– Rozi! Rozi! – kiabált Jolán a lányára. Dühös volt az egész világra, de leginkább magára. A férje a fronton ő meg itt hét gyerekkel. Béla a legkisebb még csecsszopó, ráadásul hasfájós és rossz alvó is. Aludna ő, de nem lehet! Egy anyának nem lehet! Ezek meg semmit nem csinálnak úgy ahogy kéne!
– Rozi! Rozi! – ismételte még hangosabban, hogy szinte belé szakadt a torka.
Rozi leszegett fejjel lépett be a frissen sarazott padlójú konyhába. Éppen fejni volt. Hátul az istállóból nem hallotta elsőre az anyja szigorú hangját, de amikor ráeszmélt, hogy őt szólítja összerezzent. Tudta, az anyja megint elhalmozza a keserűségtől és a fáradtságtól visszafogott sziszegésszerű gyűlöletével. Valahogy belül érezte, hogy nem neki szól ez az iszonyatos keserűség, de a lényegét nem értette. Gyakran együtt fájt az anyjával, bár a feléje sugárzó reménytelenséggel szemben képtelen volt védekezni.
– Igen anyám. – motyogta maga elé lehajtott fejjel.
Jolán karján a kisdeddel megindult felé.
– Hát hányszor szóljon neked az ember, mi? – apró, de gyors léptekkel, mint egy menyét mellette termett, és az arcába suttogott. – Ha nem lenne a kezembe ez a szutykos kölyök megtépnélek. Biz’ isten!
Rozi nem szólt vissza. Csak rosszabb lett volna. Magában persze gyakran visszafeleselt neki, de hangosan soha. Inkább csendben várta mit akar tőle az anyja.
Jolán kicsit megrázta a gyereket mintha félne, hogy felébred. Feszült figyelemmel kísérte a mocorgást majd, amikor megnyugodva konstatálta, hogy van még pár perc csönd az életében, odaszólt a némán ácsorgó lányának.
– Eredj, adj enni a többieknek! Már itt visítanak órák óta. Zsuzsi meg beteg. Az is süldő lett, meg is lett a havibaja. De milyen havibaja? Ha vérezni kezd két napig az ágyat nyomja az az istenverte. Semmire kellő, gyenge nyafogós asszony lesz! Én a ti korotokban…!
Rozi nem is hallgatta tovább. Ha ott ácsorog még rosszabb lesz, mert az anyja egyre jobban elkeseredik és egyre nagyobb indulattal ostorozza az életét. Dezső bátyjára gondolt. Az jó ember. Már alig várta, hogy újra találkozzanak. Zsuzsi mondta, hogy olyan kedves az öreg, és olyan jó vele lenni. De ez titok. – Hát mi lehet az a titok?
Kezében a sztrapacskás tállal kifordult a konyhából, és kivitte az udvarra a szőlőlugas alá.
A júliusi nap éles fénnyel perzselte a földet, mintha egyszer s mindenkorra el akarná pusztítani. Ezt a háborút minden élőlény megszenvedte, de az ő testvérei fittyet hányva hancúroztak az udvaron. Bőrük cserbarnára sült, szemük kékje úgy világított, mint a telihold. Hideg kútvízzel locsolták egymást, míg a föld is elázott. Palkó, a legnagyobb húzta a gémet és a kútgyűrű mellett fekvő vályúba öntötte a mélyen hűs vizet. Józsi és Bandi – a két kisebb, két kézzel fröcskölte Gyuszit a nagyobb testvérüket. Harsány nevetésük mosolyt csalt Rozi arcára.
– Gyertek enni! – kiáltotta feléjük, de ezzel csak azt érte el, hogy őt is elkezdték pocsolni.
Palkó újra lenyomta a gémet és megmerítette a favödröt. Széles vállán táncot jártak az izmok, ahogy könnyedén elkezdte felfelé húzni a farudat. A két kisseb gyerek önfeledten szórta a vizet Rozira, aki sikoltva takarta a nagy lábost, amiben a káposztás sztrapacska volt, miközben futva a lugas felé vette az irányt.
Palkó óvatosan leakasztotta a gém rudjáról a vödröt és megállt a két kölyök fölött.
