A felek: apa és fia, miután egymás szemébe lövellték fensőbbségüket jelző villámaikat – hátratántorodtak. A lezúduló hajnal éppen kiolvasztotta a színeket a szürkeségből, a kősziklák résein pislákolt a fény. A Nap szegélye felbukkant a lágy horizonton, apránként lecsapott a tájra, mint egy óriási bronzgolyóbis, megpörkölte a domboldalt, sisteregve szaladt végig a mezőn, elkezdődhetett hát a harc a világuralomért:
A fiú gyomra az ürességtől bődületeseket korgott, rezgett tőle a hegyoldal, lavinaként támadtak fentről a kőgolyók. Testük az izzadságtól fényesen csillogott, akár egy csiszolt drágakő. Irgalmatlanul összecsaptak, arcukból, szájukból rövidesen meleg vér csurgott, erek robbantak szét, a kegyetlen ütések pörölycsapásként záporoztak a testeken. Mind célba talált. Az apa tehetetlenül szemlélte azt a hatalmas öklöt, mely a homlokán landolt, majd a következő pillanatban már a gyomorszáját horpasztotta be, torkában érezte a bőséges reggeli maradékát. De ő sem maradt adós, világot megrengető üvöltéssel viszonozta fiának támadását, megroppantotta gerincét. Amaz öklendezett, arccal a szúrós homokba zuhant, szederjes ajkait megérintette a halál szele, ő mégis a következő lépésre gondolt. A meglepetés erejére apellált, ezért felkapott egy maréknyi forró homokot, és a vérben forgó szemű ellenfele képébe hajította. A fájdalomtól nyüszítve borult térdre, félvakságát az ifjú azonnal a maga javára fordította. Nyakszirten vágta apját, mellyel időt nyert, lihegésétől hurrikán söpört végig a völgyön. A felocsúdott titán vad csapkodással tört előre, ám záporozó ütéseinek többsége csak a levegőt suhintotta. Mindketten verítékben fürödtek, könnyeiket azonnal elnyelte a szikkadt föld, kapkodva nyelték a száraz homokszemcséket, lüktető szenvedéllyel keresték a győzelem lehetőségét.
A Nap teljes pompájában tűzött a két gigászra, verejtékcseppek ugráltak szerteszét, a domboldal hamuvá olvadt, kóvályogtak a sivatagi skorpiók.
A fiú bosszút akart, amiért születésekor apja valósággal le akarta őt nyelni. Izmait megfeszítve, utolsó, már elfonnyadt erejével támadt apjára. Orrlyukai lángoltak, tűz pattogzott a tüdejében, zihálva rontott előre. Riválisa üveges tekintettel meredt rá, térde megbicsaklott, elernyedt kezével nem bírt komolyabban védekezni, lassú ökölcsapásai csak az űrt szántották. Földbegyökerezett lábbal várt, bízva benne, hogy a másik hamarabb tikkad ki, és esik össze végleg. A füstölgő sziklák árnyékában mosolygott kínjában, egyszerre több fenyegető vetélytársat látott maga előtt, polipkarok rontottak felé, szájából zöldes vér buggyant.
Az egész völgy egy forrásban lévő leveses kondérrá vált, melyben a két harcos fokozatosan puhult meg. Mindketten elvágódtak, túlérett gyümölcsként huppantak a homokba, felkavarodott körülöttük a por.
A sors olykor kegyetlen, hisz egy pillanat, aztán vége, odavész egy élet. De a sors időnként kegyes is, olyan mély, és világraszóló pillanatokat kínál, melyeket csak felfokozott szenvedéllyel élhetünk át. Olyan véletlennek tűnő dolgokat, amitől az ember lassan már hinni kezd. Hinni kezdi, hogy nincs még vége, mert nem lehet vége. Hinni kezdi, hogy beteljesedik, amire igazán, bár titkon, de mindig is vágyott. Hinni kezd az élet igazságosságában, a végzet nagylelkűségében valamint a halál végtelen gyengeségében, kielégületlen tehetetlenségében.
Zeusz fájdalmasan, nagyon lassan emelte fel vérfoltos fejét, cafatokban lógó testébe visszaszivárgott az élet, visszafojtott lélegzettel fülelt, de csend, súlyos csend volt mindenütt. Apja, Kronosz nem mozdult, szeme fehérbe olvadt, Zeusz a győztes érzéketlenségével lépett túl rajta, majd erőtlenül hanyatlott az egyetlen pálmafa alá, túlvilági hűvösséget érezve fújtatott magában. A nagy bajnokok fölényesen öntelt megelégedése járta át sípoló lelkét, érezte, nagy dolgok várnak még rá.
