Január közepén. ma, tizenhárom fok meleg volt, hét ágra sütött a Nap. Annak ellenére, hogy spórolhattunk a fűtési költségeken, nekem nem tetszett ez a téli tavasz, mert kislányaim reklamálták a hóesést, mivel szerettek volna hóembert építeni, olyat, amilyet a mesekönyvben láttak. Szén szemmel, répa orral, és az alagsorban tárolt vesszőből készült seprűvel a kezében.
Bárki gondolhatná, milyen jó dolga van annak, akinek ez a legnagyobb problémája. Valóban, látszólag nagyon jól éltünk a főváros egyik külső kerületében, a csendes mellékutca utolsó előtti kétszintes, kétszázhúsz négyzetméteres, frissen felújított, parkosított kerttel, hófehérre festett kovácsoltvas kerítéssel körbevett házunkban, a férjemmel, két kislányunkkal, valamint az anyósomékkal és a dédikével. Naponta három kocsi járt ki és be a telkünkre, ebből kettő a mienk, a harmadik az apósomé.
Szomszédaink kedves, mosolygós, boldog és kiegyensúlyozott fiatalasszonynak tartottak, miután csupán azt látták, amint a két gyerekkel útnak indulok, vagy éppen hazatérek.
Ez a reggel is úgy kezdődött, mint az immár két éve megszokottá vált. Hat órakor felkeltem, lementem a földszinti konyhába elkészíteni a reggelit az egész családnak, uzsonnát csomagolni a munkába járóknak, majd magunkra maradván felmentem az emeleti lakrészünkbe, felébreszteni a kislányaimat. Mosdás, öltözködés, majd a reggeli elköltése után útnak indultunk. Miután beültettem őket a kocsiba, vetettem egy pillantást a házunkra, amely a felújítás után úgy nézett ki, mintha mi lennénk az első lakói. Az óvodáig tartó ötperces út alatt eszébe jutott az óvodásomnak, hogy rajzlapot és színes ceruzát kért az óvó néni. Igyekeztem nyugodt maradni, s fejemben peregtek a közeli utcák képei. Vajon hol találok a közelben ilyen készségeket árusító, s már nyitva tartó boltot? Megvan! Az iskola mellett egy hete nyílt vegyesboltban bizonyára árusítanak papírárukat is, mert reggelente ott vásároljak a gyerekek a szendvicseket is. Szerencsém volt. Megvettem amit kellett, s a kisebbik lányom is kapott egy kiflit, amit jóízűen elmajszolt.
A nem tervezett vásárlás miatt késésben voltam. Belekerültem a korai csúcsforgalomba. Ez a hátránya annak, ha külső kerületben lakik az ember. Jó a levegő, a mellékutcákban kicsi a járműforgalom, de időre bejutni a belvárosba, főleg személykocsival, az bizony nehezen megvalósítható. Ráadásul a sógornőmmel lett volna találkozóm. Nyolc éve ismerem Magdit, a férjem húgát, aki az első perctől kezdve ellenszenvet érzett irántam, melynek okát eleinte képtelen voltam megfejteni, miután soha semmiben nem ártottam neki. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy ellenszenvét a bátyja és az édesanyjuk iránt érzett féltékenysége generálta.
Anyósomék egy vidéki kisvárosban éltek. Magdi ott járt középiskolába és irigyelte a bátyját, aki felsőfokú tanulmányait a fővárosban végezte. Ott is kezdett el dolgozni. Az albérleti díj kifizetése után férjemnek a fizetéséből mindössze a szűk megélhetéséhez elegendő pénze maradt. Az egyéni vállalkozóként tevékenykedő apósom úgy döntött, vesz a fiának egy másfél szobás pesti lakást. Megismerkedésünkkor én is vidéken laktam a szüleimnél és naponta ingáztam a fővárosi munkahelyemre. Amikor anyósoméknél debütáltam, Magdi szeméből sugárzott a gyűlölet. Mosolygós, életvidám, öntudatos, gondtalan leányzónak tűntem a szemében. Nem tudta, hogy megedzett az élet, mert munka mellett tanultam és a szüleimnek is segítettem a családi vállalkozásukban. Sohasem voltam panaszkodó típus, pontosabban nem engedtem meg senkinek sem azt a luxust, hogy sajnálkozzon felettem. Látszólag akkor voltam a legnyugodtabb, amikor pattanásig feszültek az idegeim. Tudtam, hogy a problémáimat magamnak kell megoldanom, s meg is tettem, amint rábukkantam a megoldás kulcsára, mely többnyire ott rejtőzött a közelemben, gyakran pusztán egy kéznyújtásnyira.
