Fogadom: Tizenkettedik történet: A megtartott fogadalom

Időre kész lett a vasárnapi ebéd, igaz, annak érdekében, hogy így legyen, előző nap végig főztem, sütöttem. Karácsonykor ez mégis elviselhető teher volt számomra, főleg, hogy a szüleimet és az anyósomékat vártuk ebédre.
– Van még időnk, használjuk ki kellemesen! – ölelt át a férjem, hátulról kulcsolva át a derekamat, miközben az utolsó edényt mosogattam el.
– Fáradt vagyok! – hárítottam el a közeledését. Ő tegnap a haverokkal volt pecázni, egész nap egy csónakban ülve leste a botot. Semmit nem fogott, szerencsére, mert ha a horgára akadt volna bármi is, akkor reggel halpucolással kezdtem volna a napot. – Leülök egy kicsit, pihenek, nemsokára itt vannak anyádék – válaszoltam.
– Van még addig idő! – suttogta a fülembe, keze már a melleimet simogatta. – Gyere, csak egy gyors menetre! – kérlelt. – Addig is pihensz, hisz csak a lábadat kell széttenned.
– Fáradt vagyok hozzá, értsd már meg! – fordultam felé kimenekülve az öleléséből. Tegnap reggel azért szexszeltünk, mert egész napra elment, és nehogy „hiányom” legyen, este, hogy könnyebben el tudjon aludni, most meg…
– Tudod, hogy apád belém köt, ahogy megérkezik. Jobban elviselem, ha most megnyugtatsz! – érvelt, de elengedett és a hűtőhöz lépett. – Vagy akkor igyunk valamit.
– Ne! – szóltam rá, tudtam, ha most elkezd inni, mire megjönnek a vendégek részeg lesz, hiszen nem bírja az alkoholt. A szüleim előtt azt mindig szégyelltem, ha ivott, mert olyankor negédessé és vihogóvá vált, még nézni is borzasztó volt.
Engedelmesen a hálószobába mentem és széttettem a lábam. Nem élveztem a szexet, ő igen, tíz perc alatt végzett. Utána a zuhany alatt sokáig álltam, igyekeztem lemosni magamról a kellemetlen érzést, a szomorúságot. Nem sírtam, hiszen tudtam, nemsokára megérkezik édesanyám, aki azonnal észrevette volna a kipirosodott szemeimet.

Mire elkészültem, a férjem is szépen, az ünnephez méltóan felöltözött, megterítette az asztalt még a kedvenc gyertyatartómat is feltette középre.
– Jó lesz így, igaz? – kérdezte, megpuszilt, mosolygott. Szex után mindig kedves volt, kényeztetett. Talán ezért megérte a napi tortúra.
A vendégek pontosan érkeztek, mindenki elégedett volt az étellel, a férjem agyondicsért a család előtt, többször elsorolta, hogy mennyit dolgoztam, készültem, kiemelte, milyen jó szakács és feleség vagyok. Anyámat azonban nem tévesztette meg.
– Rettentően nézel ki, kislányom! – sóhajtotta, miközben a mosogatógépbe pakoltuk a mosatlant. – Karikásak a szemeid, csontsovány vagy. Hányszor kényszerített az ágyba a héten?
– A héten? – kérdeztem, de csak gondolatban. Neki nem válaszoltam, hiszen ki tudta már számolni. Csendben pakoltam, de egy könnycsepp mégis megindult a szemem sarkából. Gyorsan elfordultam, anyám ennek ellenére meglátta. Átmentem a konyha másik felébe, a falnak fordultam, mert tudtam, ha látom a sajnálkozó arcát, sírva fakadok.
– Hagyd el végre! – hallottam a hangját.
– Hova mehetnék?
– Haza, gyere haza hozzánk!
– Anya, nincs akkorra baj – nyugtattam meg, erőt véve magamon felé fordultam, még mosolyogtam is, majd mielőtt újra kérdezősködni kezdett volna, visszakísértem a társasághoz.

********

– Miről beszéltetek anyáddal a konyhában? – faggatott a férjem, amikor ismét kettesben maradtunk. – Ijesztően nézett rám amikor visszajöttetek, örülök, hogy nem tud szemmel ölni.
Miután elmentek a vendégek együtt pakoltunk helyre mindent, és ekkor már a nappaliban ültünk. Keveset ivott a nap folyamán, éppen csak kicsit volt spicces. Ennek nagyon örültem, ez a legjobban elviselhető állapota volt.
– Észrevette, hogy nagyon fáradt vagyok, azt javasolta, pihenjek többet – hazudtam.
– Egyetértek vele, nem kellett volna annyi mindent főznöd. Szilveszterig már be se menj a konyhába, annyi kaja van, hogy egy hétig ehetjük.
– Nem a főzés fáraszt, hanem a rengeteg szex – jegyeztem meg.
– Dehát akkor én dolgozom, te csak fekszel.
– Értsd meg, hogy az fáraszt! Nem bírom naponta, sőt naponta többször – magyaráztam, bár tudtam, feleslegesen. Olyan sokszor elmondtam már neki, mindig meghallgatott, de aztán ha újra megkívánta, kikövetelte vagy kizsarolta az együttlétet. Ha mégsem engedtem neki, inni kezdett, akár több üveg bort is képes volt néhány óra alatt magába önteni. Szerencsére nem vált erőszakossá, vidám részeg volt, de ki szereti az italtól bűzlő férje mellett eltölteni az estét? Inkább elviseltem azt a tíz percet.
– Rendben – mondta most. – Megfogadom, hogy ebben az évben békén hagylak, pihend ki magad.
– Megígéred? – kérdeztem vissza óvatosan. – Se szex, se pia?
– Megfogadom! Úgy töltjük az ünnepeket, ahogy szeretnéd.
Valamiért hittem neki. Teltek a napok, és teljesen normálisan viselkedett, mint régen, amikor megismerkedtünk. Amikor még nem volt állandóan féltékeny, ideges vagy rosszalvó.