A fiú gyomra az ürességtől bődületeseket korgott, rezgett tőle a hegyoldal, lavinaként támadtak fentről a kőgolyók. Testük az izzadságtól fényesen csillogott, akár egy csiszolt drágakő. Irgalmatlanul összecsaptak, arcukból, szájukból rövidesen meleg vér csurgott, erek robbantak szét, a kegyetlen ütések pörölycsapásként záporoztak a testeken. Mind célba talált. Az apa tehetetlenül szemlélte azt a hatalmas öklöt, mely a homlokán landolt, majd a következő pillanatban már a gyomorszáját horpasztotta be, torkában érezte a bőséges reggeli maradékát. De ő sem maradt adós, világot megrengető üvöltéssel viszonozta fiának támadását, megroppantotta gerincét. Amaz öklendezett, arccal a szúrós homokba zuhant, szederjes ajkait megérintette a halál szele, ő mégis a következő lépésre gondolt. A meglepetés erejére apellált, ezért felkapott egy maréknyi forró homokot, és a vérben forgó szemű ellenfele képébe hajította. A fájdalomtól nyüszítve borult térdre, félvakságát az ifjú azonnal a maga javára fordította. Nyakszirten vágta apját, mellyel időt nyert, lihegésétől hurrikán söpört végig a völgyön. A felocsúdott titán vad csapkodással tört előre, ám záporozó ütéseinek többsége csak a levegőt suhintotta. Mindketten verítékben fürödtek, könnyeiket azonnal elnyelte a szikkadt föld, kapkodva nyelték a száraz homokszemcséket, lüktető szenvedéllyel keresték a győzelem lehetőségét.
A Nap teljes pompájában tűzött a két gigászra, verejtékcseppek ugráltak szerteszét, a domboldal hamuvá olvadt, kóvályogtak a sivatagi skorpiók.
A fiú bosszút akart, amiért születésekor apja valósággal le akarta őt nyelni. Izmait megfeszítve, utolsó, már elfonnyadt erejével támadt apjára. Orrlyukai lángoltak, tűz pattogzott a tüdejében, zihálva rontott előre. Riválisa üveges tekintettel meredt rá, térde megbicsaklott, elernyedt kezével nem bírt komolyabban védekezni, lassú ökölcsapásai csak az űrt szántották. Földbegyökerezett lábbal várt, bízva benne, hogy a másik hamarabb tikkad ki, és esik össze végleg. A füstölgő sziklák árnyékában mosolygott kínjában, egyszerre több fenyegető vetélytársat látott maga előtt, polipkarok rontottak felé, szájából zöldes vér buggyant.
Az egész völgy egy forrásban lévő leveses kondérrá vált, melyben a két harcos fokozatosan puhult meg. Mindketten elvágódtak, túlérett gyümölcsként huppantak a homokba, felkavarodott körülöttük a por.
A sors olykor kegyetlen, hisz egy pillanat, aztán vége, odavész egy élet. De a sors időnként kegyes is, olyan mély, és világraszóló pillanatokat kínál, melyeket csak felfokozott szenvedéllyel élhetünk át. Olyan véletlennek tűnő dolgokat, amitől az ember lassan már hinni kezd. Hinni kezdi, hogy nincs még vége, mert nem lehet vége. Hinni kezdi, hogy beteljesedik, amire igazán, bár titkon, de mindig is vágyott. Hinni kezd az élet igazságosságában, a végzet nagylelkűségében valamint a halál végtelen gyengeségében, kielégületlen tehetetlenségében.
Zeusz fájdalmasan, nagyon lassan emelte fel vérfoltos fejét, cafatokban lógó testébe visszaszivárgott az élet, visszafojtott lélegzettel fülelt, de csend, súlyos csend volt mindenütt. Apja, Kronosz nem mozdult, szeme fehérbe olvadt, Zeusz a győztes érzéketlenségével lépett túl rajta, majd erőtlenül hanyatlott az egyetlen pálmafa alá, túlvilági hűvösséget érezve fújtatott magában. A nagy bajnokok fölényesen öntelt megelégedése járta át sípoló lelkét, érezte, nagy dolgok várnak még rá.