Eltévedtünk a New Haven-i autópályán. Nem találtuk meg a kijáratot a Black bird tó felé. Szorítottam a kormányt, és feszülten figyeltem. Mellettem Robi kémlelte a kietlen vidéket, mögöttünk Zsuzsi bóbiskolt, végképp elcsüggedve.
A négysávos sztráda autókkal volt tele előttünk, mellettünk és mögöttünk, annyira, hogy még sávot váltani is féltem. De előbb utóbb jönnie kell egy táblának, egy nagy táblának, egy felirattal. Már régen lemondtunk arról, hogy a táblán a Black bird tó neve álljon, csak abba tudjuk hagyni ezt a monoton és céljavesztett rohanást. Már régen abbahagytuk a beszélgetést. Mindannyian magunkkal voltunk elfoglalva. Már régen abbahagytuk a zenehallgatást. Abbahagytuk az óránk figyelését. Nincs kijárat. Egyáltalán hol vagyunk? Egy négysávos autópálya kívülről második sávjában, jónéhány kilométerrel elhagyva New Haven-t. Többet nem tudtunk. Én már úgy éreztem: nem bírom tovább, és elhatároztam, hogy – akármennyire veszélyesnek tűnik – kihúzódok a jobb szélső sávba. Lehet, hogy be kell tolakodnom két autó közé. Lehet, hogy nem fog menni koccanás nélkül. De már nem érdekelt. Indexeltem jobbra. Azaz csak indexeltem volna, de az irányjelző karja nem mozdult. Elszántam magam arra, hogy jelzés nélkül, egyszerűen kihúzódom. De a kormány sem mozdult. Az autópálya vonalát követtük, az autó kerekei a sávon belül maradtak, de ettől az iránytól a kormány nem mozdult jobbra. Minden mindegy hangulatban megpróbáltam a kormányt balra fordítani, és már nem is csodálkoztam, hogy balra sem mozdul. Levettem a lábam a gázpedálról, de semmi sem változott. Benyomva maradt, és a legkisebb lassulás nélkül gurultunk tovább az autórengetegben. Megpróbáltam lábfejemmel kifelé húzni, de nem tudtam. Rátapostam a fékre – semmi hatás. Robira pillantottam, hogy észrevett-e valamit próbálkozásaimból. Robi egyenesen ült, és maga elé meredt az útra.
Gúnyos nevetést hallottam, de nem Robiét és nem is Zsuzsáét. Nem fordítottam el a fejem, továbbra is az utat bámultam magam előtt, az autók tömegével, de a kormányt már nem szorítottam, mert láttam, hogy nincs értelme. Megint a gúnyos nevetés, majd tisztán hallottam egy meghatározhatatlan irányból jövő hangot.
„No lám! Erőfeszítéseket óhajtasz tenni? Hahahaha…”
Makacsul hallgattam.
„Talán még mindig azt hiszed, hogy egy autópályán vagy?”
– Robi, ti halljátok ezt? – fordultam a barátomhoz.
De Robi mintha meg sem hallotta volna, továbbra is szótlanul meredt maga elé.
Zsuzsira pillantottam: feje oldalt csuklott, a hátsó ülés széléhez, szemei lehunyva, valószínűleg belealudt a fáradtságba. Egészen hátrafordultam, a kormányt is elengedtem – hiszen mozgatni úgysem tudtam -, és megpróbáltam felrázni. Zsuzsi csak nyögdécselt, mintha rémálmai lennének, de nem ébredt föl.
„Nem adod fel egykönnyen, igaz” – hallottam ismét a gúnyos hangot, de képtelen voltam megállapítani, hogy milyen irányból jön.
Valamit tennem kell, de fogalmam sincs, hogy mit. Egy biztos: nem szabad rágörcsölnöm a feladatra, mert az nem fog javára válni a megoldás keresésének.
Meg kell próbálnom valami egészen mással foglalkozni, legalábbis amíg egy kicsit meg nem nyugszom. Hátranyúltam, hogy a hátsó ülésről elővegyem a hátizsákomat, és az ölembe tettem – szememmel még mindig a szélvédőn át látható mozgó, de változatlan képet figyelve. Lassan tudatosult bennem, hogy a vezetésnek ez az elengedhetetlen része, az előttem lévő út figyelése is teljesen fölösleges, ezért abbahagytam, és teljes figyelmemet a hátizsákom tartalmának szenteltem. Egy reggel vásárolt hamburgert vettem elő – nem mintha éhes lettem volna, csak hogy valami másra összpontosítsak. A szendvicsnek érdekes, hideg és kemény tapintása volt. Kivettem a papírjából, és megállapítottam, hogy szikla-kemény, mintha egy mínusz ötven fokos mélyhűtőből húztam volna ki. Nem értettem, hogy lehet, hiszen a kocsiban meleg volt. Visszatettem, és kivettem a termoszt, hogy igyak néhány korty kávét. A szájamhoz emeltem, és csak így, pohár nélkül csorgattam magamba. Azaz csak csorgattam volna. Mert ahogy a kávé elhagyta a termoszt, megmerevedett, és megállt a levegőben, egy rövid kis ívet képezve a termosz nyílása és a szájam között.
