Hajnali zötykölődés, monoton zakatolás porlasztja az időt.
Gábor százszor, ezerszer megtette már ezt az utat a fővárosba. Egyre másra tűntek tova az állomások, a férfi egyre feszültebbnek érezte magát: főnöke várta. Kilesett az ablakon, próbálta magába szívni a napi látványt, hátha ma más színezetével örvendezteti meg a táj. A vonat végtelen kattogása kábulatba ringatta muzsikus lelkét. Sokan ültek-álltak a szerelvény belsejében, ő mégis egyedül volt, mesterkélten szabad, de még ura a gondolatainak. A mintegy órás utazást, szokás szerint többedmagával, a vagon végén teljesítette, időnként jókat húzott a felkínált flaskából, a savanykás íztől kissé megborzongott. Belesett a kerek, zsíros ablakon, hogy a többi „kirekesztett” ne is lássa grimaszolni. Olyannak tetszett belül, mint egy megbolygatott méhkas. A munkásarcok apátiát, elégedettséget, örömöt és bánatot sugároztak feléje. Látta jól, még nincsen rajtuk semmi rémes máz; külsőleg a felszínes téboly könnyelműsége, belsőleg a tovatűnt éjszaka lágysága, az álmok ijedtsége már szétfolyt a korai óra sodorta testspirálon, és csalfa reménnyé olvadt szét. Pedig oly idegenek voltak egymásnak mind, akár egy metropolisz közönyös polgárai, hiába ismerték a másikat fizimiskáról. Az esti szappanoperáról, a hideg vacsoráról, az asszony vicsoráról, a szomszéd tehenéről, az ügyes-bajos dolgaikról diskuráltak, hogy az unalmat agyonüssék. Többen falatoztak, a hagyományos kártyaparti közönséges indulatokat szült, a fiatalabbak a telefonjuk babrálásában elégültek ki.
Kiszállás után meghökkentő érzés költözött Gábor szívébe, az eddigi bohém vágyakért, a szenvedélyért, a varázslatért, a kihívásokért rajongó lényében éppen ma tetőzhet a gyógyulás receptje, a siker csodája. A sündörgő utcán hol őt kerülgették, hol ő kerülgette a ráérőket, a lemaradottakat. Hősként gördült felettese brokátszobájába, az egyoldalú megbeszélésük közben először csak odatévedt, aztán vétlenül rajta is tapadt a tekintete az íróasztal másik végén trónoló maga korabeli férfi borostás arcán. Feszengve követte a ringatózó szájat, valósággal himbálták a felé irányuló mondatok hullámai, közben gondosan kiszagolta, hogy mind önmaga, mind a szemközti úr mást gondolt és mást mondott. A góré szemében tétova hála tükröződött, látszott benne a latolgatás, ki-ki a saját érdekei mentén próbálta maga alá gyűrni a másik elveit, érveit.
– Senki sem ad, inkább mindenki kér – intézte beosztottjához végső, megfontolt szavait a jól öltözött férfi. – Most melyik vagy Te és melyik én?
Kis hatásszünetet követően emeltebb hangon folytatta meglepő szónoklatát:
– Ugyanis én Caesar vagyok: jöttem, láttam, győztem. A kockát már elvetettem, akár a lótuszmagokat.
Az ajtó felé igyekvő, szemmel láthatóan elkeseredett alárendeltjének címezve még megengedett némi könnyedséget:
– Addig csak egészség legyen és térerő! Ez a siker titka, kedves alattvalóm! Menj! Tudod, mindent csakis a vállalat érdekében. Aztán várom a beszámolót… a saját érdekedben. Fuss hát!
– Nem kegyelem kell, valami emberibb kéne – súgta a fogai között Gábor.
