangokat adnak ki magukból. A legbriliánsabb tehetséggel megáldott festők sem tudnák ezt a pompás színes kavalkádot megjeleníteni, ami a szemem elé tárul. Ha nem lennék ilyen szorult helyzetben, órákig elnézegetném az elém táruló táj szépségét. Nagyot sóhajtva elindulok a vízesés felé. A magasból lezúduló víztömeg pompás vízfüggönyt von a sötét sziklák elé, a magának utat törő napsugár ragyogó szivárványt varázsol elém. Teljesen kifulladva végre leérek a vízeséshez. A finom vízpermet beteríti a már amúgy is csuromvizes testemet. Lehasalva, boldogan lefetyelem a kristálytiszta vizet. Csak most érzem, mennyire szomjas voltam már.
Elgyötört testtel elnyúlok egy mohás sziklán, végignézve magamon, nyomorultul érzem magam. Minden porcikám sajog a fájdalomtól, kezemet, lábamat számtalan zúzódás, horzsolás színesíti. A vízesés közelsége enyhíti a rekkenő hőséget, a testemet bénító ólmos fáradtság is múlik lassan.
– Jól esne egy hűsítő fürdő! – ötlik fel bennem a gondolat.
Miután a fürdőruhára nem volt gondom, nem sokat teketóriáztam, hanem egy laza mozdulattal fejest ugrottam a hívogató vízbe. A jéghideg víztől egy pillanatra a frász tört ki, de aztán néhány gyors karcsapással sikerült átevickélnem a túlsó parton levő sziklákhoz. Vacogó fogakkal húzódzkodtam ki a partra. Életemben nem fürödtem még ilyen hideg vízben! Nem, mint ha valaha is fürödtem volna ilyen körülmények között. Éltem a magam kényelmes, minden komforttal ellátott, gondtalan életét. Újra eltöprengtem azon, hogy vajon hogyan kerültem ide, de most sem jutottam semmi elfogadható megoldásra. Halk nesz ütötte meg a fülemet. Hátra sandítva egy fekete párduc rám szegeződő tekintetével találtam szembe magam. A fekete bestia, ugrásra készen lapult a földre, ébenfekete bundáján megcsillant a kósza napsugár. Nem mondanám, hogy eget verő boldogság öntött el a gonoszul villogó szemébe nézve, sokkal inkább a testemet zsibbasztó, halálos félelem lett úrrá rajtam.
Váratlanul kiáltás csattant és a fa mögül egy félmeztelen alak ugrott közém és a párduc közé. A ragadozó meglepődve vette tudomásul, hogy a kiszemelt préda megszerzése akadályba ütközik. Farkával idegesen csapkodva, tétovázott a támadás megindításán, vagy a visszavonuláson. Az idegen alak halált megvető bátorsággal tartotta a lándzsáját a fenevad irányába, és hangos kiáltásokkal próbálta meghátrálásra bírni. Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy a párduc ráveti magát, de aztán meggondolta a dolgot, és egy gyors szökkenéssel eltűnt a dzsungel fái között. A megkönnyebbülés hatalmas hullámban öntötte el a testemet, a váratlan segítség nélkül alighanem a párduc estebédje vált volna belőlem.
Az idegen megfordulva, hangos szavakkal adott kifejezést a történteknek. A meglepetéstől tátva maradt a szám, ugyanis az addig háttal álló alak – nő volt! Vadul gesztikulálva magyarázott valamit, amiből persze egy árva szót sem értettem, de a hangsúlyból megítélve elmondhatott mindenféle szerencsétlen baromnak. Végül is teljesen igaza volt, – ha ezt mondta, – ugyanis semmi keresnivalóm nem volt itt a világ végén, a civilizáció minden áldásától megfosztva. Szemem akaratlanul is a két formás mellére irányult, melyek csábítóan ringtak a nagy szóáradat közepette. Nem tudtam, mit mondjak neki, még ha értette volna a nyelvet, amit beszélek, akkor is nehéz lett volna elfogadható magyarázatot adni az itt létemre. Elég szerencsétlenül nézhettem rá, mert egyszerre csak elnevette magát, mire én is megkönnyebbülten mosolyogtam vissza rá.
– Gyere! – intett a kezével és ruganyosan lépkedve megindult előttem.
Megindultam utána, mert ugyan mi mást tehettem volna. Az apró ágyékkötő, amely a fenekét fedte ott ringatózott a szemem előtt. Bronzbarna teste, karcsú volt, mégis nagyon izmos. Örömmel legeltettem rajta a szemem. Hosszú ideig meneteltünk így, minden szó nélkül. Néha hátranézett, hogy tartom-e vele a lépést. Hosszú, fekete haja kócosan libegett, meglepően világoskék szeme átható pillantással mustrált végig.
