Áttörés

A függöny mögött várt a belépésre. Tíz éve tett ugyanígy. Tíz éve érezte ezt az áporodott, fullasztó, poros, mégis ismerős szagot, ami a színpad hátsó részéhez tartozott. Utána szinte felszabadulás volt kilépni a fényre ahol nem látott mást csak a zongorát. A közönséget inkább érzékelte, hallotta, ahogy duruzsolnak. A felügyelő feléje intett, a nyomaték kedvéért még a szájával is formálta a szavakat – mehet – mondta hangtalanul. Ő előre lépett a függöny mögül és enyhe csalódottságot érzett. Ezt soha sem tudta megszokni, gondolta majd csak elmúlik. Nem így történt. Sőt a csalódottsághoz valami ásító unalom is keveredett. Bizonytalan léptekkel közeledett a zongorához. Nem félelem miatt, ami természetes lenne a fellépés alatt, hanem a fáradtságtól, ami ilyenkor váratlanul elfogta. Előtte még vidáman beszélgetett a zenésztársaival az öltözőben. Nem érezte, hogy kimerült lett volna. A többiek is frissnek látták és csinosnak, mint mindig. Időnként megállt rajta a tekintetük. Nézték közömbös nyugodt arcát, amit a vállig érő barna haja majdnem teljesen betakart. A szeme is alig látszott ki, mintha rejtegetné pillantását. Valami titkot éreztek körülötte, ami ellentmondott egyszerű lényének Kiegyensúlyozottsága diszharmonikusnak hatott. Nem azért mert megjátszotta, hanem mert nem illet a művész léthez. Sosem tudták igazán maguk közül valónak tekinteni. Amikor belépett ösztönösen elhallgattak. Úgy néztek rá, mint egy irodistára, aki az adminisztrációt végzi. Érezte ezt, de nem haragudott rájuk. Lényéből valóban hiányzott a kiszámíthatatlan csapongás. Sosem tombolt, mint a többiek egy rosszul sikerült fellépés után. Hányszor rezzent össze az ajtó csapódásra egy váza csörömpölő hangjára, a visszafogott zokogásra, ami a hisztériáig erősödött. Olyankor befogta a fülét és szégyellte magát helyettük. „Művészek!” – gondolta. Csodálkozott, hogy magát önkéntelenül kihagyta ebből a kőrből. Odaért a zongorához, megmozgatta ujjait. Húzta az időt, mert a fáradtságtól nem bírta felemelni a fedelét. Meglátta az arcát a lakkozott felületén. Kifejezéstelen unott arc nézett vissza rá. Már kellemetlené kezdett válni a szituáció. A fényen túlról, a sötétség biztonságából elégedetlen zúgolódást hallott. Csodálkozva figyelték a középszerű zongoraművészt, az egyszerű külsejű nőt, vállig érő barna hajával. Akitől nem várhattak meglepetést. Sosem játszott sziporkázóan, de rosszul sem. Jó mesterember módjára ütötte le a billentyűket, még véletlenül se hagyta el a megszabott formát. Semmi inspiráció! Nem mintha nem lenne rá képes, de többre becsülte a zeneszerzőt annál, hogy megzavarja művét. Pánikszerű érzés járta át, ami több volt, mint lámpaláz. Bénítólag hatott, mintha egybe akarna sűrűsödni az összes félelem, ami eddig olyan idegen volt a számára. Haja átnedvesedett, csapzottan lógott a homlokára. A keze remegett, a fogát hallotta kocogni. A felügyelő kinézett a függöny mögül, biztatóan intett felé. Ő segélykérően nézett rá. Semmire sem tudott gondolni csak a menekülésre. „Mit keresek én itt? – kérdezte magától. Mi közöm nekem ehhez a hangszerhez, egyáltalán a zenéhez.” Visszagondolt az unalmas zongoraórákra, amire ő akart járni nem a szülei biztatták. Sőt próbálták lebeszélni, küldték játszani, ki a szabadba a többi gyerekhez. Ő maradt, komoly arccal gyakorolt. Most azonban ahogy ott ült félelemtől összeszorult torokkal, rádöbbent, hogy soha sem szeretett igazán zongorázni, csak menekült a számkivetettség elől, amiben a gyerekek között része volt. Majd ő megmutatja nekik, nagy művésszé válik, míg ők szürke emberként kisszerű életbe szorítva tengődnek. Ő járja a világot, ünneplik és csodálják. Mindez szertefoszlott. Mindenki, fölé emelkedett, még a legegyszerűbb munkás is, mert ők szeretnek élni, mert van életük. Míg ő örök hazugságban élt, ami most kiderült. Fel akart állni, képtelen volt rá, lábai nem engedték. Tehetetlenségében felemelte a zongora fedelét, remegő ujjait rátette a billentyűkre. Játszani kezdett, öntudatlan, csapongó érzéstől hajtva, mintha egy gát szakadt volna át benne. A közönség elcsendesedett, egy halk köhögés sem hallatszott. Csodálkozva hallgatták a megváltozott középszerű nő játékát, aki elhagyta skatulyáját és szárnyalt akár egy valódi művész.