Fogadom: Hatodik történet: Ahogy én elgondoltam

Elég hideg van kint.
A havat ugyan ígérte a télapó, de végül nem hozta meg. Szelet küldött helyette, nem is akármilyet! A ház előtti magas nyárfa meggörbül, ahogy viaskodik vele. Sajnálom azt a nyárfát, mindig megsimogatom, ha elhaladok mellette iskolába menvén.
De már csak a héten van iskola. Azután itthon lehet maradni. Az jó lesz, nagyon jó, bár szeretem az iskolát, és szeretek benne mindenkit, de itthon mégis csak más.
Jobb.
Azért majd kimegyek az udvarra azután is, és megsimogatom azt a fát, ne fájjon neki annyira a szél ostorcsapásai.
Apa azt mondta, az a szél azért is komisz egy kicsit, mert nem csak a fát bántja, de hipp-hopp elsöpri a napokat a naptárról, messzire fújja a szünetemet, és magához rántja az új évet. Akkor is hideg lesz, talán még akkor is fújni fog a szél, de az már nem is lesz olyan fontos. Megkérdeztem, hogy jó lesz-e az új év, nem fog-e bántani, nem-e lesz haragos, vagy egyszerűen mufurc. Nem tagadom, egy kicsit félek mindentől, ami másabb, mint amit megszoktunk.
Kaptam is választ, meg nem is.
Apa csak nevetett, és megtanultam, amikor nagyon nevet, akkor nem sok igazság van a szavaiban. Viccel olyankor.
Mégis hittem neki.
Azt mondta, persze, hogy másabb lesz, mert az év első napján mindenki megfogadja, hogy jobb lesz, kedvesebb, de mindenképpen másképp fog tenni dolgokat. Vagy legalább gondol rá.
Nem értettem, miért van ez így, miért kell ehhez naptár, hisz az embert mindig a jó szíve viszi előre, annál jobban pedig nem is lehet cselekedni. Azért bólogattam, mintha érteném, de azért nem néztem apukámra, ne lássa a tekintetemben a bizonytalanságot. Végül csak rá néztem, hogy kérdezhessek tőle.
– Te mit fogsz másképp csinálni, és anya mit fog?
Apa abbahagyta a nevetést, és komolynak tűnő ábrázattal rám nézett. Látszott rajta a megfontoltság.
– Anya nem fog annyit aggódni a holnapon, és mindig mosolyogni fog! – mondta egyszerűen.
Én a vállamat vonogattam, mert ezt nem tartottam olyan nagy ígéretnek. Amúgy sem értettem, anya miért aggódik annyira mindig a holnapon, hisz az úgyis eljön. Az ember este az ágyban lehunyja a szemét, aztán amikor legközelebb kinyitja, már holnap van. Ennyi az egész! Miért is kell ezen annyit idegeskedni?
Morfondíroztam, aztán újra apára néztem, hátha az ő ígérete jobban fog tetszeni.
– És te, apa?
Ő megint csak erősen töprengett, de amilyen lassan indultak meg a szavai, úgy zúdultak belőle kifele hamarosan.
S mondta.
– Én többet leszek itthon! Már nem is érdekel annyira a munka! Egy hétvégét sem töltök bent, csakis veletek leszek, megígérem! Meg az ünnepek, akkor sem! Meg kiveszem az összes szabadságot. Sőt! Még azon felül is beteget jelentek, pedig semmi bajom nem lesz! De, pszt! Erről senki nem tudhat, csak, te meg én!
– Még anya sem?
– Na, jó! Anya még tudhat, de a szomszéd Joli néni már nem! Még akkor sem, ha kekszet ad, meg cukorkát! Tudok ám róla! – nevetett apa, majd folytatta. – Szó, mi szó, megmondom neked kerek perecen, ezernyi kaland vár ránk jövőre! Unatkozni nem fogunk, az biztos! Elmegyünk moziba, és vödörrel kérjük majd a pattogatott kukoricát! A kólát pedig ballonból isszuk! Megnézünk egy mesét, vagy kettőt, százat! Mennyi fér bele egy napba szerinted? Aztán, ha meguntuk az üldögélést, átmegyünk az állatkertbe, és megetetjük vattacukorral a majmokat, hogy hadd visítsanak kedvükre. Énekelni is fognak talán! Fognak! Miért ne? Aztán az elefánt vizébe habfürdőt teszünk, és tele lesz szappanbuborékkal az egész város! Majd, amikor ezt is meguntuk, beleülünk egy ilyen szappanbuborékba mind a hárman, és elmegyünk világot látni. Lebegünk országok, világok felett, és ha valami ismerőset látunk, kiáltva rámutatunk; – az a nagy beton kígyó a Kínai nagy fal! – mondom majd én. Az a nagy tepsi meg a Colosseum! – mondja majd anya. Ez a nagy homokozó meg a Szahara! – mondod majd te!
Mesélte mindezt apa kifulladásig, majd megkérdezte, nekem mi lesz a fogadalmam Újévkor.
Gondolkoztam erősen, és mielőtt bármit is mondhattam volna, megcsörrent apa telefonja. Rám nézett, mosolyt mímelt magára, majd beleszólt.
– Halló!
A hangja már nem volt kedves, hanem, amolyan felnőttes. Régebben megkérdeztem, kivel beszélt ilyenkor. Azt mondta mindig; a kollégájával. Most nem kérdeztem meg, hisz tudtam. Egy ideig álltam még mellette, hogy elmondhassa nekem, mi fog még történni jövőre, de apa olyan komoly volt a telefonnal a kezében, hogy nem hittem benne, hogy jut még ideje rám. De ez nem baj, mert a felnőttek dolga temérdek! De ha csak egy kicsit figyel rám, és egy kicsit mosolyog rám, úgy, mint ahogy az előbb, akkor tudom, hogy vagyok a világon.
Sokat álltam ott, majd elmentem onnan. Arra gondoltam, még nincs itt az új év, telefonáljon csak annyit, amennyit muszáj!
De majd jövőre!
Az lesz a valami!
Hisz megmondta!
Nagyon boldog voltam.
Este, amikor már egyedül voltam az ágyamban, eltöprengtem újra azon, amit apa mondott. Eltöprengtem azon is, hogy milyen jó lesz, ha mindezt, amit mondott, mindketten megfogadják. Igazán nagyon szép és jó lesz ez az új év a mozival, a kólával, az elefántos szappanbuborékokkal együtt. Még barátok is lehetünk! Az új év és én. Biztosan úgy lesz! Aztán azon gondolkoztam, mit kellene nekem mindehhez hozzáadnom? Mit kellene nekem másképp csinálnom?
Sokat gondolkoztam, majd eszembe jutott, ha sokat nevetek, akkor apának, és anyának is jobb a kedve. Akkor anya nem gondolkodik a holnapon, és apa is jókedvű, bárkivel is telefonál. Ettől azonnal vidámabb lettem én is, és eldöntöttem, hogy minden így lesz.
Nem lehet másként!
Ez lesz az én fogadalmam.
Alig vártam, hogy reggel legyen, és elmondjam apának!