Tavaszi szél: Első történet: A múlt nem hallgat

A tavaszi szél aznap különösen erős volt. Nem az a kellemes, langyos fuvallat, hanem egy szeszélyes, kiszámíthatatlan erő, ami váratlanul csapott le az emberekre: felkavarta a port az utcákon, és becsapta a nyitva hagyott ajtókat. Anna a parkolóban állt, és szorosabbra húzta magán a kabátját, miközben a telefonját szorongatta. Egy névtelen üzenetet villogott a képernyőn:
„Tudom, hogy mit tettél. Találkozunk ott, ahol minden elkezdődött.”
A szíve őrült tempóban vert. Hátrapillantott, de az utcán nem látott senkit, csak a szél sodorta az eldobott újságpapírokat.
Tudta, hogy el kell mennie. Nem volt más választása.
A kocsi ajtaját kinyitva remegő kézzel ült le a vezetőülésre. Az ujjai ráfeszültek a kormányra, miközben végiggondolta, mit jelenthet ez az üzenet. Ahol minden elkezdődött. Egyetlen hely jöhetett szóba: a tóparti nyaraló. Az a hely, ahová tavaly tavasszal négyen mentek el… és csak hárman tértek vissza.
Az oda vezető út kietlen volt. A várost elhagyva egyre ritkultak a lámpák, a sötétedő ég alatt a tavaszi szél erősebben rázta az autót. Anna nem tudta, hogy mi várja majd ott, de érezte, hogy valaki figyeli. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Egy fekete autó haladt mögötte – túlságosan is közel.
A nyaralóhoz érve kiszállt, és egy pillanatig csak állt a csípős, hideg levegőben. A faház pontosan úgy nézett ki, mint ahogyan tavaly tavasszal itt hagyták: a teraszon még mindig ott álltak a régi műanyag székek, és az egyik ablaktábla kissé ferdén lógott. A házból azonban halvány fény szűrődött ki.
Valaki várt rá odabent.
A hideg végigfutott a gerincén, de nem hátrált meg. Lassan, óvatosan lépett fel a lépcsőre, majd belökte az ajtót.
Bent egyetlenegy gyertya pislákolt az asztalon. Az árnyak hosszan nyúltak fel a falakon. És ott, a szoba közepén, egy széken ült valaki.
Anna szeme elkerekedett.
– Te? De… te meghaltál! – suttogta.
A székben ülő alak mosolygott.
– Nem, Anna. Csak ti hittétek ezt. Most pedig itt az idő, hogy beszélgessünk arról, ami azon az éjszakán történt.
A tavaszi szél dühösen tombolt odakint, mintha tudta volna, hogy ma este minden titokra fény derül.
Anna hátrahőkölt. A szíve a torkában dobogott, a tüdeje mintha ólomsúllyal telt volna meg. Ez nem lehetett igaz. Ez csak egy rossz álom.
A székben ülő alak felemelte a fejét, és a halvány gyertyafényben Anna végre tisztán látta az arcát.
Patrik.
Pontosan úgy nézett ki, mint azon az estén. A szőkésbarna haja kissé kócos volt, a szemei sötéten csillogtak. A bőrén halvány hegek húzódtak.
– Nem értem… – nyögte ki Anna. – Te… te eltűntél.
Patrik félrehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amit Anna talán túl jól ismert. Nem dühös volt. Nem fenyegető. Hanem annál valami sokkal rosszabb: tudott valamit, amit ő nem.
– Nem tűntem el – felelte halkan. – Ti hagytatok ott.
A szavak pengeéles késként hasítottak Annába. Egy pillanatra azt érezte, hogy minden levegő kiszorul a tüdejéből. Nem. Ez nem igaz. Ő meghalt… Leesett a szikláról. Senki nem hagyta ott.
Vagy mégis?
Az emlékek rohamosan visszatértek. A tóparti nyaralás utolsó estéje. A vihar. Az alkohol. A veszekedés. Patrik hangja a szélben – ordított, de hogy mit, arra már nem emlékezett. Aztán egy csattanás. Sikoly. És a csobbanás.
Anna szédülni kezdett.
– Nem lehet – motyogta. – Mi kerestünk téged! A rendőrség is…
– Valóban? – Patrik hátradőlt a széken, a gyertyaláng megvilágította a sejtelmes arcát. – Akkor miért nem találtak meg? Miért nem jöttetek vissza ti is keresni?
