Veresegyházi Károly
Finnugor ice coffee
Enyhe, tavaszillatot görgető szél fogad, ahogy kilépek a nagykönyvtár épületéből. Kimondottan jól esik beleszippantani felfrissülésként egy olyan veretes, tudományos igénnyel összeállított előadás után, mint amilyet Sléda, a tudós asszony tartott a helyi Finnugor Kör tagjainak. Avatott kézzel kalauzolt el bennünket az ősidőkbe, mikor még együtt élt magyar és vogul, valahol a földrészhasító Ural hegyvonulat közelében. A „Vogul népköltési gyűjtemény” névutóhasználatából levezetni a két nép közötti nyelvrokonságot, hát ezt lehetne akár igazi lovasbravúrnak is nevezni, ha nem hölgyről és nem nyelvészetről lenne szó. Engem meggyőzött a sodró lendületű, szenvedéllyel fűszerezett előadás arról, hogy nemcsak ősgyökerű közös szókincsünk, hanem gondolkodásunk szerkezete, s ezen belül kiemelten a névutóhasználatunk bizonyítja rokonságunk régmúltra visszanyúló tényét.
A közeli kávézó is megérezhette az évszakváltó légmozgást, mert megnyitotta teraszát, hogy kis időre megállásra ösztönözze a sietős léptűeket, élvezni a tavasz első pillanatait.
Azért van még üres asztal, csábítóan kényelmes, fonott székekkel körülölelve, s én befészkelem magam az egyikükbe. Miközben rendelt kávémra és a számomra nélkülözhetetlen bubis vízre várok, előveszem táskám rejtekéből az előadó által prezentált névutótáblázatokat, hogy segítségemre legyenek az imént szerzett ismeretek végiggondolásában. Olyannyira elmélyedek bennük, hogy észre sem veszem, a pajkos tavaszi szél felkapja és messzire röpíti gondolataimat.
*
Ó, igen! Azok a régi szép idők, az emberiség sokat emlegetett hajnala. Akkor még a vogulok, kik magukat mansyként szeretik nevezni az Ural hegység nyugati oldalán éltek. Úgy szépen együtt a magyarokkal.
Egy derűs, tavaszt igéző napon Regu-makly vogul nemzetségfő és kísérője, a helyi sámán nekivetkeztek, hogy testük minden porcikáját átjárja a langyos tavaszi szél. Szőrmebundájukat a mögöttük kötőféken vezetett rénszarvastársukra hajították. A jámbor jószágnak nem volt ellenére. Nem származott tiltakozóféle családból.
– De nagy csend van – kapta fel a fejét váratlanul a nemzetségfő. – Pedig ott az erdőn túl már a magyar rokonok laknak, s ilyen remek időben igencsak hujjogni szokásuk.
– Nézzünk rájuk – biztatta Reguly-maklyt aggodalmas hangon a sámán. – Ki tudja? Talán valamely ártó szellem ráült a jó rokonság nyakára, s elkélne a tudásom a rontás elűzésére.
– Legyen úgy – bólintott rá a másik.
Átcaplattak hát a nyíresen, de a magyarok helyett csak egy botot találtak. A boton rovásírással mindössze annyi állt, hogy „szevasztok”. – Hát akkor szevasztok ti is! – mondta a vogul nemzetségfő kissé megsértődve a rokonok ilyen formán történt távozása miatt – Nem kötelező a közös rénszarvastor! – fűzte hozzá vállvonogatva. Jogos volt a kijelentés, mert akkoriban disznókat még nem nem tartottak a karámban errefelé, szóval közös disznóvágást követő torról szó sem eshetett közöttük. De mivel az ugoroknál tornak lennie kellett, mióta világ a világ, hát abból lett tor, ami kéznél volt. Leginkább rénszarvasból.
Regu-makly mindenesetre köpött egyet. Az sosem árt. Nem is foglalkozott volna tovább a jó rokonok elpucolásával, ha a sámán, kit hét nap járáskörzetben Égatya és Földanya gyermekei Ulla-pattnak neveztek meg nem veregeti a vállát. – Na mi van gatyamadzag?! – kérdezte vidáman a nemzetségfő, mert arra gondolt, ha elmentek a magyarok, akkor legalább lesz elég hely egy jó nagy pisálásra. Nincs szomszéd, aki nyafogna miatta.
– Attól tartok – mondta a sámán, – hogy a magyarok elvitték a névutókat. Mind egy szálig.