– Ne félj Rozi! – kiáltotta, majd a két gyerekre zúdította a vödör tartalmát. – Ettől majd megéheznek!
Józsi és Bandi visítva, nevetve szaladt a gémes kúttól egyre távolabb.
Rozi nevetve nézte őket. Még mielőtt beszaladtak volna a házba a sáros lábukkal Gyuszi elébük ugrott. Egyetlen pillantása elég volt, hogy a két pulya megtorpanjon.
– Eszünk. – mondta. Tartottak tőle, mert Gyuszi hangja hasonlított legjobban az apjukéra.
Soha nem bántotta őket, de a szava szent volt, még akkor is, ha már csak egy halvány emlék volt életükben. Úgy, ahogy voltak csurogva, csepegve a lugas felé vették az irányt.
Rozi hálásan nézett a testvéreire. Nagyon szerette őket. Másuk se volt csak ők heten és mindaz, amit az élet adhatott ebben a kegyetlen világban. A háború már őket is elérte. A faluban csak gyerekek, nők és az idősebb férfiak maradtak, akik gyakran megszenvedték az átvonuló hadak erőszakos sanyargatását. Sokszor átéltek olyan borzalmakat, amiről azelőtt azt sem tudták, hogy létezik. Csak a remény maradt, hogy mindez véget ér és ők visszakapják az apjukat, akit a világégés óta csak hetekre láttak. Józsi még csecsszopó volt, mikor az apja bevonult, azóta talán kétszer, ha találkoztak. Amikor Gyuszi ilyen hangon megszólalt, Rozit elragadták az apjáról benne őrzött emlékek. Az éneke a búza aratása közben, a gyümölcsösben együtt kifosztott madárfészkek. A picsogó fiókák az apja hatalmas kezében, ahogy kukaccal eteti őket, vagy a széna boglyázása.
– Elkaplak. – zengett benne a könnyű bariton. – Bízz bennem!
És ő a boglya tetejéről nézte az apja hatalmas kérges kezeit, ahogyan feléje nyújtja. Egy percig sem habozott. A fenekére ült és a szemét becsukva lecsusszant a magasból, egyenesen az ő istenének karjaiba. Az apja szorosan magához húzta, úgy tartva a fejét, mint egy kisdedét.
– Te! – súgta a fülébe. – Mondtam én, hogy fiú vagy! Te! Én Rozim! Rozikán!
Együtt nevettek. A név aztán ráragadt, és ő még büszke is volt rá egy ideig, de így süldő lányként már nem szívesen hallgatott rá.
– Rozi! Rozikán? Nem eszünk? – nézett Palkó az arcába, visszarántva őt a valóságba.
– De. – húzta el a száját. – Megyek szólok a Zsuzsinak.
Zsuzsi a tisztaszobában feküdt. Mikor Rozi belépett úgy látta, mintha aludna ezért óvatosan mellé ült és megfogta a kezét. Elnézte barna fürtjeit, szép ívű orrát és apró finom vonalú ajkait. Sosem látta magát túlságosan csinosnak, de a nővérét különleges szépnek találta. Csodálta és sajnálta is egyszerre. Ahogy az anyja mondta.
– Egy átok vagy! Majd meglátod! Kend be magad valamivel, ha jönnek a katonák mert rossz vége lesz. Megvert téged az isten, hogy ilyen pofával ide szült!
Rozi nem értette mire gondolt, míg egyszer az egyik orosz katona markolászni nem kezdte.
Teljesen lefagyott az idegen kéz érintésétől. Annyira remegett, hogy a fogatlanul vigyorgó katona végül megszánta és elengedte. A többiek még mustrálták egy darabig, mint egy vásári malacot aztán bólogatva otthagyták. Sokáig álmodott azzal a fogatlan mosollyal, mire végül az apja emléke kimosta belőle a félelmet. Néha elkapott egy – egy szót amikor a szomszéd Tót néni átjött és arról beszéltek az anyjával, hogy a katonák fiatal lányokat hurcolnak el, vagy egyszerűen csak hátra csalják az ólba. Néha öregeket is. Mikor megkérdezte az anyját, hogy miről beszélgettek a Tót nénivel, az olyan parázs dühhvel tarkított szitokáradatot zúdított rá, mintha ott helyben agyon akarná csapni.