Kezdtem kétségbe esni.
Eszembe jutott, hogy régen imádkoztam utoljára. Lehunytam a szemem, és annak rendje és módja szerint először hálát adtam Istennek, mindazért a gondoskodásért, amit eddig kaptam tőle, majd kértem, hogy szabadítson meg bennünket ebből a helyzetből. Aztán kinyitottam a szemem, és vártam. Valamit. Valami változást. De hiába. Autónk tovább haladt az autórengetegben, anélkül, hogy a gázpedált érintettem volna. Tényleg, a gázpedál! Újra megpróbáltam kihúzni a lábfejemmel, csak hogy lássam, mozdul-e. Nem mozdult. Megpróbáltam újra tekerni a kormányt – de az utat tartó önálló mozdulatain kívül nem lehetett tekerni rajta. Rákiáltottam a mellettem továbbra is előre meredve ülő Robira.
– Hé, pajtás! Megpróbálnál végre te is tenni valamit?!
Robi mozdulatlanul ült tovább, semmi jelét sem mutatva annak, hogy hallotta volna, amit mondtam. Dühösen megráztam a karját, ami nagy megdöbbenésemre a kezemben maradt. Furcsán könnyűnek tűnt. Ahogy jobban megnéztem, a váll-részéből szalmaszálvégek meredtek ki. A barátom helyett, akivel néhány órája együtt szálltunk be a kocsiba, egy felöltöztetett bábú ült mellettem, amely a rázás hatására nekem dőlt. Visszadöntöttem, nekitámasztottam a jobb oldali ablaknak. Nagy ijedelmemben a következő gondolatom az volt, hogy vajon Zsuzsival is valami hasonló történt-e? De nem mertem megnézni. Inkább előhalásztam a mobilomat, hogy valakitől segítséget kérjek. A képernyője sötét volt. Már meg sem lepődtem, hogy semmilyen próbálkozásra nem reagál. Lázasan törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Közben az eltelt órák miatt, meg azért is mert ez stresszhelyzetben egyébként is gyakran megtörténik velem, kínzó és sürgető vizelési inger tört rám. Az ablakokon kinézve minden irányban autó autó hátán. Az autót – még ha lenne is megfelelő hely a közelben – nem tudom irányítani. Ha nem akarok bevizelni, ki kell ugranom – de, ahogy már szinte biztos voltam benne, hiába feszegettem, nyomkodtam, az ajtók, ablakok nem nyíltak. Feltérdeltem az ülésen, és nadrágomat, gatyámat letolva a két első ülés közé ürítettem húgyhólyagom feszítő tartalmát.
Vagy mégsem? Úgy látszik a feltérdelés nem történt meg, mert továbbra is az ülésemen ültem, sőt, már inkább feküdtem, és éreztem, hogy meleg folyadék csordogál a combjaimra.
Egy darabig gondolattalanul bámultam az autó tetejének belső kárpitját.