A házasságkötés mit sem változtatott az álláspontomon. Továbbra is magam igyekeztem megoldani a feladatokat, melyeket a sors – kérés nélkül – elém sodort. Ilyen feladat volt megtanulni az anyósomtól a családban szokásos főzési technikákat, miután eléggé határozottan közölte velem, hogy fiacskája kizárólag az ő főztjét kedveli. Az én kedvesem csak nevetett a dolgon, s megsúgta nekem, hogy hagyjam az anyját ebben a hitben, ami természetesen nem egészen fedte az igazságot.
A sógornőm szeme villámokat szórt, amikor az édesanyja végtelen türelemmel tanítgatott a sütés, főzés tudományára, mintha bárki megtiltotta volna neki ezekben a közös munkálkodásokon való részvételt.
Közben az apósom nevén lévő, pesti másfél szobás, negyvenkét négyzetméteres lakásunkat folyamatosan csinosítgattuk, s mire az első kislányunk megérkezett, az már kényelmes, mindhármunk számára elegendő életteret nyújtó otthonná vált.
Időközben Magdi is Pesten folytatta tanulmányait, s a bátyjához hasonlóan a főiskola kollégiumában lakott. Hiába mondtuk, hogy hozzánk előzetes bejelentés nélkül is bármikor eljöhet, keze nem koptatta el a bejárati ajtónk kilincsét. Miután megkapta diplomáját, elég egyértelműen anyósomék tudtára adta, miszerint neki is jár egy lakás, legalább akkora, mint a bátyjáé.
Abban az évben hűvös, esős, szeles idővel köszöntött be a húsvét, ám mi ragaszkodtunk eredeti tervünkhöz, hogy e jeles ünnepen közöljük szüleinkkel második unokájuk érkezését. Először a szüleimet örvendeztettük meg a hírrel, majd húsvét másnapján ebédre megérkeztünk anyósomékhoz. Az örömhírre én egyetlen kedvenc sógornőmben forráspontra ért a gyűlölet. Magából kikelve, üvöltve kiöklendezte magából haragját. mondván, neki sohasem lesz lakása, mert egyedülállóként, kezdő fizetésből reménytelen ingatlanvásárlásba kezdeni, a nélkül pedig nem is gondolhat a családalapításra. Finoman fogalmaztam, mert fröcsögésének ez volt a lényege. Férjem kezéből majdnem kiesett a kanál. Apósom öklével akkorát csapott az asztalra, hogy ijedtében a levesestál is megemelkedett a helyéről. Majd ő rendet tesz a családban! Úgyis nyugdíjba akart menni, most meg is teszi. Eladja az összes vidéki érdekeltségét, vesz Pesten egy kétgenerációs családi házat és akkor az elkényeztetett kislányának nem lesz oka a hisztizésre.
Más sem hiányzott szegény anyósomnak, akibe beleszorult a levegő. Csak dadogott, hogy az nem lesz jó, mert Magdika önállóan akar élni, nem velük. A hangos szóváltásra kislányom sírva fakadt. Képtelen voltam megnyugtatni, mert egyre csak a papát nézte, aki hirtelen felugrott, ölébe vette az unokáját és átsietett vele a belső udvari szobába, ahonnan jó fél óra múltán tért vissza, azzal, hogy megbeszélte a gyerekkel, nem engedi bántani, sőt, személyesen ügyel rá, abban a nagy pesti házban, amit nemsokára megvesz, mert együtt fogunk lakni, a mi kis lakásunk pedig a sógornőmé lesz. Hirtelen csend lett. Senki sem mert apellálni após döntése ellen.
Kinéztem az ablakon. Odakinn elállt az eső, felszakadozott a felhőzet és a víztócsák tükrében mosolyogva nézte magát a Nap. Ott és akkor elhatároztam, ebben a családban nekem kell megvédenem a gyerekeim és a magam érdekeit. Ajkam halvány mosolyra húzódott, amit apósom úgy értékelt, teljes mértékben egyetértek vele, ami részben igaz volt, hiszen negyvenkét négyzetméteren két felnőtt és két gyerek – megfelelő kompromisszumok árán – épphogy csak elfér. Azt azonban nem tudta, hogy a keresztanyámtól örököltem egy nagyobb összeget, amivel szívesen beszállnék az új ingatlan megvásárlásába, természetesen arányos tulajdonjog megszerzése ellenében.