Szégyen. Ez maradt meg benne az egész rejtélyből. Akit elvittek az oroszok az szégyenben marad. Végül az anyja annyit mondott.
– Ha egyszer téged is megragadnak, hagyd magad. Ha végeztek és tudsz járni azonnal fürödj meg. Főleg ott, lent.
Miközben beszélt fura szomorúság ült a hangjában. Olyan volt mintha…mintha már ő is maradt volna szégyenben.
– Fáj a hasam. – mondta halkan Zsuzsi. – Ilyenkor mindig fáj. Belül. Dől belőlem a vér.
Nem panaszként mondta, inkább apatikusan. Rozi visszazökkent a valóságba.
– Tudom. – mondta megnyugtató hangon. – Kész a sztrapacska.
Zsuzsi könyörgően rámosolygott.
– Hozol be? Egy tapodtat sem bírok menni.
Rozi csak bólintott. Felállt a nővére mellől, de kifelé menet még vigyorogva visszaszólt.
– Tudom a kutya lábosába szedjek. – ugratta.
Az elhúzta a száját és játékosan felé hessintett.
– Bánom is én.
Rozi miközben próbált szedni az ételből arra gondolt, hogy most kifaggatja Zsuzsit a titokról.
Ilyenkor könnyebben megered a nyelve, csak ügyesen kell megválogatni a szavakat.
– Talán most elárulja a titkot a Dezső bácsiról. – morfondírozott magában, miközben a nagy kanállal elhessegette a gyerekeket, hogy hozzáférjen az ételhez. Egy tálból ettek – és mint a mondókában, mindig összevesztek. A szükség hozta így, de közben jó kedvűen évődtek egymással, ami csak még szorosabbra fűzte közöttük az összetartozás szálait.
– Rozi! Neked nem marad. – kiabálták teli szájjal a kicsik. – Semmi nem marad! – énekelték viccesen elnyújtva a szavakat. Ő meg sem hallotta a zsivajt. Jócskán merített a tálból, mert arra gondolt majd együtt esznek a nővérével, hátha még könnyebben oldódik a nyelve.
Szaporán szedte a lábait és mikor belépett látta, hogy Zsuzsi aprókat lélegezve alszik. Csöndesen mellé ült és a hátára tette a kezét.
– Itt vagyok. – szól halkan és Zsuzsi aprókat pislogva felült az ágyban.
– Eszel velem? – kérlelte, mire Rozi mosolyogva bólintott és fenyegetően meglóbálta az alumínium kanalat. A másik pajkosan elkapta tőle, majd az ételbe merítette. Jóízűen enni kezdett. Rozi egy másik kanalat húzott elő a kötényéből és ő is nekiállt.
Úgy a harmadik falat után végre rákérdezett.
– Akkor most Dezső bátyja nem jön errefelé?
A nővérének megállt a kezében a kanál.
– Ezt meg honnan veszed?
Rozi ijedten magyarázkodni akart, de aztán úgy döntött – ha már ilyen keményen szembesített, nincs értelme hátrálni.
– Hát észrevettem, hogy miattad jön. Mindig téged visz el a szekérrel… ide – oda.
– És? – rebegte a nővére. – Az baj?
– Nem, nem. – rázta a fejét Rozi. – Csak fura.
Megvonta a vállát és testvérére villantott egy kaján mosolyt.
– Csak kíváncsi vagyok. – mondta megnyugtatóan. Az bekapott egy falatot majd tehetetlenül hanyatt dőlt az ágyon. Rozi rémülten letette a tányért a földre és utána kapott, de Zsuzsi dühösen elrántotta a kezét.
– Hagyj! – mondta hidegen és tovább bámulta a mennyezetet. Nehéz csönd ült közéjük, csak néhány beszabadult légy zümmögött a tányéron gőzölgő étel felett. Végül Zsuzsi felült és felemelte a tányért. Volt valami kellemetlen dac a mozdulataiban. Kanalazni kezdett és szájában a falattal dünnyögte.
– Már nem miattam jön. Már úgyse… – határozott tekintettel ránézett a húgára és felé bökött az üres kanállal. – Miattad.
Roziban megfeszültek az inak.