********
Aztán eljött a harmincadika, és hajnalban arra ébredtem, hogy a bugyimban jár a keze.
– Neked is jó lesz! – súgta a hajnali halvány holdfényben és már húzta le rólam a pizsamát. Nem volt jó. Az a tíz perc csak róla szólt.
Nehezen, sok forgolódás után visszaaludtam, ő szinte azonnal bealudt. Később arra ébredtem, hogy tálcán hozza a reggelit az ágyba. Bűnbánóan nézett rám.
– Neked is jó volt, nem? – kérdezte. – Igazából örülnöd kellene, hogy ennyire kívánlak, és ezért nem tudtam megtartani az ígéretemet.
Nem szóltam semmit, még akkor sem, amikor a közös reggeli után újra elővett, hiszen ahogy mondta, kívánatos voltam és még úgyis az ágyban voltunk és nem kellett semmit sem csinálnom aznap, pihenhettem egész nap.

Szilveszter délelőttjén, amikor egyedül maradtam, mert a férjem a haverjaival találkozott, felhívtam az anyámat.
– Elhatároztam magam. Tényleg hazaköltözhetek?
– Igen, gyere – nyugtatott anyám, majd egy sóhaj után hozzátette: – De csak akkor, ha nem mész utána vissza hozzá úgy, mint a múltkor. Ha soha többé nem mész vissza hozzá!
– Ígérem! – válaszoltam és letettem a telefont.
Gyorsan, remegő gyomorral pakoltam össze a legfontosabb dolgaimat, majd a táskát betettem az autómba. Nem sokkal később ért haza a férjem, józanul. Ennek örültem, bár tudtam, józanságának mi lenne az ára, ha ma éjjel még a lakásban lennék. Mégis leültem vele, meghallgattam. Még akartam egy kicsit vele lenni, hallani, látni őt. Elvégre hat évet éltünk együtt, rengeteg jó élményt éltünk át együtt, és sajnos sok kellemetlen dolgot is, amely mind a kielégíthetetlen vágyához kötődött.
Végre elhatároztam magam. Arra hivatkozva, hogy friss levegőre van szükségem, megfogtam a szemeteszacskót és kilépve az ajtón hívtam a liftet. A gyomromban gombóccá formálódott az ideg. Tudtam, hogy mennem kell, de mégis nehéz volt megtenni az utolsó lépéseket.
– Ma ne vigyél ki szemetet, az nem jó ómen! – szólt utánam. Talán érzett valamit, azonban megállítani már mégsem tudott.
– Vigyázz magadra! – kértem, amikor beléptem a liftbe. Ahogy becsukódott az ajtó, sírva fakadtam. Szerettem őt, nagyon sok jó tulajdonsága volt, amiért szerethető volt, mégsem bírtam tovább élni együtt vele.
Nem tudom, mikor ébredt rá, hogy leléptem, már az autópályán haladtam a szüleim háza felé, amikor felhívott.
– Most komoly, hogy megint megsértődtél? – kérdezte fellengzősen. Csendesen, nyugodt hangon válaszoltam:
– Emlékszel, mit ígértél karácsonykor? Akkor én is megfogadtam magamban, hogyha te nem tartod be a szavad, akkor végleg elhagylak. És én betartom azt, amit ígértem magamnak. Kérlek, ne keress, nem megyek többet vissza hozzád.
– Jaj, ne csináld már, tudod, hogy mennyire…
Kikapcsoltam a telefont, nem akartam hallani a negédes szövegét. Tudtam, hogy szeret, de leginkább magát szerette.
Napokig hívogatott, követett a munkahelyemre, de nem tudott beszélni velem, anyám és a barátnőm felváltva vigyáztak rám.

Hetekkel később a bíróság épületében sem engedték a közelembe, mindketten attól féltek, újra hiszek neki, ismét visszamegyek hozzá, mint az elmúlt években többször is. Nem először próbáltam megszabadulni tőle, de most először tudtam, hogy a fogadalmamat megtartom.
Amikor a bíró kimondta a válást, akkor is őrzőim kíséretében léptünk ki a teremből. Ő az ügyvédjével távozott volna, de meggondolta magát, visszalépett hozzám. Hajlandó voltam még egyszer beszélni vele, engedték anyámék is, de csak néhány lépéssel távolodtak el tőlem. Mindketten féltek a férfi reakciójától, de én tudtam, sosem ütött meg, most sem fog.

Ráemeltem a volt férjemre a tekintetemet, talán valamiféle megbánást vártam a részéről, valamit, ami jelzi, hogy végre felfogta, mit művelt velem, de teljesen meglepett, amit mondott.
– Tudod, én nem haragszom rád! – kezdte. – Megbocsájtok neked, és bármikor, ha úgy gondolod, visszajöhetsz.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Hagytam, hogy megpuszilja az arcomat, majd néztem, ahogy az ügyvédjével kisétál az épületből.