A kavics

Itt fekszem a patak fenekén, a puha iszap kellemes ölelésében. Felettem kristálytiszta, hűs víz csordogál. Egy kavics vagyok. Kavics, egy patak medrében. Rémülettel tölt el a felismerés.
Vajon hogyan kerültem ide és mikor? Talán mégis létezik a lélekvándorlás, és kavicsként születtem újra? Ha így van, akkor biztos valami nagy bűnt követhettem el. Elvégre kavicsnak lenni, nem tűnik túl előkelőnek.
Megpróbálok visszaemlékezni az előző napra, de semmi sem jut eszembe. Volt egyáltalán előző életem, vagy azt is csak képzeltem? Talán az egész csak egy rossz álom, és mindjárt felébredek. Vagy ez a valóság, és az előző élet az, amit csak álmodtam. Meglehet, hogy amit életnek gondoltam, csak egy álom volt, és én egész végig itt voltam. Ez viszont felvet még egy kérdést. Vajon álmodhat egyáltalán egy kő? Mert ha igen, akkor lélekkel is kell, hogy rendelkezzek. Egy lélek vagyok, kavics formába zárva. Hányan álmodhatják azt, hogy emberként élik életüket?
Egyáltalán meddig kell ilyen életet élnem? Mennyi az élettartama egy kavicsnak? Lehet, hogy itt fekszem mozdulatlanul több száz, vagy akár több ezer éven át? Vajon mások is lehetnek itt, akik hasonló cipőben járnak, mint én? Nincs kezem, nincs lábam, innen még mozdulni sem tudok. Mi lesz most velem? Csak erre tudok gondolni.
Túl sok a kérdés, válasz pedig egy szál se. Egy valamiben biztos vagyok. Meg kell próbálnom összeszednem magamat, és valahogy megnyugodni. Ez az, úgy néz ki ez működik. Szóval ahogy Descartes mondta: ;Gondolkodom, tehát vagyok.; Itt vagyok, gondolatok cikáznak bennem, tehát nagy valószínűséggel, ez kell hogy legyen a valóság. Meg tudom határozni önmagam, még ha nem is egy élőlény formájában.
Magam vagyok, nincs társaságom, a környezetemmel nem tudok kommunikálni. Ki kell hogy találjak valamit az idő hasznos eltöltésére. Addig is, itt fekszem a patak fenekén, a puha iszap kellemes ölelésében…