– Miattam?
Amaz szótlanul bólintott. Mintha egy súlyos vasgolyó lett volna, úgy bukott le a feje, aztán megrázta, közben két kezével a combjai közé gyűrte a takarót.
– Vérzek Rozi. Emiatt nem kellek már neki. Biztos, hogy ez az oka!
Rozi felugrott. Fejében sebes patakként csobogtak a gondolatok, magával sodorva a félelem és a kíváncsiság hordalékát.
– Kérlek mond el. – kérlelte a nővérét, majd hirtelen visszaült és átölelte. – Tudod, hogy rám számíthatsz.
Zsuzsi teste feszes maradt, de Rozi érezte, hogy remeg az elkeseredéstől.
– Még akkor kezdődött amikor apa elment. – kezdte halkan a másik, miközben könyörgően ráemelte a tekintetét. – Annyira hiányzott és Dezső bátya, olyan volt mintha egy kicsit ő lenne. Na jó, nem ő, de mégis… – várakozóan ránézett a húgára. – Érted?
Rozi némán bólintott miközben elengedte az ölelést és inkább kihámozta a nővére kezét a takaróból. A kezébe vette és gyöngéden, biztatóan megszorította.
– Mikor először elmentem vele, – kezdte halkan Zsuzsi. – csak beszélgettünk és én segítettem neki az állatoknál. Néha olyan furán érintett, de nem zavart. Tudod, mintha véletlen lett volna. De olyan sokat nevettünk és nekem úgy hiányzott a nevetés. Emlékszel apával mennyit nevettünk? – kérdezte miközben szemében felcsillant az emlékek fénye.
Rozi könnyes szemmel bólintott.
– Hát persze. Apa. – mondta magába révedve, de aztán sürgetően ránézett Zsuzsira.
– Aztán egyszer csak megfogott. – fűzte tovább a szót a nővére. – Tudod nem úgy, hanem úgy. Védekeztem, de azt mondta ez is része az életnek és jól fogom magam érezni. Majd meglátom! – felnézett a plafonra, aztán a húgára. Szája szegletében megfeszült a kimondatlan szavak és történések ráncai.
– Hagytam. – mondta végül. – Cserébe simogatott és dicsért. Azt mondta: – Jó gyerek vagyok. Engedelmes. Szép. – szemöldöke összefutott a mellkasából feltörő zokogástól, ahogy visszafogta. – Adta mindazt, amit anyámtól sosem kaptam meg. Végre valaki, aki jó volt hozzám. Azóta, hogy apa elment a háborúba… Csak ennyit kért cserébe.
– Mit? – kérdezte kérlelhetetlen hangon Rozi. – Mit?
Iszonyat, mérhetetlen düh és fájdalom tombolt benne. Nem a nővérére volt dühös: őt ölelte volna, csókolta volna, vigyázta volna. A tehetetlenség dühe tombolt benne. Ösztönösen felállt és fel alá járkált a szobában, mint egy sarokba szorított vadállat. Hirtelen rádöbbent a valóságra.
– A szégyent? – mondta végül síri hangon.
Zsuzsi kétségbeesett zokogásban tört ki.
– És most vége! Többé már nem kapok tőle semmit!
Rozi ledöbbenve torpant meg.
– Hogy gondolhatod? Mit akarsz tőle kapni?
De Zsuzsi meg sem hallotta. Kiugrott az ágyból és a húgára förmedt.
– Mert te kellesz neki!
– Én?
– Igen te! Nekem nem marad semmi! A múltkor mikor takarni voltunk, akkor mondta beszéljek veled és akkor nem lesz baj. Azt ígérte akkor is kedves lesz hozzám, de hazudott!
– Miféle baj?
– Nem hoz szégyenbe! Nem hoz szégyenbe, ha beszélek veled! Hogy csinálhassa veled! Akkor továbbra is kedves lesz hozzám, ha rábeszéllek.
Rozi megrázta a nővérét.
– Hogy én is… – kezdte, de elharapta a kemény szavak végét. – Hogy én is tegyem szét a lábam, mint te! – mondta ki magában. Hirtelen megragadta a nővére kezét és az ágyhoz húzta. Miközben ránézett, minden bűntudattal terhelt kimondatlan szó apró csermelyként gyűlt a szeme sarkában.