Araszoltam a forgalomban. Pici lányomat elnyomta az álom. Rendszerint alszik utazás közben, a kocsi kerekek ringatásának köszönhetően.
Fél évig kerestük a megfelelő ingatlant, mire megtaláltuk. Általában apósommal közösen néztük meg a kínálatból kiválasztottakat, ily módon az öreg hamar belátta, hogy egymaga nem boldogul a vételár kiegyenlítésével, mert nyugdíjasként nem akar hitelt felvenni. Ekkor eljött az én időm. Fizesse a vételár felét, a másik felét pedig mi álljuk, részben az én örökségemből, részben hitelből. A tulajdonjog is ennek megfelelően alakuljon, a fele ajándékként a két unoka nevére menjen, az ő haszonélvezetükkel, a másik fele pedig a férjemmel együtt a miénk legyen. Készségesen beleegyezett, mindössze azt felejtette le közölni velem, hogy a nyolcvanöt éves özvegy édesanyja házát is eladta, és dédike is velünk fog lakni.
Az adásvételi szerződés aláírása előtt, emlékszik ügyvéd úr, az eladó jelenlétében követelte, hogy foglalják bele a szerződésbe, hogy életük végéig kötelesek vagyunk ellátni és gondozni őket. No, erre ez az okirat nem alkalmas, közölte velünk, de az ügylet lebonyolítását követően, szívesen belefoglalja egy másik, önálló okiratba, amit pedig az apósom nem támogatott.
Ez a megoldás elnyerte a férjem tetszését is, aki megállapította, hogy immár a sógornőm is beláthatja, hogy okafogyottá vált az irigykedése. Valóban jómagam is úgy véltem, megszűnik a családon belüli feszültség, miután ez az ügylet kizárólag az én szűk családomra ró anyagi és egyéb terheket.
Tévedtem.
Közben felébredt a pici lányom. Megszomjazott. Hátra nyújtottam a cumisüvegét, benne a citromos teával. Nagyokat kortyolt belőle, majd szájába vette a cumiját és elővette zsebéből a kis játékait. Biztattam, játszon nyugodtan, még legalább egy fél órába telik, mire Magdi nénihez érünk.
Belegondoltam, hány ember örülne, ha annyi élettere lenne a saját ingatlanában, mint nekünk, az öt felnőttnek és a két gyereknek! Ráadásul a rezsi is megoszlott és közös háztartásnak is meg voltak a maga előnyei! Sajnos, ez esetünkben nem működött! Mintha minden a visszájára fordult volna!
Apósom, aki alig várta a nyugdíjazását, azonnal munkát vállalt, mondván, fiatalabbnak érzi magát, mintha csak otthon ülne és unokázna. Anyósom még aktívan dolgozott, és valamennyi házimunkát a vállamra rakta, ha már úgyis otthon vagyok a gyerekekkel, akkor igazán megfőzhetek, takaríthatom az egész házat, kimoshatom és kivasalhatom az egész család ruhaneműjét, legalább nem unatkozom.
Mostam, vasaltam, takarítottam, naponta főztem, a saját költségemen bevásároltam a háztartáshoz szükséges dolgokat. Az én drága anyósom és apósom a rezsibe is alig adott bele néhány forintot, miközben a folyó kiadásokat nem fedezte a havi bevételünk, ily módon az örökségemből megmaradt pénzecskémhez kellett nyúlnom. Természetesen az étkezéseknél a gyerekeim megfelelő táplálását tekintettem fő szempontnak, ezért az anyósom favorizálta csülkös bableves, töltött káposzta, zsírban tocsogó sült oldalas, erős paprikával megbolondított pörkölt ritkán került az asztalra, annál többször szerepeltek a menüben a párolt húsok, zöldségek, gyümölcslevesek, tészták, és mindig helye volt étkezésünkben a friss gyümölcsöknek és a süteményeknek. Nálam a gulyáslevesből is hiányzott az erős paprika, s ha mellé a gyerekek tejberizst kaptak, a felnőtteknek grízes tésztát készítettem. Ha valakinek nem ízlett, akkor bárki kinyithatta a hűtőszekrényt, amiben nem voltak üres polcok. Minimum három féle felvágottat, szalonnát, kolbászt, vajat, sajtot, zöldpaprikát, friss paradicsomot talált benne.
