Utolsó egy hetem
Nyolcvan év van a zsákban. Tulajdonképpen az első nyolcvan évem. Hét napom van még hogy a határ-napot elérjem és nem tudhatom, mi történhetik alattuk, de mondjuk, előleget veszek föl, úgy teszek, mintha már a zsákban lennének. Elszalad majd ez a hét is, ahogy a évek is, gyorsabban, mint ahogy egy pillangó szárnya rezzen. Szeretném látni ahogy a foltos napfényben, szivárvány színű, kiszámíthatatlan repülésével, elviszi hátán az életemet, nézem is majd, amíg nézni tudok, miközben igazából, csak a földön kapirgálok.
Ez az egész élet dolog, lényegtelen.
Magamban persze felépítettem a saját emlékművemet, körülöttem ezer mellékes alakkal, középen ott állnék én a csúcson, de valami nem engedi, hogy lássam az én kicsi, nem fontos figurámat, igazából ki sem látszom közülük.
Óriások állnak körülöttem.
Anyám és Apám, akiken áttiport a nagy háború, a képtelen nyomor és a gyalázatos hatalom, – félek, minden hatalom gyalázatos, – a mindig újra és újra kezdés, folyton felállni a földről és menni tovább, nem tudni hová, csak menni, mert menni kell valahová.
Ahogyan halottaikon túllépve, végighúztak engem egy játék kocsin, körém pakolva a megmaradt motyónkat, hogy védjen a hidegtől és végig az úton cincogott bennük a pici diadal, hogy túlélték, ami annyi másnak nem sikerült, ahhoz hit kellett és belső nagyság.
Irigyeltem őket, ahogy egy morzsányi jónak is örülni tudtak.
Lelkemben előbbre tettem őket Istennél. Belül, tudtam, hogy ez nincsen jól, de szerettem volna abban a magasságban látni őket, ahol jól megszolgált életükben, helyük van.
Ma úgy állnak körém, mint a Húsvét szigeti óriás szobrok, ők és az ő elődeik, mind az ősök.
A többiek, szerencsémre, még mindig élnek, itt vannak a véremből lett fiaim, akik félig enyémek, másik felük egy kedves és jó nőből fakad, feleségemből való.
Öröm és nem álszerénység, hogy jobbak lettek nálam, ez így helyes, rakhattam volna a mércét magasabbra is.
Unokák, a négyek, nálam még többre valók, csak messze élnek. Jó volt, amikor néha, zavart mosollyal átölelhettem őket, kész emberek, saját tudással és célokkal, arccal a be nem látható jövő felé, már alig értem őket, pedig az én húsomból valók.
Olyan erdőben állok, ahol a fák nálam magasabbra nőttek, és ennek örülök.
Jó volt másokat szeretni, jó volt a munka, a társak, sosem vettem komolyan, csak játszani mentem velük, néha még a hét végéken is vissza vágytam közéjük.
Adhattam volna többet is, mert az ember mindig szeretne példakép lenni, hát, félek, nekem nem nagyon sikerült, pedig igyekeztem, ma inkább csak a hintaszéket próbálom vezetni és közben a telefont nyomkodom. Szeretni pedig, még mindig tanulok.
A világ közben elforgott körülöttem, benne a sok félbolond emberrel, akik praktikus eszközökkel gyilkolják egymást. Úgy bánnak mások életével, mint az erős gyerek, aki másoktól elvett üveggolyókkal játszik.
Jó lenne, ha még így vége felé, elmondhatnám, mennyire reménytelen, megalázó és értelmetlen a hatalom, amit egymás rovására kikapar magának, aki teheti. Aztán erős házakba zárja magát, csak a szemetet teszi a falon kívülre.
Odakinn pedig hajdani társaik élnek, akikből a gazdagság megszületett, ezért eleinte jobb nem nézni a szemükbe, de később, hozzá lehet szokni.
Általában a szegényeknek lehullik némi morzsa az év végi ünnepekre dúsan terített asztalokról.
Jó érzés ezekre a morzsákra gondolni, – mert ezekben a percekben is emberek halnak éhen és az elveszi az ember étvágyát.
Idebenn jó meleg van, a hatalmi játékban nyerésre állnak, a falak vastagok, nem jön át rajtuk a háború zaja sem, a robbanásoké, mert az üzlet csendesen folyik.
Mindig is kedvenc játékunk volt a háború.
Azt elég nehéz megérteni, hogy a rommá bombázott városok látványa valakinek örömet okoz, vagy kinek tetszik a földön heverő, pár perce még életerős katonák megfagyott teste, de a tudat, hogy mindezt biztonságból lehet nézni és még gazdagodik is közben az ember, mérhetetlen gőgöt és valami süket erőt ad.
Persze, nagyon jó lenne elmondani azoknak, akik a fél világot már a zsebükbe tették, hogy előbb utóbb, ők is lapos kocsin fognak majd gurulni, lábujjukra kötött, kicsiny cédulával, és még örülhetnek is, hogy egészben van a testük, ami szerencsés dolog.
Amíg éltek, annyit tettek csak, hogy elvették a másét, s mi odaadtuk, készséggel.
Jó hogy itt van a tévé nekünk, benne a sok hírrel, ami mind arról szól, hogy ez így már majdnem jó, csak még nem teljesen, de holnap már az lesz.
Értelmesebb birkák inkább legelni mennek, amíg van fű.
Ilyeneket főleg nem lenne szabad a szeretet ünnepén, egyáltalán leírni. Örülni kell, méltán, annak, hogy Valaki megszületik és reményt hoz.
Reményt, hogy talán jobbak leszünk, hogy megjön az eszünk végre.
Valamelyik háborúban egy katona, értetlenkedve átkiáltott a túlsó lövészárokba, hogy – ne lőjetek fiúk! – itt emberek vannak! Mintha ma lenne.
Idáig jutottam el a saját kis életemben. Lassan készülhetünk az ünnepi ebédhez, szépek vagyunk és jó esetben megcsókoljuk egymást. Lehet, hogy misére is elmegyünk, megnézni a Kisjézust, aki amúgy, istállóban, szalma között, jászolban nyugszik, nekünk pedig nehéz parkolni a templom előtt.
Nem tudom, mit kéne még elmondanom, ha van fületek a hallásra, vidám se voltam, pedig jön a jövő, itt van már az előszobában, csak nem tudjuk, mit hoz.
De lehet, pont ez a pillanat az, amikor minden megváltozik, mert bármelyik pillanat lehet az az egy, amikor csak egymásra nézünk, meglepődve, hogy így is lehet élni.
Talán ez a mai nap, a lehetőség napja. Semmi más nem kell hozzá, csak Ti.
Az a pillangó, aki majd az életünkkel elrepül, majd szárnya rezdítésével jelzi, hogy itt az idő.
Lehet, hogy ma, nem tudom. De majd megérzi az ember, hogy mikor elég.
Lám, összevissza írtam, szerénytelenül és nagyképűen megpróbálva hátra és előre is üzenni egyszerre, mert jó nekem az a tudat, hogy benne voltam ebben az egészben, – és még ma is benne vagyok, egy kicsit. Tanácsot pedig végképp nem adhatok, esetleg azt, hogy figyeljetek magatokra, befelé. És ha úgy bántok majd másokkal, ahogy magatokkal, akkor menni fog a dolog.
Addig is, öleljétek át egymást, ha lehet. Boldog Újévet!