Salánki Anikó: Rendelési idő hétfőn és pénteken
Korán ébredt, mint mindig, de még nem kelt fel, nézte a lassan kivilágosodó ablakszemet, amíg odakint szürke nem lett a hajnal. Péntek van, elmegy az orvoshoz. Hétfőn is volt, de feleslegesen, nem találkozott ismerőssel, túl sokan voltak, meg mindenki sietett, türelmetlenkedett.
A hideg konyhában megkent egy kis kenyeret zsírral, és feltette az ócska rezsóra a teáskannát. Amikor majd haza ér, megmelegíti a tegnapi krumplilevest, mindig két napra főz. Felvette a megkímélt otthonkát, a pöttyöset. Félcipőjét ronggyal áttörölte, a fekete lakk ridikülbe tiszta zsebkendőt tett. Másfél kilométer a körzeti rendelő, de nem siet, ráérősen ballag. Nagyjából félúton le is tud telepedni egy padra, ha elfáradna. Szép, modern épületben fogadják a betegeket, és mióta sorszámot kell húzni, nem tűnik fel, hogy mindenki megelőzi, ő meg türelmesen elüldögél, közel a kijárathoz. Esze ágában sincs bemenni, tavaly decemberben óvakodott be utoljára, amikor annyira fájt a torka, hogy nyelni se tudott, és minden levegővételnél hasogatott a háta. A doktor úr ideges volt, kicsit emelt hangon kérdezte, hogy miért nem jött korábban, hisz ráér, nyugdíjas, miért az utolsó percben kell beesni az ajtón, a rendelési idő végén. Ő el akarta mondani, hogy elsőnek jött, még az ajtónyitásra is várnia kellett, de előbb a dolgozókat hívták be, aztán a kismamákat, a cukrosokat, meg akiknek a jogosítványhoz kellett a vizsgálat, két asszonykát meg előre engedett, de alig volt hangja. Meg se nagyon vizsgálta, épp csak a torkába nézett bele, aztán már tette is le a köpenyét, és csak úgy futtában írta alá a két receptet.
Az egyik keserű köptető volt, a másik meg olyan nagy fehér, félbe vágva is alig tudta letuszkolni egy nagy pohár vízzel. Szegény doktor úr, nem csoda, hogy olyan hajszolt, ez a rengeteg nagybajú beteg, két körzetet lát el, meg még a szociális otthonokba is kijár.
Hála az égnek, neki azóta sincs komolyabb baja, a megfázás után kapott beutalót a laborba, két-három csillag volt a lapján.
Az utcán alig járt valaki, kicsit fázósan húzta össze magán a kardigánt. Azért egyre gyakrabban érzi az évek súlyát, néha úgy begörcsölnek az ujjai, alig tudja kiegyenesíteni. Amúgy megvan. A nyugdíjat is minden hó elején meghozza a postás, akkurátusan leszámolja, ő meg ad kétszáz forintot a fáradozásáért, így szokás. Aztán borítékokba rakja, előbb jön a rezsi, aztán a többi, fontossági sorrendben. Kijön belőle, sose volt nagyigényű. Az idő meg telik csendesen, elmotoszkál a házban, kis kertjében megterem a krumpli meg a hagyma, neki elég egész évre. Csak az a nagy csend egész nap meg este, hogy nincs kihez szólni, az nagyon rossz. Ezért jár a rendelőbe. Hallgatja, ahogy mások panaszkodnak, néha őt is belevonják a beszélgetésbe. Egyszer-kétszer kíváncsiak a véleményére, ilyenkor örömet érez, hogy valakinek ő is fontos, ha csak néhány percre is. Múltkor egy korabeli, jóvágású férfivel egész bizalmasan megtárgyalták a korai diabétesz jeleit, de aztán megjött a felesége. Még most is belepirul, hogy mit is képzelt! Már látta a rendelő tetejét, a sarkon befordulva az épületet is. Rengeteg ember állt a járdán, rosszat sejtve megszaporázta a lépteit.
Mindenki találgatott, hogy mi történhetett a doktor úrral, mert ott esett össze a vizsgálóban, rohammentő vitte el.
Az ajtóra nyomatott feliratot rakott az asszisztensnő:„ A rendelés bizonytalan ideig szünetel!”
A betegek morogva széledtek szét, ő meg óvatosan leült a lépcső tetejére. Pihen egy kicsit, aztán lassan haza ballag. Persze biztos lesz helyettesítő orvos valamikor.
