Álarcok: Kilencedik történet: Nyárutója

Nyárutója

Gyönyörű nyári délután van.
Éppen kedd.
Ez talán csak annyiból fontos, hogy az asszony gyermek módjára számolja vissza a napokat a hétvégétől, és nagyon örül annak, hogy már csak négyet kell, aludjon szombatig.
Akkorra várja ugyanis haza a lányát.
Tudja, szörnyű hosszú lesz még a hátralevő idő, de mégis, mi lesz már az ahhoz a csaknem két hónaphoz képest, amit távol volt tőle egyetlen szülött gyermeke. Nagyon jó kapcsolatot ápolnak ők ketten, ezért viseli nehezen, csaknem daccal a szívében a nélkülözést. Ugyanakkor talán éppen ezért is éltek ők ketten túl minden nehézséget.
Nyilván idővel be kellett látnia azt, hogy a lánya immáron felnőtt, egy messzi, gyönyörű város egyetemére jár, építi a saját életét tégláról téglára az álmaiból, a tehetségéből, kemény munkával. Ráadásul idén tavasszal a nagy szerelem is bekopogtatott a kislány életébe. Mit bekopogtatott? Valósággal beszaggatta tokostól az ajtót. De hát ez sem baj! Miért is lenne, hisz ez is az élet velejárója. Annyi bosszúság jár csupán vele, hogy így még kevesebbet látja a lányát. Egyébként valóban helyes az a fiú, az asszonynak volt alkalma megismerkedni vele. Lehengerlő volt a feléjük mutatott tisztelet és udvariasság, ami kicsit sem volt mesterkélt, mindez benne van abban a fiúban. Az asszony egészen ellágyult tőle, nem hitte, hogy ilyesmi létezhet még akár egyetlen férfiban is manapság. Meg aztán, ahogy meg tudja ítélni egyetlen alkalom után, úgy véli, nagyon egy húron pendülnek ők ketten. Igazi lelki társak, szebben kifejezve a dolgot. Hozzátartozik még ehhez a szerelemhez, hogy a fiatalok ugyanott tanulnak, egy cél vezérli őket, így az eléjük kerülő akadályokat estelegesen nem kell, hogy egyedül másszák meg. Úgy mégis csak nehezebb volna. Az asszony ezért is örül annak, hogy ott távol, abban a nagyvárosban van mégis valaki, aki felkarolja az ő drága kincsét, és vigyáz rá. Szeretni biztosan nem fogja úgy az a fiú, mint ahogyan soha senki más sem, mint ahogyan ő szereti a lányát, de mégiscsak boldogok együtt, és ezzel minden rendben is van.
Szóval, régen megüresedett a családi fészek, nincsenek már hajnalig tartó beszélgetések, közös kirándulások, filmezések, bárhogy is áhította volna. Ezt a masszát azonban, bármilyen tüskés gombócból is gyúrták, le kellett nyelni. Hogy követelőzhetne bármiért is, amikor a lánya érezhetően napról napra boldogabb. Amikor a lelkesedés úgy csilingel a hangjából, hogy kendőt köt vele a magányos, anyai szívre. Tudja, érzi, hogy bármivel is akadékoskodna, azzal csak a fiatalok előre menetelét akadályozná.
Nem tehette.
Borzasztóan örül a lánya boldogsásának, sikerének. Soha nem éreztette, hogy egy picivel többet akarna mindebből részesülni. Gondosan ügyel a kiejtett szavaira, a hanglejtésre minden egyes telefonbeszélgetés alkalmával. Mert immáron csak a telefonhívások maradtak neki. De azoknak is annyira tud örülni! Nagyon, de nagyon boldog olyankor, ha beszélhetnek.
Miután bontják a vonalat, csak akkor ébred rá arra, hogy mennyire egyedül van, és milyen kíméletlenül hiányzik neki a lánya. Olyankor szinte rászakad a magány. Borús napokon arra gondol, hogy egyszer talán őszintén elmond mindent. Miért is ne tehetné, hisz ő is húsból meg vérből van, és ezt az egész masszát egy nagy halom érzelem szövi keresztül és kasul, amit nem lehet irányítani, esetleg csak kordában tartani. Egy ideig. És ő erre nagyon, de nagyon sokszor képtelen. Egyre gyengébbnek érzi magát. Igen, vannak nehéz napjai, de végül mindig elhessegeti borús gondolatait, és magára ölti a készséges anya szerepet, az örökké megértőt.
De ez az egész most oly messzire kerül tőle. Nem is érti, hogyan engedhette meg magának, hogy ennyire elgyengüljön! Annyi könyvet olvasott már erről, hogy az ember életét döntően befolyásolják a gondolatai, legyenek azok pozitívak, illetve kevésbé azok.
Mindegy is!
