Tavaszi szél: Negyedik történet: Szélfútta szerelem

A temető csendjét a lélekharang mély kondulása zavarta meg. Dóri fellélegezve vette tudomásul, hogy nemsokára befejeződik a másfél órás gyászszertartás. A közeli falu harangjának hangfoszlányát is magával hozta a feltámadó tavaszi szellő, melynek zúgó hangjára válaszként susogtak a gyenge, fiatal levélkéket rezegtető ágak. Többen megindultak a házak felé vezető poros úton. Régóta nem esett, a közeli tó vize a kiszáradás jeleit mutatta. A stég magasan emelkedett az alacsony vízszint fölé, vasbeton lábait csak térdig nyaldosta a szellőtől felkavarodott víztükör.
A húszas éveinek elején járó városi lány szívesebben nézte volna a tavat lakó kacsák tavaszi ébredését, mint hogy ismeretlen rokonok, idős családtagok és az elhunyt szomszédjainak siránkozását hallgassa, de nem volt választása. Édesanyja mellette állt és megkövetelte, hogy feketébe öltözve, lesütött szemmel kísérje végig a megemlékezők sokaságán részvétnyilvánításra.
Nemcsak nem ismerte az elhunytat, még csak nem is hallott róla addig, amíg ki nem derült, hogy a néni gyenge szíve megállt egy csendes februári éjszakán. Az anyja azt mondta, ő is így akar majd meghalni, ahogy a keresztanyjának sikerült. Dóri tiltakozott volna, hogy fiatalos édesanyja a saját haláláról beszéljen, azonban jobban elképedt attól, hogy az anyjának létezett keresztanyja. Mivel a család sosem beszélt róla, így inkább erről a témáról faggatta anyját. Később rádöbbent, hogy nem kellett volna, hiszen ennek folyományaként kellett másfél órát állnia az apró falu még apróbb temetőjében.
Azt gondolta, már nincs olyan családtag, akit az anyja nem puszilt volna végig, amikor mögöttük újabb gyászoló társaság jelent meg. Az asszony gyengéden ölelte át a szertartásról lemaradt családtagokat, majd lelkesen mutatta be Dórit, mint az „ő drága kislányát”. A társaságban is akadt egy bemutatni való drága „gyermek”. A férfi zavartan fogott kezet mindkettőjükkel, majd családtagjaival a sírhoz közelebb állókhoz indult.
– Ki ez a helyes srác? – faggatta Dóri azonnal az anyját, aki lepisszegte és nem válaszolt. A férfi azonban meghallotta a kérdést, visszafordult és rákancsintott a zavarában elpiruló lányra.
…
A zöld fejű tőkésréce hófehér gallérjával lelkesen követte szürkés-fehér dísztelen párját a tavon. Dórinak sikerült kiszöknie az ebédről, bár anyja kifejezetten kérte, hogy ismerkedjen, beszélgessen a családtagokkal, akikkel nagyon ritkán van lehetőségük találkozni. Dóri talán, ha három emberről tudta megmondani, hogy milyen rokonságban állnak az anyjával.
– A helyes srác megjelent! – szólalt meg mögötte egy férfihang.
– Ezt ne csináld, most azonnal kérem, hogy felejtsd el azt a mondatomat! Különben is, nem vagy annyira helyes.
– De, az vagyok, és egyébként Krisztián, az unokatestvéred. Vagy másod-, esetleg lehet, hogy harmadunokabátyád. Édesanyád küldött utánad, mert, mint említette, állandóan elcsavarogsz, nem nagyon szereted a családi rendezvényeket.
– Leginkább nem szoktam ilyesmin részt venni. Mióta a szüleim elváltak, a család anyám meg én, szóval ezekről ott – mutatott a ház felé –, nem is tudtam, hogy léteznek.
– Akkor nem mondom, hogy részvétem, mert nem gyászolsz.
– Te igen?
– Fogalmam nincs, ki volt szegény megboldogult. A szüleim cipeltek el, ha már voltam olyan bolond, hogy épp most látogattam haza.
– Honnan?