De mit fog csinálni addig hétfőn és pénteken?
Kedves Tóth Gusztáv!
Köszönöm, hogy írt, hogy a novellám egyszerűségében is rávetített arra, hogy a magány is gyógyítható – lenne.
Udv, kedves Aniko!
Csupan azert ragadtam e-tollat, mert elgondolkodtato premisszak jutottak a szivemig, amikor olvastam a legujabb novellajat, ” Mit er a nevem” cimut, tudja, a konkurrencianal. A honvagy, a lelkiismeretfurdalas es a buntudat vagy egy torol fakadnak, vagy egymasbol taplalkoznak, esetleg kiegeszitik egymast az emberi habitusokban. Remek meglatas volt ezt abrazolni, mikent a gyerekkori kontrasztot: a csendet a kertben a nagypapaval. Hiszen altalaban a nagycsaladban mindig zsinat van, a csend naluk kuriozum. Persze, ennek is vannak lelektani es irodalmi valtozatai, mert peldaul a terapias csend, vagy a beszedes csend, de akar a szeretetteljes csend is lehet kifejezo. Mint ahogy On, draga Aniko leirta a kerti-samlis, vagy a parnazott ebedkozi csendet. Mindig felfedezek irasaiban valami oromtelit, amiert nagyon halas vagyok. Ismet koszonom az elmenyt, de gratulalok ahhoz is, hogy masok is eszrevettek az orvosi ” maganyt”!
Voltakeppen ez is megerne egy esszet: a magany es a csend osszefuggese.
Koszonettel
Kismarton Jozsef
Kedves Anikó! Annyira megérintett az írásod, hogy nem hagyom ki véleményezni: ezt mindenki elfelejti, hogy az orvos is ember!
Bár én is sokszor karikírozom a magam, vagy tapasztalataim helyzetét, de így, ritka találkozni egy egyszerű, magányos nő szemszögéből!
Köszi az élményt!
Szeretettel: Gusztáv
Kedves József!
Szívesen olvasom az írását, ha jelzi, hol jelenik meg. Igaz, én is sok helyre írok, de itt találkozunk, a HM oldalain.
Nem könnyű az irodalom útvesztőiben helyes útra lelni, hisz ki az, aki az útjelző táblákat teljeses bizonyossággal le tudná verni, karók gyanánt?Van, aki autópályán száguld a sok kiadás és olvasótábor felé, mert jó helyen volt, jó időben, és talált témát és segítőket is, meg a szerencse se megvetendő a tehetség és még sok minden más mellett. Van, aki többször nekiindul, és visszafordul, mert zsákutcába fut – nem is egyszer. Vagy buktatókkal teli, összenőtt indákon át verekszi magát egy keskeny ösvényen. Esetleg rábólint Csokonai örökbecsű soraira: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”
Kitartást és töretlenlelkesedést kívánok Önnek: Anikó
Rendkivuli modon megtisztelt, draga Aniko, hogy szakitott ram idot es energiat! A re-reflexiojabol es az oszinte joszandeku gesztusabol azt kovetkeztettem ki, hogy bar egeszeben veve kozepszernel kevesebb az irasom, en megis azoknak az impresszioknak orultem, amikor sikerult mosolyt csalnom az arcara( megha 8 masodpercre is), tovabba, amikor a tarsmuveszeti leirasoknal enyhult a degusztalo erzese. Hiszen egy profi mukedvelonek nem lehet nagyobb orome, mint amikor tisztessegesen kifejtik a tetszesindexet. Ettol mar csupan egyvalami nyugtat meg: ha igazan jo muvet irnek. Uis a rosszat meg nehezebb megalkotni. A veletlen korulmenyeket, valamint a szerencset pedig tudatosan szoktam alkalmazni nemcsak irasaimban, hanem az eletvitelemben is. Nem szandekozom atirni ezt a kozel negyveneves opuszt, mert a stilusbeli multamat folyamatosan csiszolom, hogy egyszer majd mindenki felnezhessen ram. Vagy legalabbis le a sorok koze es moge. Szamomra ez a tanulsag es a kovetendo ut a valtozas, valtoztatas. Nem csalodtam Onben kedves Aniko, azt a tanari es egyben csodalnivalo emberi erzeseket fogalmazta meg kritikajaban, amit olyannyira kedvelek a torteneteiben. Remelem, egyszer majd On melle tudok noni irodalmilag! Ismetelten koszonom a velemenynyilvanitasat, jolesett, mert megtudtam azt, hogy jo iranyba tartok. Varom az ujabb alkotasait, egyben igerem, en nem fogom a sajatjaimmal megterhelni.