Igaz a mondás, miszerint „a menyem nem a lányom, a vejem pedig nem a fiam”. Anyósom elkezdett panaszkodni a férjemnek, vajon mit csinálhatok napközben, ha képtelen vagyok ellátni a feladatomat, miért nem takarítok reggeltől estig, miért mosás után két nappal vasalom ki a ruhaneműket, miért járok sétálni és színházba a gyerekekkel, miért szórom a pénzt kozmetikusra, fodrászra, miért veszek új ruhákat a kicsiknek és magamnak, továbbá miért kell a dédinek vigyázni a lányokra, ha állítólag bevásárolni megyek?
Addig sugdosott a férjem fülébe, mígnem elkezdett az én párom féltékenykedni. Színte óránként felhívott, éppen mivel töltöm az időt. Ráadásul a sógornőmben is szította a tüzet, aki a szememre hányta, hogy a nagyanyjára bízom a gyerekeim felügyeletét, pedig beláthatnám, hogy dédike nyolcvanöt éves, és nekem kellene őt kiszolgálnom, miután részben az ő jóvoltából lakhatok családommal együtt ebben a hatalmas palotában.
Fizikailag és szellemileg is tönkre mentem ebben a nagycsaládban. A férjem nem értette, miért vagyok ennyire kimerült és fásult.
Ekkor eldöntöttem, hogy beszélek a sógornőmmel. Felajánlom neki az ingatlancserét. A házrészünket megkapja, ha az immár a nevén lévő volt lakásunkat visszakapjuk és átvállalja a hitelünket. Csakhogy Magdi kinevetett. Mi több, kigúnyolt. A sógornőmtől távozva, beültünk a picikémmel ebédelni egy étterembe. Onnan hívtam fel önt, és nagyon köszönöm, ügyvéd úr, hogy már ma fogadott. Utána elmentem az óvodába azonnal ide siettünk.
Úgy éreztem, hogy elpattant bennem a húr. A jelenlegi életmódunkat nem folytathatjuk tovább! A gyermekeimnek kiegyensúlyozott, nyugodt édesanyára van szükségük, aki kinyitja előttük a sikeres, boldog élethez vezető utak kapuit, felvértezi őket a szellemi és fizikai kihívások kezelésének módozataira, melyhez elengedhetetlen a biztos alapokon álló családi háttér. Ez az én anyai feladatom, aminek prioritása kétségbe vonhatatlan. A családon belüli csatározások az igazán fontos dolgok elől elveszik az ember erejét. Életem filmjében a hús- vér főszereplő akarok maradni, nem pedig mellékszereplő báb a férjem családtagjainak kezén!
Nézze a kislányaimat, milyen elmélyülten rajzolgatnak a dohányzóasztalnál! Mekkora szerencse, hogy otthonra is vettem rajzlapot és színes ceruzát! Így legalább elfoglalják magukat!
Miután ön készítette az ingatlanunk adásvételi szerződését, tisztában van a tulajdoni viszonyokkal. A családi hátteret pedig most ismertettem. Ezennel megbízom a válóperem és a vagyonmegosztás lebonyolításával.
Szeretnék mihamarabb magam mögött tudni a válást! Az elmúlt két év során a férjem a szülei árnyékában megfeledkezett a felelős családapa és férj státuszáról, egyszerűen ismét anyuka dédelgetett kisfia lett. Két saját gyermekem mellett nincs erőm a férjem felnevelésére is. Holnap felkérem az ingatlanost, keressen nekünk egy megfelelő lakást és egy hónapon belül elköltözöm a gyerekekkel együtt.
Mikorra készül el a válóperes beadvány? Egy hét múlva hívhatom? Rendben. Nagyon köszönöm.
Gyertek, kislányok, köszönjetek el az ügyvéd bácsitól! Mit rajzoltál kicsim? Amit az óvodában kért az óvó néni? Családi program! Már látom! Egyik kezemet te fogod a másikat a húgod! Hová megyünk?
– Bábszínházba…
– És hol van apa?
– Apa otthon van a nagyival…
