Hetek óta várok… várom a megfellebbezhetetlen ítéletet, magamról, az életem értelméről, a sorstól meg az azt íróktól. Várok, miközben itt fekszem a parton. A szemem csukva. Átadom magam a napfény édesen simogató ölének. Mintha egy sugárpaplan lenne a takaróm, egyetlen cseppnyi külvilág sem hatol alá. A betolakodóknak nem marad rés, ahova akárcsak egy zaklató tekintet is beférne. Összekuporodva bújok a Nap-párna védőszárnya alá, nem csúszik le rólam, maradok a nyugtató, biztonságos meghittségében. A fűben rejtőző és néha a fényre vágyó parányi állatkák leperegnek izzadt, barna bőrömről, társaikhoz húzódnak. Szellő kényeztet, beletúr a hajamba, megborzolja kibuggyanó csecsemet. Amint lábujjhegyre állva bemerészkedem a vízbe, apró halacskák szövetkeznek ellenem, lábaimat érintve simogatnak, olykor hirtelen, egyszerre százával változtatnak helyzetükön. A testem által örvényt formáló felszín párabuborékok szülőhelye, igyekeznek messzire gurulni, ám hamar szétpukkannak, eggyé válnak a tó bársonyos vizével, ami, ha csak egy percre is, de önálló életet adott nekik. Sűrű ám puha iszap csiklandozza talpam, erőnek erejével próbál a belsejébe szippantani, magához láncolni. A víz frissessége egyszerre áldásos narkotikum és lúdbőröző hatású, a mélyben felváltva tekerednek a lábaim köré a hűs s langyos sodrások, mint a kissé nyitva felejtett csapból a kevert csöppenések. Talán most engedhetek a pillanatnyi szeszélynek…
Túl mindenen, túl a bójákon, a kijelölt strandon, a vízibiciklik csapkodásán, a hajóútvonalak kereszteződésénél, a közeli horgászstégen pihengető kormoránok és csintalan sirályok társaságában, a csorbítatlan némaságban vagyok igazán szabad. Méhecske fuldoklik a vízfelszínen, bátran a kézfejemre emelem szegényt, lassan botorkálva a sikamlós talajon, kimenekítem a nádasba. Gondolatban már jómagam is menekítettem százszor, ezerszer, most mégis én szorulok támogatásra, a téboly határán. Mert amit abban a gyermekotthonban tapasztaltam, az maga volt a rémálom, mind a személyzet hozzáállását, mind a baljós körülményeket illetően. Brrr.
Mióta itt ebben a szerény tóparti településen kúrálom testem-lelkem, és várakozom idegőrlőn a hűvös hivatali határozatra, nappal sikátorban járok, éjjel sátorban alszom, a pusztában nincs komfort, nincs semmi, csak egy kicsavarodott, régi esernyő, egy tekercs vécépapír, tarka ruhám, némi eledel, no meg a vidám és háborítatlan cirpelések, ismeretlen bogárhangok. Nincs köztük két egyforma, szüntelenül hullámzanak, változnak. Átlényegülve figyelem, hogy mit vár tőlem ez a sunyi világ, miképp kapjak cserébe valami kapaszkodót. Bíztam a fohászomban, ebben az életre szóló álomban, hisz az általában szép, azt az Úr kínálja, míg a valóság szívszorító, csúf és csalfa, azt az ember teremti.