Csudába az egésszel! Négy nap és jön a lánya! Kell ettől nagyobb öröm? Ki méregeti még a búsan eltöltött időt? Bolond, aki rászán egy percet is! Ráadásul a lány egyedül érkezik, néhány napot együtt tölthetnek, a lovag meg majd később jön valamikor. Persze, semmi gond nincs azzal a fiúval, de mégis nagyon örül neki, hogy lesz néhány meghitt napja a gyerekkel. Már szinte semmi más nem jár a fejében, csak hogy mit fognak csinálni, hova mennek, és hogy annyit fognak csacsogni, hogy kicserepesedik a szájuk. Mindenre kíváncsi, mindent tudni akar, beéri azzal is, ha ő maga nem mesélhet, csak a türelmes és az elégedett hallgatóságot testesítheti meg. Vagy még az sem fontos, csak üljenek egymás mellé, és hadd érezzék a másik rezdülését! Neki annyi is elég, hogy megtudja, miként van a lánya.
Egy estét mindenképpen itthon szeretne tölteni. Holnap megy bevásárolni, rakott krumplit készít jó gazdagon, vastagon nyakon öntve tejföllel. Közös kedvencük ez az étel. Aztán felbontanak egy üveg bort, megágyazva azzal egy jó ízű beszélgetésnek. Ha mindez sikerül, ő már nagyon boldog lesz. Az utána való napokról meg majd döntenek közösen. Nyár vége van, megannyi program lesz a városban, hisz mindenki szeretné kiélvezni az utolsó kellemes napokat. Erre is készült, csütörtökre bejelentkezett fodrászhoz, restellte is, hogy egy ideje nem volt, de most majd egy délután alatt visszafiatalodik húsz évet!
Na, jó, ötöt biztosan!
Meg aztán, lehet nem is a fizimiskán múlik az egész, hisz azt mondják, egy nőt a mosolya öltözteti, és hogy ők rengeteget fognak nevetni, abban teljesen biztos volt.
Tisztára elment az esze, a szentimentalizmus úrrá lett rajta. Az egész délutánt arra szánja, hogy ruhákat próbáljon. Nem is érti, miért ezzel foglalatoskodik, hisz a legújabb gönce is csak nem három éves. De kell ezt magyarázni? Zsizsegett a vére, olyan volt egész nap, mint egy besózott tinédzser.
Csaknem este van már, mire lenyugszik. A nyitott ajtón keresztül élvezi a besurranó hűvös fuvallatokat. Közben a kertet szemléli, ezernyi emlék rohanja meg.
Elmosolyodik.
Könnyek csurognak a szeméből, mégis mosolyog.
A lányát látja a kert minden szegletében. Ahogy fára mászik, ahogy hintázik, ahogy biciklizik, és ahogy kisurran a hátsó kapun a barátnőjéhez.
Zokogni tudna a rászabaduló érzelmektől, de visszanyeli könnyeit. Nem tudja miért, hisz úgyis boldogságában sírna, és az ekképp elejtett könnyek édesek, mint a méz.
Nagyot sóhajt, és már állna fel, hogy végezzen valami hasznosat is a nap hátralevő részében, amikor hirtelen megcsörren a telefonja. A színes kijelzőről visszaköszön a lány neve. Az asszony szíve megdobban, boldogan nyúl a készülékért. Máskor mindig összerezzen, attól tartva, hogy valami rossz és visszavonhatatlan történt az ő egyetlen gyermekével. Most azonban meg sem fordul ilyesmi a fejében, hisz ez egy boldog időszak kezdete. Ez a telefonhívás is csak az együtt töltött idő pontosításáról fog szólni.
Csilingelve, örömben úszva veszi fel a telefont, és máris hallja a lánya kedves szavait. De azok a szavak inkább tapintatosak, bűnbánóak, mintsem lelkesek. Valami nincs rendjén, valami itt hibázik, ezt rögtön észleli az anya, mégsem ront rá a gyerekre, megvárja, míg kibontakozik a beszélgetés.
Alig néhány pillanat, és kibontakozik.
S az asszony úgy érzi, le kell roskadnia a székre.
A lánya ugyanis elmondja, hogy mégsem tudnak hazamenni, mert a párját meglepték a szülei egy néhány napos vakációval, messze északon, az ország egyik legszebb területén. Nagyon sajnál mindent, és ő maga nagyon készült egy jó kis otthoni mókára, de ezt nem lehetett visszautasítani. Szeptemberben azonban mindent bepótolnak. Igaz, akkor már kezdődik az egyetem, és komoly tantárgyak lépnek be a tantervbe, de valahogy mindenképpen összehozzák. Lehet nem egy hét lesz, de akkor is! Mindenképp!
Az anya, mint ahogy korábban elgondolta, végül mégis a türelmes hallgatóságot testesíti meg. Talán meg sem tudna szólalni azonnal, úgy kiszárad a szája. Mégis, amikor a lánya visszakérdez, ugyanolyan lágyan és kedvesen szól, mint mindig. Elmondja, hogy természetesen megérti, és ezt a nagyszerű lehetőséget nem is lett volna szabad kihagyni. Ő itt lesz úgyis mindig, mindenkor.
Szeptemberben is.
Nem veszekszik, nem árulja el, hogy mennyit készült, és hogy mennyire boldog lett volna, ha végre találkoznak. Azt sem mondja el, hogy mindez nem igazság, mert ilyen igazság egyszerűen nem létezik, ami ennyire fáj a másiknak.
Nem. Nem mond ilyeneket.
Hallgatja még a lánya mesélnivalóját, helyesel, alátámaszt, de magáról nem beszél semmit.
Aztán bontják a vonalat, és az asszony zokog, és csak zokog.
Könnyei keserűek, mint az epe.