Irodalmi baratsaggal
Kismarton Jozsef
Kedves József!
A „Tavalyi primőr” c írásának 17. fejezetéhez írtam a véleményemet. Üdvözlettel szép napot kívánok: Anikó
KedvesJózsef!
Megkerestem a Tavalyi primőrt, az első fejezetben a dátum 1992, itt 2023-ban jelent meg, a két dátum között elég sok idő eltelt. Persze hogy elolvasom, egyelőre a villamos-sztorinál tartok. Ismerkedni persze így is lehet, majd kiderül, mi lesz ebből az egészből. Köszönöm, hogy kíváncsi a véleményemre, bár higgye el, nem könnyű „munka”. Rengeteget olvastam, magánemberként, referensz könyvtárosként, tanárként egyaránt. kisregényt, regényt – az, hogy miért nem írtam ezekben a műfajokban, oka van. Lírai alkotásaim sincsenek, ennek egyetlen József Attila sor az oka, meg nem is vagyok lírai alkat – ezt pedig Horgas Béla költő írta nekem-rólam, s igazat adtam neki. Üdvözlöm, majd jelentkezem: Anikó
Megint en vagyok, kedves Aniko!
Ezuttal szeretnem kolcsonkerni az ” irodalmi iranytujet”, de ne ertsen felre, csupan arra szeretnem kerni, olvassa el ugyanezen honlapon a folytatasos tortenetek kategoriaban az en 17 reszes opuszomat ( cime: Tavalyi primor Joe Baker alkotoi neven).Kicsit regimodi (tobb evtizede irtam mar), kisse divatjamult, de egyelore ez az en stilusom. Az indokom ugyanaz, ami onnel: eldontendo, hogy merre haladok irodalmilag. Tudom, hogy nem szokott kisregenyeket, regenyeket alkotni, ezt mar korabban tisztaztuk, de olvasni azert ugye, megis? ( Konyvtarosok kozott ez nem kerdes..) Halasan vennem egy kortarsamtol..
Tisztelettel maradok hive
Kismarton Jozsef
Kedves József!
Csak köszönetet mondok, amiért a novella elolvasása után részletes véleményét is megírja. Hiteles és realista – igen, ez mindig a célom ezekkel az életképekkel. Nem írok lila ködös, hazugul túlexponált édeskés „love storykat”, az nem az én feladatom. Nagyon érdekesnek találtam az orvosi váró és a gyóntatófülke kapcsolatba hozását, és jé, tényleg! Vadidegen emberek néhány perces beszélgetésében olyan bizalmas, fizikai és lelki tünetekről számolnak be teljes nyíltsággal, hogy csoda. Minden hónapban várom, hogy jelentkezzen, hisz bizonyságot nyújt arra, hogy jó úton járok ebben a bizonytalan, kesze-kusza világban írásaimmal. Üdvözlettel: Anikó
Udv, draga Aniko!
Ismetelten gratulalok, mert a hiteles es realista jellem-es hatterabrazolasaiba most mar belecsempeszte a magany humorat is! Azt mar reges-regen tudtuk ( mi nyuggerek), hogy az egeszseg, mint temakor a nyugdijas magyar tarsadalomban legalabb olyan relevans, mint az angol tarsasagi es mindenfajta eletben az idojaras fogalma. Ehhez pedig kozeg kell. Mint peldaul a jarobeteg es egyeb szakrendelok, ahol az ember ( tarsadalmi statuszatol es foglalkozasatol fuggetlenul) kipanaszkodhatja magat, majd dolga-es egeszsegvegezetlenul elegedetten tavozhat. Ezek az intezmenyek szinte testverei a templomoknak, azon belul is a gyontatofulkeknek. Es abban is igaza van, hogy a tulszereny betegek valahogy tehermentesitik az agyonhajszolt fiatalabb gyontatokat, pardon, gyogyitokat. Am megsem elegge. Mert ki gyogyitja meg az orvosokat? Csak nem a magany?
Tetszett ismet a tortenete, koszonom Aniko kedves!
Szeretettel kivanok tovabbi jo egeszseget!
Kismarton Jozsef