Ameddig nem láthatom szemtől szembe a kisfiút, gyors üzenetben írom meg neki éjjeli álmom, tudván, hogy csak magamnak írom, én olvasom, más aligha érti: valami padon ültünk együtt a fiúval, ellopták a cuccunkat, azt a sok-sok játékot. Elindultam hát a tolvajok után, pár idétlen csaj volt az, valahogy visszaszereztem a lopmányokat. Hazamentem volna, de nem akaródzott jönni az az átkozott busz, nagyon messzinek tűnt az otthon. Aztán felszálltam valami lóvasútra, csak akkor láttam, hogy mi is az, amikor a kocsis közölte, ha lehet, egy-egy hely kihagyásával üljünk le. Én elöl kucorogtam, de kiderült, akik ott vannak, azoknak be kell segíteni a sofőrködésbe. A bal oldalamon helyet foglaló nő a sebváltót kezelte, de én útban voltam ebben a műveletben. Közben el kezdett tapizni előbb ő, aztán a jobb oldalamon ülő férfi. Végül a mohó makk-evő a telhetetlensége miatt elvesztette a makklantiszt és saját kopárságába zuhant…
Mindenesetre a jövőm szempontból az a legborzasztóbb, amit tehetek, hogy nem csinálok semmit az ügyem érdekében; rosszabb mint a szavatossági idő lejárta után kidobni az élelmiszert, rosszabb mint évente hússzor ugyanazt a mozit nézni, ugyanazt a melódiát dúdolgatni, rosszabb mint Ausztriába járni fogorvoshoz, rosszabb mint húsgombócot falatozni egy áruházban, rosszabb mint hiúságból állandóan taxit bérelni, és puszta unaloműzésből ruhákat, csecsebecséket vásárolni, amikor éppen saját utódra vágysz. Minden emberi lény, pláne egy gyerkőc hatalmas teher, egy test, amelyet meg kell becsülni, aztán életem végéig gondoskodni kell róla, gyógyítani, tanítani, javítani és büntetni. Amikor tavaly ilyenkor megtudtam a dokitól, hogy mégsem lehet saját gyermekem, az ismerősök úgy érveltek, hogy ne emésszem magam, a bolygó már így is túlnépesedett, és ha ilyen igényeim lennének, bőven akadnak más megoldások is, ha társaságra vágyom, hogy ne szóljanak le a barátok és ellenségek a tehetetlenségem okán, minthogy ki nem állhatom az érzelmi kifigurázást.
Ez idáig nehezen bírtam ezt a feszültséget, válaszokat sürgettem ismeretlenektől, az email-fiókomban turkáltam: hátha megérkezik az a levél, mely szárazon közli velem, hogy van remény. És ha üres volt a fiók, hirtelen légszomj, majd hosszan tartó, éles köhögési hullám tört rám, elsötétült előttem a szoba, vele a külvilág. Azóta a gyerek gondolata nélkül az életem olyan, mint az a könyv, amiből kitépték az első és utolsó lapokat. Az írásmű ugyan így is lehet élvezetes, de az ember óhatatlanul kíváncsi az elejére, a végére, ám sehol nem kapható egyetlen ép példány sem.
Tegnap aztán végre megérkezett Ő. Eredményes volt tehát az egyéves kitartó küzdelem érte. Vége a lidércnyomásnak. Nem lehetett másként, így kellett történnie, biztattam magam, mikor átöleltem könnyek között szipogva. Ő meg csak rám tapasztotta bamba, kerek szemeit. Imádom, ahogy engem néz, ilyenkor úgy érzem, hogy én vagyok a legszebb, a legcukibb, a legkedvesebb és a legkevésbé engedékeny a világon, a szépség és a szörnyeteg egy személyben.
Most már jól esően futunk a tóparton elég messzire a védett helyektől, ám féktelenül boldog vagyok, amiért a szembeszálló széllel ellenszegülhetek; a horizonton a naplemente vár… az egész festőien giccses, mégis fönségesen lélegzetelállító… most csak kettőnké a varázslatos narancspillanat… majd hazalebegünk a tó felett, a csillagóceán alatt! A lélek szótlan, de annál beszédesebb. A fiú már tudja, hogy minden rezdülése most épp olyan, akár az enyém, mintha a véremből született volna… mámoros ez a végtelen vízparti este.
Még Kati barátnőm vigasztalt korábban: „ha összességében béke lakozik a szívedben, mert meggyőződésed, hogy sikeres lesz minden lépésed, na akkor nem szabad megállni. Ugyan akad bőven bizonytalanság az úton, hisz nem írja fel senki egy receptre, mi a következő helyes teendő, de épp ez a szép az anyai létben – még ha nem is szó szerint –, és bár a múltat nem tudod megváltoztatni, a jövőtöket közösen írjhatjátok. Ti ketten, a fiú meg te. Mert mi, nők az anyai szeretetet képesek vagyunk tudatosan mozgósítani, legyen az gyerek, állat vagy egyéb érzelmek.”
Ezért határoztam el a kezdetekkor csökönyös fejjel, hogy ha törik, ha szakad, de a már viszonylag jól megismert kis Sanyikát már csak azért is örökbe FOGADOM.
Közben a vöröslő, izzó napkorong magába szippantja, valósággal lenyeli a felhőket, dagadva bukik, gurul le a dombok karéja mögé, eltemetve minden sötét árnyat, örökségül hagyva a ma emlékeit.
Szántó László