A bajnok – Harmadik történet

Mióta az eszemet tudtam, mindig bajnok akartam lenni. Első és győztes. A leggyorsabban futni, a leggyorsabban biciklizni, a leggyorsabban úszni, és birkózásban az összes többi fiút legyőzni. Sok mindenben sikerült is. Kamaszkoromban úgy hívtak a srácok, hogy a Bajnok. Büszke voltam rá, egy csomó lánynak imponált, és sikereim voltak. Nem gondolkoztam túl sokat a jövőn, valahogy úgy éreztem, mindig így lesz ez. Én leszek a bajnok.
Aztán beszippantott a hadsereg. Mivel jól sportoltam, különleges helyzetbe kerültem, versenyeztettek, két számban is, ökölvívásban és maratonfutásban. Még az olimpiára is elküldtek, ahol a súlycsoportomban az enyém lett az aranyérem. A futásban nem, az afrikaiakat nem tudtam lehagyni.
A tanulásban sohasem voltam igazán bajnok, de mégis sikerült a főiskolát elvégeznem. Talán ez is hozzájárult, hogy a seregben felajánlották, hogy felvesznek az űrhajóskiképzésre, ha megfelelek a vizsgákon és az egészségügyi teszteken.
Így is lett. Az egészségügyi tesztek voltak a könnyebbek, de végülis egy bajnoknak a vizsgákon is át kell tudni mennie.
Kemény időszak következett ezután, keményebb, mint gondoltam. Azt hittem, hogy egy sportolónak nem jelenthet gondot egy ilyen felkészülés. A sport addig, ha nem is félvállról ment, de soha nem éreztem, hogy túl nagy erőfeszítést igényel. Ez a felkészítés viszont olyan volt.
Mielőtt elindultunk volna erre a misszióra, vagy felfedezőútra, nem is tudom, hogyan jobb mondanom, akkor gondolkodtam csak el először az életemen. A sok hajtásban – előbb a sportban, majd a felkészülésben – szinte észre se vettem, hogy a régi barátaim, a haverjaim mind lemaradoztak mellőlem. Dolgoztak, megnősültek, családapák lettek, egészen más életet éltek. Örömmel köszöntöttük egymást, mikor összefutottunk, de öt perc után már azt vehettem észre, hogy nincs semmi közös témánk.
A kapcsolataim miért alakultak úgy, ahogy alakultak, magam sem tudom. Hogy akinek kamaszkorától fogva oly sok sikere volt, pont az marad egyedül, ez olyan érthetetlennek tűnt. De nem volt tartós kapcsolatom, mikor ide elindultunk.
Hárman voltunk a legénység, összeszokott fickók, kemények és a maguk útját járók. Valaki egyszer a cowboyokhoz hasonlított bennünket, és aztán ez valahogy ránk is ragadt. Pedig igazán nem volt semmi egyénieskedésre lehetőség, a hadsereg is, meg egy ilyen kiképzés is, szoros pályán tartja az embert.
Két év és öt év között volt megadva az az időszak, hogy annyi fog eltelni a Földön, mire visszatérünk. Ez túl nagynak tűnhet egy precíz tervezéshez képest, de sok volt a nyitott pont, a megválaszolatlan kérdés. Például, hogy leszállunk-e ezen a bolygón vagy sem, az többé-kevésbé ránk volt bízva, persze állandóan konzultálnunk kellett a Földdel. Az addigi ideküldött robot felderítőgépek nem adtak egyértelmű képet.
Egyhangúan döntöttünk úgy, hogy leszállunk. Egy veszélyek nélküli, szép sziget állt előttünk egy hatalmas óceán közepén. Tiszta vakáció, viccelődtünk.
Máig sem értem, hogy mit rontottunk el. Az űrhajónk egy pillanat alatt lángba borult, a rajtunk levő kis vészernyőkkel az utolsó pillanatban ugrottunk ki.
Én maradtam egyedül életben. A Bajnok. Aki mindig első akar lenni.
Most hónapok óta itt ülök egyedül a szigetemen, és nemcsak első vagyok, de az egyetlen is. Az egyetlen ember. Lehagyhatom úszásban a halakat vagy versenyt futhatok a széllel, de egyet nem tudok: visszamenni. Visszamenni a Földre, az emberek közé.
Egyet tudok biztosan: ha újrakezdhetném az életemet, nem akarnék bajnok lenni.

“A bajnok – Harmadik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Etel!

    Tollforgató történet lévén, megvártam a válasszal a hónap elmúltát.
    Először is köszönöm szépen a hozzászólásodat, természetesen örülök, hogy tetszett. Ami az alaposabb kidolgozást illeti, abban részben igazat adok: ez a téma jól belefért volna akár egy kisregénybe is, de a Tollforgatónál rövid történetet várnak. ("előírás" )
    Az utóbbi években írtam néhány novellát — többségük fent van a Holnapon — melyeknél hasonló érzésem volt.
    Szeretettel üdvözöllek:
    Márta

  2. Kedves Tollforgató!
    Egyetértek abban, hogy egy bizonyos idő után valóban a bajnok, főképpen a hadseregben szolgálóktól bizonyos fokig eltávolodnak az emberek, de függ az egyéntől is.
    Tetszett írásod, ellenben jobban kikellett volna dolgozni.
    Üdv. Etel

Szólj hozzá!