Már nem voltam annyira buktalan. Nyugtalan. Az egész helyzetet láttam magam körül, anélkül, hogy láttam volna, magammal az ülepén. Vagyis közepén. Igen, felingereltem, hogy az ott középen én vagyok. Felbéreltem. Felismertem. Ezen elpocsojodtam. Elkámpicsorodtam. Elmosolyodtam. Bazsálni kezdtem a nyörülöttem elévülő tombokat. Sórakosgatónak találtam, hogy minden összeverekedik. Nevelőgörcs fogyott el. Sebezőgörcs. Vezetőgörcs. Felóbolódott a szültesség, ez a vértelen hadiláb. Délibáb. Vélibáb. Áb-dáb-dáb, ábdáb, ábdáb…
A négysávos sztráda autókkal volt tele előttünk, mellettünk és mögöttünk, annyira, hogy még sávot váltani is féltem. De előbb utóbb jönnie kell egy táblának, egy nagy táblának, egy felirattal. Már régen lemondtunk arról, hogy a táblán a Black bird tó neve álljon, csak abba tudjuk hagyni ezt a monoton és céljavesztett rohanást. Már régen abbahagytuk a beszélgetést. Mindannyian magunkkal voltunk elfoglalva. Már régen abbahagytuk a zenehallgatást. Abbahagytuk az óránk figyelését. Nincs kijárat. Egyáltalán hol vagyunk? Egy négysávos autópálya kívülről második sávjában, jónéhány kilométerrel elhagyva New Haven-t. Többet nem tudtunk. Én már úgy éreztem: nem bírom tovább, és elhatároztam, hogy – akármennyire veszélyesnek tűnik – kihúzódok a jobb szélső sávba. Lehet, hogy be kell tolakodnom két autó közé. Lehet, hogy nem fog menni koccanás nélkül. De már nem érdekelt. Indexeltem jobbra. Azaz csak indexeltem volna, de az irányjelző karja nem mozdult. Elszántam magam arra, hogy jelzés nélkül, egyszerűen kihúzódom. De a kormány sem mozdult. Az autópálya vonalát követtük, az autó kerekei a sávon belül maradtak, de ettől az iránytól a kormány nem mozdult jobbra. Minden mindegy hangulatban megpróbáltam a kormányt balra fordítani, és már nem is csodálkoztam, hogy balra sem mozdul. Levettem a lábam a gázpedálról, de semmi sem változott. Benyomva maradt, és a legkisebb lassulás nélkül gurultunk tovább az autórengetegben. Megpróbáltam lábfejemmel kifelé húzni, de nem tudtam. Rátapostam a fékre – semmi hatás. Robira pillantottam, hogy észrevett-e valamit próbálkozásaimból. Robi egyenesen ült, és maga elé meredt az útra.
Gúnyos nevetést hallottam, de nem Robiét és nem is Zsuzsáét. Nem fordítottam el a fejem, továbbra is az utat bámultam magam előtt, az autók tömegével, de a kormányt már nem szorítottam, mert láttam, hogy nincs értelme. Megint a gúnyos nevetés, majd tisztán hallottam egy meghatározhatatlan irányból jövő hangot.
„No lám! Erőfeszítéseket óhajtasz tenni? Hahahaha…”
Makacsul hallgattam.
„Talán még mindig azt hiszed, hogy egy autópályán vagy?”
– Robi, ti halljátok ezt? – fordultam a barátomhoz.
De Robi mintha meg sem hallotta volna, továbbra is szótlanul meredt maga elé.
Zsuzsira pillantottam: feje oldalt csuklott, a hátsó ülés széléhez, szemei lehunyva, valószínűleg belealudt a fáradtságba. Egészen hátrafordultam, a kormányt is elengedtem – hiszen mozgatni úgysem tudtam -, és megpróbáltam felrázni. Zsuzsi csak nyögdécselt, mintha rémálmai lennének, de nem ébredt föl.
„Nem adod fel egykönnyen, igaz” – hallottam ismét a gúnyos hangot, de képtelen voltam megállapítani, hogy milyen irányból jön.
Valamit tennem kell, de fogalmam sincs, hogy mit. Egy biztos: nem szabad rágörcsölnöm a feladatra, mert az nem fog javára válni a megoldás keresésének.
Meg kell próbálnom valami egészen mással foglalkozni, legalábbis amíg egy kicsit meg nem nyugszom. Hátranyúltam, hogy a hátsó ülésről elővegyem a hátizsákomat, és az ölembe tettem – szememmel még mindig a szélvédőn át látható mozgó, de változatlan képet figyelve. Lassan tudatosult bennem, hogy a vezetésnek ez az elengedhetetlen része, az előttem lévő út figyelése is teljesen fölösleges, ezért abbahagytam, és teljes figyelmemet a hátizsákom tartalmának szenteltem. Egy reggel vásárolt hamburgert vettem elő – nem mintha éhes lettem volna, csak hogy valami másra összpontosítsak. A szendvicsnek érdekes, hideg és kemény tapintása volt. Kivettem a papírjából, és megállapítottam, hogy szikla-kemény, mintha egy mínusz ötven fokos mélyhűtőből húztam volna ki. Nem értettem, hogy lehet, hiszen a kocsiban meleg volt. Visszatettem, és kivettem a termoszt, hogy igyak néhány korty kávét. A szájamhoz emeltem, és csak így, pohár nélkül csorgattam magamba. Azaz csak csorgattam volna. Mert ahogy a kávé elhagyta a termoszt, megmerevedett, és megállt a levegőben, egy rövid kis ívet képezve a termosz nyílása és a szájam között.