Dóri kíváncsian kérdezte ki a fiút, aki mesélni kezdett a dunántúli életéről, az erdőről, ahol vadőrként dolgozik, a csendről, amely a vadászlakot körülöleli. Egy idő után már nem a kacsák mellett beszélgettek, megkerülték a kis település melletti halastó talán fél hektárnyi területét, miközben kikérdezték egymást a családtagokról, gondolatban felkutatták közös rokonaikat. Később szóba került a múlt, meséltek egymásnak az iskolai éveikről, jókat nevettek a másik szerencsés vagy épp szerencsétlen vizsgaidőszakain. Krisztián elmondta, hogy két évig kereste a megfelelő erdőt, amelyik befogadja és munkát ad neki, minderről viccesen, részletesen beszámolt, mert mint elmesélte, az volt a legfőbb vágya, hogy azt csinálhassa, amit mindig is szeretett volna. Rájuk sötétedett, amikor úgy döntöttek, hogy visszamerészkednek a rokonaik közé.
– Jópofizás után, kilenckor ismét a kacsaúsztatónál?
Dóri vidáman bólintott, majd szomorú képet vágva besurrant édesanyja mellé. Két órán keresztül hallgatta a családról szóló történeteket, miközben helyi hagyományos ételt erőltettek rá. Később elfoglalták a vendégház szobáját, kipakolták a bőröndből mindazt, amire az egy éjszaka alatt szükségük lehet. Az anyja még beszélgetni szeretett volna, de Dóri kimentette magát és állította, csendre vágyik. A megbeszélt időben Krisztián két műanyag pohár társaságában várta, majd zsebéből egy adag pogácsát is szervírozott.
– Nem félsz a sötétben? – A tó mögött húzódó keskeny erdősávra mutatott. – Felfedeztem, hogy egy széles ösvény vezet arra, és az erdőben áll egy egész jó állapotú kilátó.
– Mit láthatunk onnan éjszaka?
– Semmit, de egész jó úticélnak tűnik, nem?
Dóri nem vitatkozott, elfogadta a poharat a gyenge vörösborral, egymás mellett sétálva pogácsáztak és beszélgettek. Megtalálták a kilátót, és kiderült, Krisztiánnak igaza volt, a fák feletti magasságból a fogyóhold fehér sarlója és a tavaszi égbolt szikrázó csillagmezője tárult eléjük. Krisztián szakértelemmel mutogatta a látványos csillagképeket, valamennyire értett az asztrológiához, kielemezték egymás jegyeinek tulajdonságait. Sokáig beszélgettek és rengeteget kacagtak. Dóri éjfél körül bújt be az ágyába a halkan szuszogó anyukája mellé, mégsem tudott könnyen elaludni. Elvarázsolta a férfi vidám, kedves stílusa, nyíltsága, sokrétű tudása. Reggel első dolga volt, hogy kikérdezze még a szobájuk mélyén édesanyját, hogy mennyire vérszerinti rokona Krisztiánnak.
– Semennyire! Vér szerint nem vagytok rokonok, csak…– nem tudta folytatni, Dóri puszit adott a nagyszerű információért. A középkorú asszony nem győzte csodálni, ahogy az általában későn kelő, sokáig lustálkodó lánya serényen öltözködik, szépítkezik az apró szobához tartozó fürdőszobában. Együtt mentek le reggelizni, de nemsokára ismét egyedül maradt, Dórit a tóhoz, de leginkább Krisztiánhoz vitte a lába.
Nem érte váratlanul, hogy a fiú már a tó partján áll. Haját szelíden borzolta a lágy szellő, amikor felé fordult, és elfogadta a kávét Dóritól.
– Nagyon örülök, hogy hazajöttél ezen a hétvégén! – vallotta be Dóri, miközben fázósan ölelte magához a meleg papírpoharat. – Azt nem mondhatom, hogy örülök annak, hogy meghalt a néni, még rosszat gondolnál rólam.
– Azt hiszem, te fogsz rólam rosszat gondolni – válaszolt Krisztián. – Gyere, sétáljunk el a kilátóhoz.
A lány nem kérdezett vissza, követte a fiút és várta, hogy kifejtse válaszát. Krisztián sokáig nem szólt, csendesen sétált mellette, majd hirtelen megfogta a lány kezét.
– El kell mondanom neked, hogy te vagy az első nő az életemben, aki ekkora hatással van rám.