Így váltak el. Az irodai folyosón komótosan hagyta hátra a hivatali szobákat, egy darabig még lüktetett az agya, a reggeli kattogást és a főnök mondatait egy ősi, repedezett sírkővel azonosította, melyen a felirat már kivehetetlen volt. A fejében megelevenedett pattogást bátran viselte; nevetett, mert egy hős nem mutathat félelmet. Bár számára ez is csak egy maszk volt, legbelül igencsak rettegett.
Mialatt a családias ebédlőben megitta elengedhetetlen feketéjét, kifelé menet átevickélt a parketta buckáin, a sok nyitott ajtó miatt akaratlanul hallott párbeszédekből megállapíthatta: a vasúti kocsi mindennapos csendéletéhez viszonyítva az irodai pokolban nincsenek határmezsgyék a munka és a magánélet között, a kegyetlen idő lassan porrá hamvasztja a résztvevőket. Mindenesetre a fanyar elvű vezér iménti tanácsára, vagy inkább utasítására a cég többi mellékvezetőjével együtt felkereshette a főutcában prosperáló álarc- és jellemkölcsönzőt. A díszes kompánia a parancsra el is indult a boltba, ahol állítólag nemcsak ijesztő külsejüket válthatják fel, de kedvük szerint válogathatnak a számos szerethető karakterben, melyek akár a kibírhatatlan, lelketlen tulajdonságaik helyébe léphetnek. Némelyik oly színvonaltalan, akár a szappanoperák szereplőinek bárgyú mosolya.
Útközben a hivatalban magukba töltött italtól bódultan, bólogatva szajkózták, mely szerint senki sem lehet közülük csupán áldozat vagy bűnös, vannak közbülső személyiségek is. Tudták, az út mellett csalárd kerítők bújnak, arra várva, hogy lecsaphassanak legkisebb hibáikra is, és akik képesek minden gonoszságot kifacsarni belőlük. Ezért mostanában inkább dacosan elrejtőztek a világ hívságai elől, ahol, leplezendő rútságukat, kicsinosíthatták magukat, megsemmisíthették a szerintük nem is létező vétkeiket. Kinevezésük óta félelemmel teli kicsinyes gyávaságuk lélekfedőként takarta el személyiségüket, melyben feslett szokásaik egyszer csak rigolyákká változnak. Áldott ördög helyett bukott angyal lehet a sorsuk.
„Cserélje le jellemét, újítsa fel ócska, értéktelen tulajdonságait, álarcait reklámáron! Megunt személyiségét felfrissítjük! Politikusoknak, őrülteknek felár” – állt a kopottas cégtáblán.
Ám a templom melletti helyszín rádöbbentette a magasztosnak cseppet sem nevezhető társaságot, hogy nem túl életképes ez a vállalkozás, a kereskedés lassan befuccsol, a jellemcserék már évtizedekkel ezelőtt megtörténtek, ám senki sem hozta vissza a régit, azok ott lapulnak valahol a dohos szekrények mélyén ismételt felhasználásra várva. A kapatos delegáció résztvevői, a rideg valóságtól aléltan, szégyenszemre hazasomfordáltak az elavult, mégis jól bevált, porcukros ábrázatú, hamis mázzal a képükön, melyek annyira voltak csupán valódiak, és rémisztők, mint Napóleon a panoptikumban.
Míg a többiek, ki némán, ki vitatkozva, de sietve szedték a lábukat, Gábor hátramaradt, végre lehullt a maskara: súlyos gyerekkori balesete okozta mozgásképtelensége miatt kerekesszékbe szorult, kezeivel hajtotta azt, és ügyesen kerülgetve az utca állította akadályokat, befordult az egyik mellékutcába, melynek végén már várták a vizsgálatok a reményt adó szakrendelőben. Azon a régi, szörnyű napon mozgása mellett elvesztette a valóságérzetét is, elfelejtette, valójában ki is ő. Az álarctól való hirtelen megszabadulás ezért volt számára nemcsak gyötrelmes, de fájdalmas is, melyet csak az orvoslásba vetett hit feledtethet… remélte, nem kis illúziótól fűszerezve.
