Álom-Világ: Tizenharmadik történet

Kicsi lélek messziről érkezett ebbe a világba. Hol járt, merre járt előtte, azt senki sem tudta, éppen úgy, mint azt sem, hogy mi a célja. Miért jött ide? Minek? Hívta valaki?
Szerencséjére nem találkozott semmilyen hivatali lélekkel, úgyhogy senki nem tette fel neki ezeket a kérdéseket, őt magát pedig nem foglalkoztatták. Sok minden más kötötte le a fantáziáját. Volt egy álma. Egy gyönyörű álom, valami szépről, amit ő életnek nevezett. Ez az élet csábító volt minden kis fénynek, mert teremthettek benne lényeket. Aprócska, rövid idejű lényeket, melyek csöpp voltuk ellenére is sokat tudtak. Bár nehézkesebben mozogtak, mint Kicsi lélek és fénytársai, örvendeztek mindannak, amire képesek lettek.
De ez csak álom volt és így Kicsi lélek első benyomása a világról bizony csalódás lett. A világ üres volt és hideg. Por kavargott, ha feltámadt a szél és a sziklákat nem melegítette fel a napfény. A világ valósága nem olyan volt, mint az álom.
Kicsi lélek búslakodott egy darabig, töprengett magában: hogyan formálhatnék itt olyan szép kis színes lényeket? Megkérte az arra járó szelet, hozzon neki egy kis vizet az óceánból. Mivel szépen kérte és a szél kíváncsi volt, meghallgatta őt, és mindjárt egy kisebb áradatnyi vizet hordott neki a földre. A vízben volt-e a mag vagy a földben, vagy talán a szél a sziklák közül hozta magával, mindezt Kicsi lélek nem tudta, de nagyon megörült, mikor meglátta másnap, hogy egy aprócska növény kapaszkodik ki a földből felfelé. Kicsike volt még a frissen előbújt és zöld, nem olyan, mint az álombeli sok színes virág, de élt. Örült a napfénynek és napról napra növekedett.
Telt-múlt az idő, olyan gyorsan, hogy a kicsi időtlen lelkecske észre sem vette. Nem sokára hatalmas erdők és mezők borították be a szárazföldet és mind egyformán örültek napsütésnek és esőnek. Kicsi lélek is örült nekik, úgy érezte, ez már valami. Élet. Bár még nem olyan élet, mint az álombeli volt… Mi hiányzik, ezt kérdezte önmagától. A táncolni és repülni tudó lények, az olyanok, akik énekelni tudnak és nemcsak csöndben beszélgetnek, mint a fák és a virágok.
Megint eltelt néhány évezred és az elképzelt lények megszülettek: lettek pillangók és madarak, rovarok, kisebb és nagyobb állatok, akik benépesítették a földet. Szerették az életet, ugyanúgy, mint előttük a fák, a bokrok és a növények, ők is egyaránt örültek esőnek és napfénynek. Megtalálták azt, ami táplálta őket, megtalálták a módot, ahogy megéltek. A madarak repültek, az őzek az erdőben szaladtak, a nyulak a mezőn nyargalásztak és mindannyian úgy érezték, hogy megtalálták a helyüket.
De az álom nem volt tökéletes: sötét, homályos pontok bukkantak fel benne és ez történt a világban is. Egyre szaporodtak az olyan jelenségek, ahol a lények nem okoztak örömöt valamelyik másiknak, hanem fájdalmat, pusztulást hoztak. Megjelentek olyan állatok, melyek a fák leveleit tépdelték és elfogyasztották, és megjelentek olyan nagy vadállatok, melyek a kisebb állatok húsából éltek. Születtek olyan madarak, melyek a kisebb madarakra és ragadozókra vadásztak. A világ megismerte nemcsak az örömöt, a szépet, de a félelmet és a fájdalmat is.
Bár Kicsi lélek látta, hogy minden jónak szánt újítás, melyről azt hitte, hogy az az álom megvalósulásához vezet gyakran több bajt és problémát hozott, ő azért ábrándozott tovább. Kellene egy új lény, egy olyan lény, amelyik okosabb a többinél és vigyáz rájuk. Vigyáz a kicsikre, a gyengékre, megóvja őket az erőszakosoktól, a vadaktól. Kellene egy ilyen lény, egy jó, egy gondoskodó.
Ebből az álomból született az ember.
De jaj! Az álom most sem volt tökéletes! Kicsi lélek egészen elborzadt, amikor egy idő elteltével körbetekintett. Az ember még gyorsabban romlott el, mint a többi lény. Ahelyett, hogy védővé vált volna, ő maga lett a legnagyobb pusztító. Irtotta a természetet, kivágta a fákat, mérgeket szórt a földekre, melyekkel nemcsak a növényeket ölte meg, de sok rovart és a méheket is. Rohamosan csökkenni kezdett a létező fajok száma, egyre kevesebben lettek az erdők és a mezők lakói.
Kicsi lélek most már nagyon elkeseredett. Mit tegyen? Szokjon le az álmairól? Hiszen az lehetetlen! Az álmai őhozzá tartoznak elválaszthatatlanul.
Elszánta magát egy utolsó próbálkozásra. Elhatározta, hogy maga száll bele a világba. Emberré lesz, hogy megtanítsa az embereket a természet, az élet szeretetére és megteremtse az emberek egységét.
Így is tett. Emberré lett.
De az álma most is megcsalta. Az emberek kinevették, a jó szándékát bolondságnak nevezték, őt magát állandóan gúnyolták. Kicsi lélek nem adta fel. Kereste a természetet szerető embereket, ezért elment egy természetbarát klubba. Kirándult másokkal, figyelte, mit tesznek az emberek a természetben, hallgatta, hogyan beszélnek róla. Még azok is, akik önmagukról úgy szóltak, hogy ők a természet barátai, kedvelői, úgy kezelték a természetet, mintha az lenne a természetes, a normális, hogy a természetnek az embert kell szolgálnia. Micsoda badar szemlélet! Ezt gondolta Kicsi lélek magában. Már miért kellene az egésznek egy fajt szolgálni? Épp ellenkezőleg álmodta ő ezt egykoron! Annak az egy fajnak, amelyik a legokosabbnak érzi magát, annak kellene az egészet szolgálnia! Védenie és óvnia az életet, elősegítenie a születést és a virágzást, meggátolnia minden rombolást, pusztítást. Hogyan tudná ezt megértetni velük?
Történt egyszer, hogy akárcsak egy mesebeli kisgyerek, Kicsi lélek egy erdő szélén egy kis kunyhóra bukkant, ahol egy vénségesen vén öregasszony lakott. Kicsi lélek megszólította a háza előtt üldögélő öreganyót:
Szép jó napot, néném! Kérhetek tanácsot?
Szép jó napot, Kicsi lélek! – felelte az öregasszony. – Három kérdésedre felelek.
Kicsi lélek majdnem megkérdezte, hogy honnan ismeri őt a néne, honnan tudja, hogy ő kicsoda, de aztán arra gndolt, hogy mégsem vesztegett el erre egy kérdést sem, ha csak hármat lehet kérdeznie.
Nem valósulnak meg soha az álmaink úgy, ahogyan megálmodjuk őket? – ez lett Kicsi lélek első kérdése, mire a néne rögtön megadta a választ:

Vonzzák s taszítják
Egymást az álomvilág s
A valóság, el
Nem érik a másikat,
Soha el nem szakadnak.

Kicsi lélek meghallgatta a választ és eltöprengett rajta. Ezek szerint ez valami láthatatlan törvény? Lehet, hogy az életnek, a természetnek megvannak a maga törvényei, és semmilyen álom sem ignorálhatja ezeket? Ezt olyan fontos kérdésnek érezte, hogy hangosan megkérdezte:
A természet is alkalmazkodik az élet íratlan törvényeihez?
Az anyó egy kicsit elmosolyodott, majd így felelt:

Fűk, fák, növények
Nem akarnak semmi mást,
Csak élni, fényben
Fürödni, s halál után
Új lényben visszatérni.

Ők átélik a
Természethez tartozást,
Hogy Egy a régi s
Az új, zavaró Ego
Beléjük egy csepp sem bújt.

Zavaró Ego? Ez lenne minden baj oka? Az álmok egocentrizmusa? Az, hogy minden lény olyat álmodik, amiben önmaga áll a központban?
Kicsi lélek fejében a második válasz után is sok kérdés született. Mégis, minél tovább töprengett rajta, annál inkább kezdte érezni a válasz igazságát. Hiszen a lények tetteit nem az ő álma sugallta, hanem a sajátjaik! És mindegyiknek a saját álmában saját maga volt a központ. Lehet, hogy olyan álmot kellene adni az embereknek, amelyikben az egész világ, az egész mindenség benne él?
Ezt tette fel harmadik kérdésként és a válaszra most sem kellett sokáig várnia.

Földünk egy lény, él,
Milliárdnyi apró lény
Hálózatából
Áll, együtt tartják fenn az
Élet örök ciklusát.

Ahogy a válasz elhangzott, eltűnt a kunyhó, eltűnt az öregasszony, mintha egy látomás felolvadt volna az őt körülvevő természetben.
Kicsi lény pedig újabb álomra készült, egy olyan álomra, amellyel ő ad szép álmot az embereknek.
Ennek a mesének vége sohasem lesz.

Szólj hozzá!