Dóri nem tudta, mit válaszoljon, de eszébe jutott az este és nevetni kezdett.
– Majdnem bevettem! Egy ilyen helyes srácnak nem hiszem, hogy nem volt rengeteg barátnője.
Krisztián vele kacagott, ám aztán mesélni kezdett magáról. Arról, hogy valóban sok lány megfordult körülötte, de egyikük sem tudta lekötni. Kíváncsiságot és kihívást érzett a kapcsolatokban, de igazán mély érzés sosem alakult ki benne egyik lány iránt sem. Elmondta, egy idő után úgy gondolta, hogy ő nem tud szerelembe esni és nem is gondolta, hogy valóban van olyan hatalmas, komoly érzés, amiről a romantikus regények, versek mesélnek.
– Nem gondoltam, hogy létezik szerelem első látásra. Sőt, azt gondoltam, sokadik látásra sincs olyan érzés, amitől elvesztheti az ember a fejét – összegezte korábbi véleményét. – Van egy lány, akivel sokáig csak barátok voltunk, együtt végeztük el az állatorvosit és ő most kutatóorvosnak tanul tovább. Talán két éve költöztünk össze, és egy idő után úgy döntöttünk, tegyük össze mindazt, amink van, és házasodjunk össze. Végül is évekig éltünk együtt, és bár nem volt és most sincs köztünk lángoló szerelem, jól megértjük egymást.
– Szóval nős vagy!
Dóri úgy ejtette ki a szavakat, mintha mindegyik szótag a szívébe találna, éles pengeként sértve fel azt. Krisztián továbbra is fogta a kezét, nem szólt egy ideig. Elérték a kilátót, felmásztak rá, szótlanul nézték a télből ébredező tavaszi tájat.
– Tegnap, amikor meghallottam a kérdésed, ahogy visszanéztem rád, az olyan volt, mint egy áramütés. Nem értettem, nem ismertem ezt az érzést. A hangod, a tekinteted megfogott. Egész éjjel nem aludtam, csak arra gondoltam, hogy milyen csoda vagy és milyen boldog lehetnék melletted. Egy lány, aki nevet a vicceimen, érdeklik a gondolataim, aki úgy álmodozik a csillagok meséin, mint én! Ilyen összhangot még senkivel nem éltem meg. Ha nős lennék, most azonnal elválnék. De nem vagyok még férj, csak jövő hónapban lesz az esküvőnk. Viszont gyermekünk születik néhány hónap múlva. Közös döntés volt, racionálisan megtervezve. Emma ilyen, ő mindig mindent megtervez, kiszámol, megvitat, eldönt.
Elgondolkodva simogatta meg Dóra kezét, aki nem húzta el a sajátját, nem veszekedett és nem sírt. Látta az arcán, hogy mérhetetlenül szomorú, csalódott, hogy megbántotta a szavaival. Nem ez volt a szándéka, de úgy érezte, őszintének kell lennie ehhez a kedves lányhoz, aki pár óra alatt ilyen fontos lett számára. Már azt is rendkívülinek tartotta, hogy a lány végighallgatja és nem támadja le azonnal a szidalmaival. Türelmesen várta, hogy Dóri feldolgozza mindazt, amit hallott és reagáljon rá.
– Vállalnunk kell a döntéseinkért a felelősséget!
Dóri minden erejét összeszedte, hogy ezt a pár szót ki tudja nyugodt hangon ejteni. Aztán elfordult, és háttal Krisztiánnak a tó felé nézve igyekezett lekötni gondolatait a távolban fürdőző kacsák megfigyelésével. Krisztián hátulról átkarolta és nem szólt. Dóri a nyakán érezte a fiú meleg leheletét. Becsukta a szemét és egy pillanatra elábrándozott azon, milyen jó lenne, ha így maradhatnának, ha együtt maradhatnának. Csak később, jóval később mozdultak meg, egymás kezét fogva némán sétáltak vissza a faluba. A családok már hazafele pakoltak, folyt a búcsúzkodás. Még egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd Dóri elengedte Krisztián kezét, és felszaladt az emeletre segíteni édesanyjának a ruháik összepakolásában.