– Drága nővérkém. Annyira sajnálom. Annyira, de annyira.
Szorosan magához vonta az reménytelenségtől és fáradságtól elgyengült testvérét, majd lefektette és maga is mellé bújt. Gyöngéden átkarolva megsimogatta a haját.
– Kitalálunk valamit. Ígérem. Minden rendben lesz.
Zsuzsi átfordult, háttal neki és Rozi érezte, hogy rázza a sírás. Hagyta, hagy zokogja ki magából a fájdalom és elhagyatottság könnyeit. Még akkor is ölelte mikor már elcsendesedett és mély álomba merült. Aztán nesztelenül kiszállt az ágyból elrendezte magán a ruhát és nővérére nézett.
– Nem hagylak magadra. Fizetni fog az a patkány!
Aznap nem sütött a nap. Borús volt az ég, ezért is örült Rozi, hogy most hívta el Dezső bácsi. Gyorsan kellett rakni a boglyát nehogy átázzon. Ügyesen villázott, ahogy mindig. Türelmesen és erejét beosztva állt a szekéren a halom tetején és igazgatta, amit az öreg feldobált. Néha direkt úgy állt, hogy a szoknyája meglibbenjen és kivillanjanak a formás combjai. Tudta, hogy az öreg nézi, mert észrevette, hogy egyre inkább úgy hajítja a szénát, hogy nagyobbat kelljen lépnie. Nem bánta. Csak szorította a villa nyelét és rakta a boglyát egyre magasabbra és közben Zsuzsira gondolt. Valahányszor az öregre nézett eszébe jutott az, ahogy a vén kujon a nővére törékeny a testébe hatol, újra meg újra. Fogalma sem volt honnan volt ereje hozzá, de valahányszor abba a ráncos, vásott fogakkal vigyorgó arcba nézet, visszamosolygott. Huncutul. Talán csak a szénába döfött egy kicsit erősebben. Gyorsan dolgoztak néha viccelődve, hogy bőrig áznak, de Rozi érezte, hogy az öreg nem azért siet.
– Bizsereg a bajuszom sarka Rozikám! – kiáltott fel Dezső bátya somolyogva. – Itt olyan zuhé lesz, hogy a boglya is úszni fog, meg vele a szekér! Nem baj, majd összebújunk. Igaz – e? Hozzám bújsz bogaram, ha zuhogni fog, ugye?
Rozi ügyesen felkapta az újabb adagot és pördített magán egyet úgy, hogy a szoknyája is felröppent. Elsimította a kazal szélét és visszanézett a vén bögölyre.
– Hát? – nyújtotta a választ. – Ha Zsuzska magához bújt, én mitől féljek?
– Mitől félnél? – kontrázott az öreg. – Hát ő se félt! Jó volt az úgy. – nyugtázta, miközben letámasztotta a villát és megtolta a fején a kalapot. – Elég lesz lányom! Több már nem fér fel, meg a lovak sem bírnák. Ami itt marad, ha megázik egye meg a rosseb! Gyere le! Csúsz ide az oldalán. Elkaplak! Ne félj!
Rozi habozott. Pont úgy, mint emlékeiben. Ijesztő volt a hasonlóság, még a hangsúlya is a vén szatírnak, mint az apjáé. A fenekére billent és meglökte magát. Az öreg meglepődött a mozdulaton még a kezét sem tudta felkapni, Rozi olyan sebesen csúszott le a szénaboglya oldalán. Egyenesen az mellkasába érkezett a villával együtt. A háromágú villából kettő rögtön átszúrta a vállát és a nyaka tövét. Rozi csúszás közben a kinyújtott lábával támasztotta a villa fejét, hogy minél nagyobb erőt tudjon kifejteni. Egy kissé félre sikerült, de nem is megölni akarta az öreget, hanem fájdalmat okozni. Mikor érezte a talpa alatt a másikat, ügyesen oldalra gurult, de így is nagyot esett. A könyökét és az állát is beverte a kemény földbe. Érezte ahogy serked a vére. Nem törődött vele mert a melléből feltörő düh elnyomott minden fájdalmat és lábra parancsolta. Dezső bátya hanyatt feküdt, a szénás villa úgy állt ki belőle, mint egy magára hagyott gémeskút délibábja a nyári melegben. Ahogy közelebb lépett látta, hogy az öregnek mozog a bajusza, de csak eltorzult néma sikolyok mozgatják a száját. Aztán megpróbált az oldalára fordulni és megragadni a villát, de megelőzte. Bal lábával az öreg mellkasára lépett míg a másik kezével megragadta a gyilkos szerszám nyelét és visszafelé nyomta. Végre meghallotta az üvöltést. Fölé hajolt.