Anna ajkai szétnyíltak, de nem tudott mit mondani.
Nem mentek vissza. Egyikük sem. Tudták, hogy Patrik meghalt, és nem merték vállalni a következményeket.
A gyertyaláng megrebbent, és a szél egyre erősebben feszítette az ablakokat.
Patrik előrehajolt.
– Tudod, mi a legszebb a tavaszban, Anna? – kérdezte. A hangja túlontúl barátságos volt. – Hogy mindig elhozza az igazságot.
A gyomra összeszorult.
– Mit akarsz? – nyögte ki végül.
Patrik elmosolyodott.
– Csak azt, hogy végre szembenézz azzal, amit velem tettetek. És hogy most… te is érezd, hogy milyen az, amikor valakit elhagynak.
A következő pillanatban az ajtó nagy csattanással becsapódott mögötte. A szél odakint minden erejével tombolt, és a lámpa vibrálva aludt ki.
Anna a sötétben állt, és csak egyetlen dolgot tudott biztosan.
Nem volt egyedül.
A vaksötétség rátelepedett az egész szobára. Anna hátrálni akart, de a lábai a padlóhoz gyökereztek. A szívverése a fülében dübörgött, ahogy a félelem átvette az uralmat a bőre alatt.
– Patrik… – suttogta.
A csend elnyúlt. Csak a szél süvített odakint, mintha maga a természet is ellenállhatatlan erővel próbálná kitépni a házat a földből. Aztán egy halk lépés hallatszott.
Valaki ott volt mellette.
Anna ösztönösen hátrakapta a fejét, de a sötétség áthatolhatatlan volt. A keze végigsimított a falon a villanykapcsolót keresve, de amint megérintette, a fény felvillant – majd azonnal kialudt.
Ekkor egy jéghideg kéz érintette meg a csuklóját.
Anna felkiáltott és hátraugrott, a hátát a falnak vetette. A gyertya lángja újra fellobbant – valaki meggyújtotta. A remegő fény Patrik arcát világította meg. Ő még mindig a székben ült, mintha meg sem mozdult volna.
De akkor ki érintette meg?
Anna zihálva kapkodott levegő után.
– Ez valami beteg játék? – sziszegte. – Honnan tudhatnám, hogy tényleg te vagy az?
Patrik elmosolyodott, de a tekintete rideg maradt.
– Úgy hiszed, hogy a halottak nem emlékeznek? Hogy nem érzik, hogy elárulták őket?
Anna ajkai kiszáradtak.
– Mi nem akartunk bántani téged… – kezdte, de Patrik felemelte a kezét.
– Nem erről van szó – mondta nyugodtan. – Hanem arról, hogy ti úgy döntöttetek, hogy soha nem néztek vissza. Nem hívtátok a mentőket. Nem jelentettétek be az eltűnésemet azonnal. Elhajtottatok. Azt hittétek, a szél majd elviszi a bűnötöket, igaz?
Anna hányingert érzett. Az igazság beférkőzött az elméjébe: egyre élesebbé vált minden részlet, amit eddig eltemetett. Aznap este vihar tombolt, a tó vize hideg és vad volt. A veszekedésről azóta sem beszéltek egymás között. A pánik elhomályosította az ítélőképességüket.
De Patrik most itt volt. És nyilvánvalóan sosem fog megbocsátani nekik.
Anna lassan a telefonjához nyúlt, amit a kabátzsebében szorongatott. Ha sikerül felhívnia valakit… ha valahogy ki tudna jutni innen…
De mielőtt megérinthette volna a készüléket, Patrik halk nevetést hallatott.
– Már késő – mondta halkan. – Nem vetted észre? Nem hallod?
Anna összerezzent. Csak most eszmélt rá, hogy a szél elcsendesedett. Teljes csönd vette át az uralmat. Nem jött kintről semmilyen zaj. Nem hallatszódott sem az ágak susogása, sem pedig az autók távoli moraja. Mintha az egész világ megszűnt volna létezni a ház falain kívül.
Eközben Patrik lassan előrehajolt, a gyertyaláng ijesztő árnyékokat vetett az arcára.
– Üdv itthon, Anna – suttogta. – Most már te is itt maradsz. Örökre.