“Álarcok: Kilencedik történet: Nyárutója” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Csaba!
    Nagyon szépen bontottad ki a szülői szeretet hátterét. Amikor egy édesanya akkor is helyesel, ha belül fájnak neki azok a szavak, mert nem szeretné a gyermekét megbántani. Gratulálok!
    Rozika

  2. Kedves Éva!

    Azt gondolom, hogy mindenre meg kell érni.
    Mindennemű érzelemre. Az embert folyamatos impulzusok érik, sokat igérők. Főleg fiatalon, melyek igazságtalanul, de feledtetik a szülői szeretetet is, mert az ugye adott, tőből fakad, mindig rendelkezésre áll. Bármi történik. Lehetnek jó dolgok és jöhetnek rosszak. Az ember fia/lánya mégis vissza kell, hogy kanyarodjék oda, ahonnan elindult.

  3. Kedves Csaba! Talán az a legnagyobb pofon az életben, ha a szülő csalódik a gyermekében. A szeretet mindent elfogad, tehet bármit a gyerek, a szeretet nem szűnik meg, de mi van, ha halmozódik a a csalódottság, és már-már feleslegesnek érzi magát a szülő? Gyönyörűen írtad meg ezt a történetet, mely számomra azért is megrázó, mert egyik gyerekem sajnos ilyen. Ez tudom, magánügy, nem tartozik ide, de a személyes élettapasztalatommal mélyen átéreztem az anya veszteségét, fájdalmát. Szeretettel gratulálok: Éva 😢👌

Szólj hozzá!