Én nem szoktam fogadkozni csak azért mert egy számmal nagyobbat írunk a naptárban: legalábbis mindenhol ezt mondom, otthon is ezt mantrázom magamban, csak azt nem tudom mit várok én igen nagy lángész, tán azt, hogy emiatt majd egy hang vagy valaki elismerőn azt találja mondani, az igen, ez a csávó mekkora életművész, miközben amúgy minden év elején akad egy alkalomról alkalomra egyre reménytelenebb naív fogadalmam: mindig megfogadom, hogy mostantól lesz önbizalmam, meg lesz részem egy jól működő study-life balanszban.
Nem ér kiröhögni, habár jogos, én is megkérdezem magamtól hogy te mit ittál vagy szívtál, holott tudom, hogy nem tettem egyiket sem. Persze nem indul reménytelenül a dolog, sőt amíg a két félév közti szünetet töltöm épp, még egész jól is tartom magam ehhez, mondjuk igaz, úgy nem nehéz, hogy 14 órákat is megalszom, csak aztán kezdődik az új félév, kiadják a kötelező szakirodalmat, én meg tarkón hígszékelem magam c alakban majd sikítva hányok a hóra vagy az első parkolóban álló teherautóra
Aztán szempillantás alatt jön a félév vége, ismét meghallom, hogy gratulálok hangyás, jól sikerült a cuki kis 4,5-ös átlagoddal a megbukás, és rájövök, hogy egy szerény gyerek vagyok, és akkor sem vallanám magam okosnak, ha megtudnám, hogy holnap Nóbelt kapok, és felteszem a kérdést, hogy ez feltétlenül baj? Van egy Einstein-i mondás, hogy ahol nagy az egó ott kevés a tudás, na meg ne legyünk álszentek, igazából mindenkinek mindig van egy fogadalma, amit mintha muszáj lenne, kimond, azt sosem lesz betartva.
Ezek vagyunk mi, újévi emberek. Én viszont idén fogadom, hogy innentől kezdve feleslegesen nem fogadkozom.
