Egy esős nap története: Hetedik történet

A következő történet egy igaz történet, amit a főszereplő búcsúztatásán hallhattam a gondozónőjétől, aki egészen kicsi kora óta volt a gondozónője.

8 éves volt akkoriban Eszter, az enyhén fogyatékkal élő kislány.Nagyon vidám természetű kíváncsi, és ravasz.Fiatal kora ellenére Fogyatékosok ottthonában élt, és speciális iskolába járt.Vera néni szerette a gyerekeket, 6 gyermek volt a gondozásában.Fiatal pályakezdő gondozóként vigyázott rájuk.

Egyik délutánra eltervezték a gyerekekkel, hogy elmennek a játszótérre, utána fagylaltot enni.
Mindenki várta a délutánt, az iskolából is siettek haza, ám úgy adódott, hogy pillanatok alatt beborult, és szakadni kezdett az eső. A gyerekek sírtak, vigasztalhatatlanok voltak, Vera néni pedig tanácstalan. Eszter az ablakpárkányra könyökölve próbálta megérinteni az ablakon legördülő esőcseppeket, s csak nézett értetlenül, mikor egyiket sem sikerült elkapni.
Durcásan a földre huppant.E-ső e-ső hajtogatta.Vera néninek támadt egy ötlete azt akarta, hogy az eső ne rontsa el a gyerekek napját, így hát közösen előkerestek mindenkinek egy esőernyőt, és kimentek az udvarra .Egyenként mentek a gyerekek, s ahogy megérezték az esőt, görcsösen mindenki az ernyő alá bújt, hogy egy csepp eső se érje.Vera néni kérdezte a gyerekeket : -nem szeretitek az esőt gyerekek? Csak morcos szempárok kukucskáltak az ernyők alól válaszként.
Valaki hiányzik… Eszter morgása hallatszott bentről, s aztán meg is jelent az ajtóban.ki akarta nyitni az esernyőt, de közben már ki is sétált az esőre.Megállt egy pillanatra, s ahogy érezte a nedvességet, már nem is akarta kinyitni az esernyőt.A térdei közé szortotta a félig nyitott esernyőt, s széttárta a karjait, hagyta hogy pár csepp a kezébe hulljon.Aztán boldogan lerázta.Felnézett az égre, kitárta újból mindkét karját és kiabálni kezdett: -Sze-ret-lek Ve-ra-néni e-sőőőő e-sőőő sze-ret-em az es-őt!
Kiabálta a maga szaggatott beszédével.Egy hirtelen mozdulattal elhajította az esernyőt és szaladgálni kezdett az esőben miközben a többiek csak álltak az ernyőjük alatt.
Vera néni próbálta a többieket is meggyőzni,hogy az eső nem is olyan szörnyű, de ők hajthatatlanok voltak. Végül aztán fagyizni elmentek, de aznap a játszótér elmaradt.

Eszter felnőtt, és egy másik csoportba került, ahol én akkor már majdnem 3 éve dolgoztam, és egészen idáig nem értettem, hogy mikor jött érte a busz, hogy vigye a munkahelyére,és éppen esett az eső, az esernyője miért volt hol az úton, hol a fűben, hol pedig az ajtó elé ledobva.
Nem értettük, hogy miért akar folyton kirohanni a kertbe, amikor szakadt az eső… mi féltettük, hogy nehogy megfázzon, de ettől függetlenül láttam ugrálni párszor az esőben, csak épp ezt a csodás történetet nem ismertem.
Egyik nap mentem dolgozni délutánra, és Eszter már halott volt.Minden előjel nélkül.Ugyan beteg volt, a tüdeje nagyon kevés százalékon működött, ez is lett a végzete, de csendesen aludt el.Még ma is hihetetlen.S a búcsúztatására eljött Vera néni is, és bennünk gondozókban összeállt a kép.