Apolló

Az űrhajóban nagy veszekedés zajlott. Tulajdonképpen megbeszélésnek kellene nevezni, de tele volt feszültséggel, és egymás nem értésével.
Két napja érkeztek ide a Föld közelébe. Régen jártak már errefelé, azóta itt eltelt vagy kétezer év. A két nap elegendő volt arra, hogy jól megfigyeljenek mindent. Óvatosan kívül maradtak a satellitek körén, de azok számára észrevétlenül sikerült ráállniuk a kommunikációs csatornáikra. Minden televíziós adást, rádióadást, katonai és egyéb közleményeket hallgattak azóta. A Földön a kétezer év alatt ugyan változtak valamennyit a használt nyelvek, de elég jó számítógépes programjaik voltak, hamar adaptálták a nyelveiket az aktuális verziókra.
A vita akörül folyt, hogy kik menjenek le, és kik maradjanak fent a hajóban, míg a társaik lent járnak.
Leno, a csoport vezetője Apollót azok közé osztotta be, akik fent maradnak, és Apolló ezt nem akarta elfogadni.
Nem értem, hogy mi bajod van velem, azt hittem, hogy már lezártuk a régen történteket.
Lezártuk? – Leno hangjába gúnyosság vegyült. – Vagy még most is kíváncsi lennél a leszármazottjaidra?
Igen, ez a zeuszkodás, az emberi alakban keveredés a földlakókkal. Mindig tiltva volt, és mindig megszegték.
Apolló nem válaszolt, csak magában forrt. Természetesen kíváncsi lett volna a leszármazottjaira is, és nem csak így monitorokon keresztül. De tudta, hogy ezzel nem szabad érvelnie.
Talán szükség lesz majd odalent kapcsolatteremtésre a lenti időtlenekkel, és segítene, ha ott lennék.
Nem látom be, hogy lehet segítő, ha olyasvalaki fordulna hozzájuk, akivel már volt bajuk, konfliktusuk.
Apolló az ajkába harapott, mert értette, hogy Leno mire céloz. Amikor egyszer visszahozott a halálból egy királyt, és hagyta, hogy helyette a felesége haljon meg. A lentiek durva beavatkozásnak minősítették az ő dolgukba. Sokáig próbálta akkoriban megértetni velük, hogy válogatni jár itt, kiválasztani olyanokat, akiket szívesen magával vinne, mert jó munkatársaknak találja őket. A férjet nem találta potenciálisan jó munkatársnak. Az az asszony sokkal kitűnőbb volt, mint a férje, amit persze az is bizonyított, hogy vállalta a halált helyette. Azzal, hogy ő gyenge, haszontalan alaknak nevezte a férjet, csak olajat öntött a tűzre a lentiekkel való kapcsolatában, mert olyasvalakit becsmérelt, akit a lentiek segítettek a királysághoz.
Megígérem, hogy nem avatkozom a lentiek dolgaiba.
Komolynak hangzott, ahogy mondta, és komolyan is gondolta, de Leno arcán a kételkedés maradt.
Az első háborús konfliktusig talán kitartasz, aztán győz benned az, hogy segíteni akarsz annak, akinek az igazát érzed.
És ez miért baj?
Ez volt valóban a legnehezebben megmagyarázható pontja a kódexüknek. Mert azt, hogy ne keveredjenek szerelmi kapcsolatba az emberekkel, azt tulajdonképpen nem kellett magyarázni egyiküknek se, érezték, hogy valamiképpen az a helyes, de ugyanakkor mindig meg is bocsátották maguknak, vagy nem hivatalosan, de érzéseikben a társaiknak, ha valaki mégis viszonyt kezdett. Minél huzamosabb ideig volt valamelyikük emberként lent a Földön, annál jobban elhalványultak bennük a fenti szabályok, és erősödött meg az emberként való élnivágyás érzése. Abban az esetben, amikor Alkmenét akarta magával vinni, természetesen az érzései is belejátszottak, de az érvelését kifogástalannak tartotta, mert mindenki más is hasonlóan ítélte meg Alkmenét és a férjét. Amit azóta jobban látott, és egyáltalán nem Leno hatására, hanem mert sokat töprengett rajta az évek során, hogy akkoriban tulajdonképpen csak a saját szempontjaival törődött, nulla empátia volt benne aziránt, ami mások belső igényeit jelentette. De még azt is a szemére hányják, amikor győzelemhez segített egy leigázott népet?
Egy háborút megnyerni mások helyett durva beavatkozás egy civilizáció sorsába. – Ezt egy eddig szótlan társuk mondta. – Megfigyelni, elemezni, nem beavatkozni.
Ó, igen. A három alapszabály röviden. De mire való az egész végtelen lét, ha csak megfigyelünk, elemzünk és soha be nem avatkozunk? Renitens kérdés volt ez, nem is mondta ki hangosan.
Lenon látszott, hogy tudja, hogy ő most mire gondol. És nem volt benne egy csepp „na, ugye, hogy megmondtam” viselkedés sem, és ez mintha csökkenteni kezdte volna a feszültséget közöttük.
Hirtelen megszólalt a számítógép hangja: a Föld kapcsolatfelvételre jelentkezik be.
Micsoda? Ez úgy megdöbbentette őket, hogy mindannyian azonnal a nagy monitor elé rohantak. Egy fiatal nő képe jelent meg, aki kedves hangon ezt mondta:
Szívesen látjuk valamennyiüket a Földön. Várjuk Apollót is, legyenek a vendégünk.

Még a végtelenek, az időtlenek sem tudják mindig, hogy mit hoz a jövő.

Szólj hozzá!