– Legyen jó Dezső bácsika. Nem fog ez fájni. Meg sem érzi. Gyorsan megleszünk. – mondta maró gúnnyal, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta belőle a villát. Az felé kapott.
– Te ribanc kis kurva! Tudod mit tettél? Majdnem megöltél!
Rozi a szekérről lelógó szénába törölte a véres villát. Felnézett a boglya tetejére, elképzelte ahogy ott áll fönn és az öreg kéjesen nézi a megnyíló combjait.
– Majdnem. – mondta hidegen. – Zsuzsi hányadik volt?
– Mi hányadik? Miről beszélsz? Te bolond vagy!
– Hányadik, akit megrontott. Megszégyenített! Megzsarolt! – sziszegte vádlón az arcába.
Az öreg hörögni kezdett a torkába tolult vértől. Rozi az oldalához lépett és elfordította. Ahol kibujt a villa hegye, sűrű lassú vérpatak folyt a földre. Lehajolt hozzá és a fülébe súgta.
– Mondja el hányadik volt és életben hagyom.
A vénember kiköpte a szájában alvadó vért.
– Nem tudom. Sok…sokan voltak. – köhögte. – Még a háború elején kezdődött. A fronton.
Aztán menekülnöm kellett. Volt egy orosz tiszt, akinek a gyerekét is… Az asszonyt megöltem mert meglátta. Aztán megsebesültem és hazajöttem. És most itt van az a tiszt!
– Milyen tiszt? Akinek megölte a feleségét?
– Igen. Tegnap itt volt a faluban. Láttam, de ő nem ismert fel. El kell tűnnöm innen!
Rozi ledöbbent. Erre nem számított. Dezső bátya gonoszabb, mint hitte. – Megérdemli a halált.
– Miért? Miért? – kérdezte a vénembert követelődzve. – Tudnom kell, miért?
Az öreg feje erőtlenül lebukott a porba. Szájából lassan csordogáltak a vérrel teli szavak.
– Nem voltam mindig ilyen. Nem tudom… Talán a háború!
Rozi felugrott. Eszébe jutott az apja.
– Az én apám nem ilyen! Ő nem erőszakol meg lányokat! – üvöltötte az agonizáló testre.
– Dehogynem gyerek! Dehogynem. Állatokká tesz. Eszeveszett állatokká. Nézz magadra.
Belőled is gyilkost csinált. – vicsorogta a bátya.
A lány arcon rúgta. Újra meg újra.
– Nem! Nem! Te vagy a gyilkos! Te öltél meg engem! – üvöltötte a könnyein keresztül, aztán a szekérhez sietett. Gyors mozdulattal felugrott a bakra és megfordította a lovakat. Úgy állt meg, hogy az első kerék átmenjen az öreg felsőtestén.
– Mi az istent akarsz? Úgy is meghalok. Hagyj itt és megdöglök neked, te cafka! Már mindent elmondtam? Mit akarsz még? Ezer halált láttam. Azt hiszed a sajátomtól megijedek!
Rozi szorosra fogta a gyeplőt. Lenézett.
– Annyi halált ahány gyermeknek megölte a lelkét. És még az is kevés. – szűrte a fogai között a szavakat és megcsapta a lovakat a gyeplővel.
– Rozi! Gyere be! Apa téged hív. – kiáltott felé Pali.
Rozi lassan felegyenesedett. Nehéz volt a szíve, hiszen soha nem merte megkérdezni az apját mióta visszajött a háborúból. Az elmúlt húsz év súlyos titokként nehezedett a lelkére.