…
Dóri hajába belekapaszkodott a tavaszi szél, miközben a stégen ülve lógatta a lábát az alacsony vízszint felett. A kacsák óvatosan közelítettek felé, aztán hirtelen megrebbentek, ahogy észrevették az idegent.
– Teljesen bolondok vagyunk, mi ketten!
Krisztián leült mellé és átnyújtotta a magával hozott poharak közül az egyiket. A kávé még gőzölgött, de Dóri nem az italra figyelt, hanem a semmiből felbukkanó férfire. Kissé megváltozott, testesebb, férfiasabb lett az elmúlt évek alatt, a szeme körül megjelenő ráncok is jelezték, eltelt húsz év, amióta nem látták egymást. Krisztián mégis úgy huppant mellé, mintha csak tegnap ment volna el.
– Ne is mondd, nem ismertem én sem az öreget. Egyébként nem is értem, hogy lehet, hogy minden közös rokonunk ebben a faluban lakik?
– Már azt hiszem városi rangot kapott. Amúgy mit keresel itt? Tegnap volt a temetés.
– Legutóbb egy órát késtünk, most egy napot – vont vállat a férfi. – Apám elég szenilis, későn jutott eszébe a dátum, csak ma reggel döbbent rá, de úgy gondolta, szeretne a családtagjaival találkozni. Én meg miattad jöttem el, már kereslek egy ideje.
– Miért is vagyunk bolondok, mi ketten?
– Elengedtelek aznap reggel, hagytam, hogy a kötelesség, az ígéret, a hűség és egyéb nagy szavak miatt megszakadjon a kapcsolatunk.
– Két napos ismeretség után ez természetes volt. Így kellett tennünk.
– Igen, talán így kellett. Nem is mondtam otthon semmit, de egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne arra gondoltam volna, remélem, te boldog vagy. Én nem voltam az. Megmutattad, hogy nem kell mindig racionálisan, tervezetten gondolkozni, lehet nevetni, viccelődni, mesélni és hogy létezik az a szerelem, ami egy pillanat alatt, villámként csap belém és örökké bennem marad. Mindeközben megszületett a lányunk, aki okos, csodaszép és külföldi egyetemen tanul. Tőle tanultam meg, hogy nem kitartani kell egy rossz döntés mellett, hanem erőt gyűjteni a változtatáshoz.
– És most jött el az ideje?
– Igen, most jött el az ideje, hogy megkeresselek. Átbeszéltük Emmával, mit szeretnénk az életünkkel kezdeni, aztán elváltunk. Ezt követően kutattam utánad, és amikor meghallottam, hogy se férjed, sem gyermeked nincs, úgy éreztem, megbolondulok! Miért nem kerestél meg, miért nem szóltál, hogy vársz rám, egyáltalán, miért nem mentél férjhez?
– Nem rád vártam! – Dóri elnevette magát. – Te még mindig milyen beképzelt vagy! Egyébként próbálkoztam, de egyik sem te voltál, egyikük sem tudott úgy megnevettetni, elkápráztatni, ahogy neked sikerült néhány óra alatt. Volt hosszabb kapcsolatom is, én is megpróbáltam „csak” barátságból együtt élni valakivel, de nekem nem ment. Hallottam, hogy megszületett a kislányotok, hogy boldogan éltek, nem volt jogom közbeszólni. Egyébként meg, ha lenne férjem, akkor is itt lennél?
– Nem, akkor nem, ha tudnám, hogy boldog vagy. Nem miattad váltam el, hanem mert nem akartam tovább érzelem nélkül élni. De itt vagy, és most úgy érzem, elvesztegettünk húsz évet.
– Azt azért nem mondanám, csak nem együtt töltöttük, de azért sok minden történt az elmúlt évek alatt.
– Nem született gyermeked.
– Ez az én döntésem volt, én nem akartam szerelem nélkül házasságot bevállalni, gyermeket meg végkép nem.
– Itt vagyok!
Átölelte Dóri vállát és megpuszilta az arcát. Mindketten úgy érezték, mintha csak húsz perc telt volna el azóta, hogy elváltak. Krisztián ismét mesélni kezdett, de most nem a csillagokról, hanem a közös jövőjükről. Dóri beleszólt, a számára is megfelelő irányba terelte a mesét, nagyokat kacagtak, és ezúttal együtt indultak el a fogadóból.