Kezdtem kétségbe esni.
Eszembe jutott, hogy régen imádkoztam utoljára. Lehunytam a szemem, és annak rendje és módja szerint először hálát adtam Istennek, mindazért a gondoskodásért, amit eddig kaptam tőle, majd kértem, hogy szabadítson meg bennünket ebből a helyzetből. Aztán kinyitottam a szemem, és vártam. Valamit. Valami változást. De hiába. Autónk tovább haladt az autórengetegben, anélkül, hogy a gázpedált érintettem volna. Tényleg, a gázpedál! Újra megpróbáltam kihúzni a lábfejemmel, csak hogy lássam, mozdul-e. Nem mozdult. Megpróbáltam újra tekerni a kormányt – de az utat tartó önálló mozdulatain kívül nem lehetett tekerni rajta. Rákiáltottam a mellettem továbbra is előre meredve ülő Robira.
– Hé, pajtás! Megpróbálnál végre te is tenni valamit?!
Robi mozdulatlanul ült tovább, semmi jelét sem mutatva annak, hogy hallotta volna, amit mondtam. Dühösen megráztam a karját, ami nagy megdöbbenésemre a kezemben maradt. Furcsán könnyűnek tűnt. Ahogy jobban megnéztem, a váll-részéből szalmaszálvégek meredtek ki. A barátom helyett, akivel néhány órája együtt szálltunk be a kocsiba, egy felöltöztetett bábú ült mellettem, amely a rázás hatására nekem dőlt. Visszadöntöttem, nekitámasztottam a jobb oldali ablaknak. Nagy ijedelmemben a következő gondolatom az volt, hogy vajon Zsuzsival is valami hasonló történt-e? De nem mertem megnézni. Inkább előhalásztam a mobilomat, hogy valakitől segítséget kérjek. A képernyője sötét volt. Már meg sem lepődtem, hogy semmilyen próbálkozásra nem reagál. Lázasan törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Közben az eltelt órák miatt, meg azért is mert ez stresszhelyzetben egyébként is gyakran megtörténik velem, kínzó és sürgető vizelési inger tört rám. Az ablakokon kinézve minden irányban autó autó hátán. Az autót – még ha lenne is megfelelő hely a közelben – nem tudom irányítani. Ha nem akarok bevizelni, ki kell ugranom – de, ahogy már szinte biztos voltam benne, hiába feszegettem, nyomkodtam, az ajtók, ablakok nem nyíltak. Feltérdeltem az ülésen, és nadrágomat, gatyámat letolva a két első ülés közé ürítettem húgyhólyagom feszítő tartalmát.
Vagy mégsem? Úgy látszik a feltérdelés nem történt meg, mert továbbra is az ülésemen ültem, sőt, már inkább feküdtem, és éreztem, hogy meleg folyadék csordogál a combjaimra.
Egy darabig gondolattalanul bámultam az autó tetejének belső kárpitját.
Már nem voltam annyira buktalan. Nyugtalan. Az egész helyzetet láttam magam körül, anélkül, hogy láttam volna, magammal az ülepén. Vagyis közepén. Igen, felingereltem, hogy az ott középen én vagyok. Felbéreltem. Felismertem. Ezen elpocsojodtam. Elkámpicsorodtam. Elmosolyodtam. Bazsálni kezdtem a nyörülöttem elévülő tombokat. Sórakosgatónak találtam, hogy minden összeverekedik. Nevelőgörcs fogyott el. Sebezőgörcs. Vezetőgörcs. Felóbolódott a szültesség, ez a vértelen hadiláb. Délibáb. Vélibáb. Áb-dáb-dáb, ábdáb, ábdáb…
Észrevette, hogy a száján kibuggyanó szavak másképp formálódnak, mint ahogy szoktak. Érezte, hogy ezek így megfelelően kifejezik gondolatait, azt viszont egyre kevésbé értette, amit gondolt. Kezdett érthetetlenné válni a világ, és benne ő maga is. Hatalmas káosz alakult ki benne. Először még igyekezett megragadni dolgokat az értelmével, majd – látván, hogy nem megy – feladta. Ekkor megnyugodott, és egy percre hatalmas öröm és békesség áradt szét a lényében. Aztán már csak kellemes, sőt néha vidám képek kergetőztek egymás után.
Az utolsó dolog, amit még felfogott a külvilágból, egy hatalmas és szép fémes csattanás volt.