A kérdés, amit megígért magának – feloldozta, megváltotta volna azt, amit Dezső bátyával tett, soha nem hangzott el. Ezzel a teherrel ment férjhez, temette el az anyját és most a haldokló apja őt hívja.
– Talán most! Most megkérdezem. – dübörögte a szíve. Bele sem mert gondolni, hogy mi lesz, ha kiderül az apjáról, hogy szörnyeteg. Pont olyan szörnyeteg, mint Dezső bátya. Képtelen lett volna ezzel a gondolattal élni, de néha úgy érezte a titok bezárja a szívét, apja iránti szeretetét mételyezi. Belépett a hűvös szobába. Apja – mikor meglátta, halvány szemében felcsillant a büszkeség fénye.
– Gyere! Gyere, ülj ide mellém. – szólt neki halkan, és ő csendes mosollyal az ágy szélére ült. – Azért szerettelek volna látni még. – folytatta az apja és vaskos keze kinyúlt érte. Rozi a kérges tenyérbe bújtatta a kezét, úgy mintha egész lelkével odasimulna.
– Szeretlek apa. – mondta neki halkan. – Nagyon szeretlek.
– Tudom lányom. Tudom. – sóhajtotta az apja.
Rozi nem bírta magában tartani a fájdalmát. Csendesen az apja mellkasára hajtotta a fejét és zokogni kezdett.
– Jól van. Jól van. Semmi baj. Csak sírjál.
Így voltak egy darabig, míg a zokogás csendes esővé szelídült a lelkében. Apja rásimított a lánya fejére, aztán megemelte úgy, hogy a szemük találkozzon.
– A háború vége óta. Azóta, hogy hazajöttem valami más lett. Sokat gondolkodtam, hogy én lettem más? Hát persze hogy én! Háború borzalmas. Borzalmas és kegyetlen.
Rozi alig bírt magával.
– Vajon most bevallja? – fortyogott benne a kérdés.
– De nem. – folytatta az apja. – Úgy éreztem te lettél más.
– Más? – kérdezett vissza. Ösztönösen kibúvót keresett. – Hogy érted Apa?
– Valami, vagy valaki elválasztott tőled. Talán a bizalom, ami az előtt megvolt, az veszett el.
Mi történt lányom? Mond el nekem. Kérlek? Ez úgy fájt nekem mintha, ha saját lelkemből kitéptek volna egy darabot. Szeretnék megszabadulni tőle. Ugye megérted? Nem mehetek el kételyekkel a szívemben. Nem veheted el ezt a kegyet. Sem magadtól, sem tőled.
– A szégyen. – mondta felzokogva Rozi. – A szégyen. Az vett el tőled.
Az apja erőtlenül felemelte a fejét.
– Édes gyermekem, hát mit őrizgetsz magadban? Mi történt? És miért nem mondtad el nekem.
Rozi egész testét majd széttépte a félelem.
– Meggyaláztak? – nézett szigorúan a szemébe az apja. – Anyád elmondta nekem, hogy őt is többször megerőszakolták a katonák. – megrázta, mint egy üres zsákot. – Téged is? Veled is? Zsuzsiról is tudok. Mondd el, ha téged is? – dörögte, mint egy igazságosztó isten, de aztán egyszeriben elfogyott az ereje. Hanyatt dőlt az ágyon, lassú súlyos lélegzete betöltötte a szobát.
– Mindig is gyanakodtam arra gyalázatos vén emberre. Tudod titkon reméltem is: isten büntette meg azzal, hogy átment rajta a szekér. Akkor veled is azt csinálta.
Roziban átszakadtak a gátak.
– Nem apa! Velem nem csinálta! – mondta erélyesen. – Mert nem hagytam!
Az apja egy pillanat alatt kiolvasta a szeméből.
– Értem. – mondta és megsimogatta az arcát. – Ez bántott?
– Nem. – rázta meg a fejét Rozi. – Attól rettegtem, hogy te is olyan vagy. Olyanná tett a háború. Azt nem bírtam volna elviselni. Inkább éltem a kétellyel a szívemben, mint azzal a tudattal, hogy te is… – beleszakadt a szó. A zokogás újfent megrázta, de az apja magához ölelte.
– Én ember maradtam. – súgta neki halkan. – Maradj te is az.