Végre elértük az úti célunkat! Egy faluba érkeztünk, ahol nagy csődület fogadta bevonulásunkat. A félmeztelen férfiak és nők sokasága hangos zsivajjal vett körül bennünket. Egy tisztásra vezettek, ahol egy terebélyes fa tövében vénséges vén öregember üldögélt. Talán valami törzsfőnök féle lehetett? Mindenesetre a megmentőm hangos szavakkal előadta a történetet, jobban mondva újra eljátszotta a sztorit, szélesen gesztikulálva megmutatta, hogyan ijesztette el a párducot. A hallgatóság elismerő morajjal nyugtázta az előadást. Az öreg törzsfőnök, vagy talán varázsló, vartyogott valamit felém, amiből nem értettem semmit. Végül egy kunyhóba vezettek, ahol egy ócska fekhely és egy rozoga asztal jelentette az összkomfortot. Kis idő múlva, egy vén banya egy nagy fürt érett banánt és egy cserépedényben vizet hozott. Mivel ugyancsak éhes voltam már, buzgón nekiálltam a banánok elfogyasztásának, majd a vízből is jóízűt kortyoltam. Miután jóllaktam, szinte pillanatok alatt mély álomba zuhantam az ágynak csak nagy jó indulattal nevezhető bútordarabon.
Nem tudom meddig aludhattam, mert amikor felébredtem, a nap már fényesen ragyogta be a falu közepén terpeszkedő tisztást. A falu apraja-nagyja ott tolongott, várva az ébredésemet. Nagy ováció fogadta, amikor kibújtam a kunyhóból. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy rájöjjek, a sorsomról fognak a mai napon dönteni. Több vénember ült törökülésben, arra várva, hogy megjelenjek előttük. Megkezdődött a tárgyalásom, ha használhatom ezt a kifejezést. Ahogy ki tudtam venni, elég éles vita zajlott, az öregek szemlátomást két pártra szakadtak. Nem értettem, miről beszélnek, de minden idegszálammal érzékeltem a vita hevességét. Végezetül az öreg törzsfőnök felállt és fennhangon vartyogott valamit, amit nagy tetszéssel fogadtak. Jelbeszéddel a tudtomra adták, hogy meg kell küzdenem a törzs egy fiatal harcosával. Gondolom ezzel kellett bizonyítanom, hogy érdemes vagyok arra, hogy továbbra is a vendégszeretetüket élvezhessem. Megszeppenve néztem a megmentőm halványkék szemébe, amikor a kezembe nyomták a lándzsát. Úgy gondolom, tisztában volt azzal, teljesen reménytelen a helyzetem. Szomorúnak láttam, szinte sajnálattal nézett rám, mint aki magát okolja, hogy ilyen helyzetbe kerültem. A fiatal, izmos harcos már ott állt, készen arra, hogy átsegítsen a túlvilágra. A végzetes összecsapás elkerülhetetlennek látszott…
Ekkor a lány, aki megmentett a párductól, hirtelen kiáltással mellém ugrott és nyakában lévő barna és fehér magokból fűzött láncot az én nyakamba akasztotta. Nem tudom, ez mit jelentett, de hatalmas felzúdulást váltott ki az összegyűltekből. A fiatal harcos magából kikelve ordítozott a lánnyal és a lándzsáját egy hirtelen mozdulattal felém hajította. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon az egész addigi életem, mielőtt a végzetes fegyver átdöfte volna a szívem. Már szinte éreztem …
Abban a pillanatban, verejtékben úszó testtel felébredek. Már talán egy hónapja minden éjjel ugyanezt álmodom. Minden áldott éjjel megment a lány a fekete párductól, hogy elvigyen a falujába, ahol aztán a végzetes lándzsa kirepül a fiatal harcos kezéből. Mindig ugyanaz az álom, mindig ugyanaz a befejezés! A kezdődő fejfájással küszködve elindulok lezuhanyozni. Fürdőköpenyt véve leülök a nappaliba és történeten gondolkodom.
Megszólal a csengő. Ki az ördög lehet? Nem várok senkit. Lassan a bejárati ajtóhoz lavírozok és kinyitom a biztonsági zárat. Egy nő már éppen elindult lefelé a lépcsőn, de az ajtónyitás hangjára visszafordul. Mint ha villám hasítana belém! Az ajtóban a megmentőm áll! Kétséget kizáróan ugyanaz a nő, csak éppen európai ruhában, csinosan felöltözve. Nem tudok megszólalni, csak nézem a halványkék szemét. Elmosolyodik azzal az álmomban sokszor látott mosollyal.
– A közvélemény kutató intézettől jöttem, szeretnék néhány kérdést feltenni, amennyiben hajlandó rá válaszolni.
– Hogyne, persze – motyogom zavartan és betessékelem a lakásba.
Lesegítem róla a gyönyörű fekete párduc bundát. Egy vagyon lehetett ez a bunda – villan át az agyamon. A nyakában egy furcsa, barna és fehér magokból fűzött nyakláncot veszek észre.
Szerelem első látásra! – érzem minden ideg szálammal.