– A joli-palt meg a jui-palt is?
– Aha! Zusammen, ahogy a húsz holdtöltével előbb erre járt vad, loboncos hajú indogermán hordák mondanák.
– Akkor azt sem tudjuk kimondani, hogy az asztal Joli-pált (alatt) vagy az asztal jui-pált (mögött)?
– Nem bizony! Már csak azért sem, mert még nem találtuk fel az asztalt.
– Akkor hogyan esszük meg az étkünket? – kapta fel a fejét idegesen a nemzetségfő.
– Hát a magyarok lóháton, mi meg rénszarvasháton. Kinek milyen jószága van egy nagyobb terítékhez – felelte a sámán.
– Na, akkor ez így rendben lenne – vonta meg a gyorsmérleget Regu-makly, és nagyon büszke volt rá, hogy neki van a legokosabb sámánja szerte a vidéken, le egészen a szamojédokig. Amiatt is így volt ez, mert a magyarok momentán elmentek, hozzá oly csendben, hogy mások fel sem ocsúdhattak ideözönlés végett. -„Ha jön is a későbbiekben valaki,” – gondolta tovább a helyzetet a vezető, mert hogy jönni fog, abban egészen biztos volt – „szamojéd nem jöhet”. Egyik asszonya tőlük való. No, az kéne csak, hogy a bibircsókos orrú szamojéd anyós ötven napkelténél közelebb költözzön az ő vogul jurtájához! De valahogy a helyzetből adódó egyedül uralkodás büszke érzete sem tudta elfedni azt a bosszantó gondolatot, mely erőst fészket rakott a fejében. Miszerint, hogy a magyarok meglopták névutóilag őket, s ez talán sokba kerülhet a voguloknak a későbbiekben. E gyötrő sejtelem miatt nyakon csípte a sámánt és elrénszarvagolt vele egy mágikus erejű büdösbarlangig, hogy választ kapjanak lélekmarcangoló problémájukra, lehet-e névutók nélkül élni?
Odaérve, némi hezitálás után beléptek a mágikus barlang sötéten tátongó mélyébe. Odalent magukba szívták a múlt árnyainak fojtogató, kénes leheletét. Mielőtt Égatya magához emelte vagy Földanya magához ölelte volna végleg Regu-maklyt, a társa kivonszolta a barlang bejárata elé. Hogy az időtlenség kavargó kábulatában meddig hevertek ott, nem tudni, de mindkettejük koponyájában azonos üzenetet hagytak a szellemek. Ha nincs névutó, nem vagy az, aki voltál. Nem tudod helyed, s időd Égatya és Földanya világban. Nem vagy több, mint erdőben kóborló szellem. Nem vagy több, mint egy vadállat. Nem tudod, hogy hol az alatt, hol a fölött, mi a benne és mi a rajta. Semmit sem tudsz, csak vagy. Nem vagy többé ember. A koponyájukba zárt kárhozatüzenet olyannyira megrémisztette őket, hogy őrjöngő, habzószájú rohanásba menekültek. Rohantak, mint ősatyjuk a vadászfejedelem Nimród fiai által űzött legendaszarvas. Rohantak, egyre csak rohantak, egészen végkimerülésig, mindaddig mígnem hörgő hangokat hallatva, tajtékos szájszéllel el nem terültek egy szent rekettyés szélén. Kínjukban hol Földanya testét harapdálták, hol hátukra gördülve, kezeikkel kapaszkodóért rimánkodva kalimpáltak Égatya felé. Mikor isteneik akaratából minden erejüktől megfosztattak, görcsbe hajló ujjaik, valahol a könyörületes kábulat peremén egy kis, gallyakkal takart tarisznyára bukkantak. De ezt felfogni ésszel már nem tudták, mert leszállt a szellemköd, és Banya-rusz anyó semmivilágába hanyatlottak.
A főnök arra eszmélt, hogy szólongatják. Kábán forgott vele a világ. Az erő csak lassan, vékony erecskeként tért vissza agyongyötört testébe. Semmibe révedő, kitágult pupillái csak nagy sokára szűkültek össze annyira, hogy azonosíthassa szólongatóját. A sámánja volt. És a sámán mosolygott.
– Megmenekültünk – ismételgette újra és újra a reményt hozó szót. A sámán egyszerűen képtelen volt betelni vele – Megmenekültünk. Földcsutakos jobb kezében egy szarvasszőttes tarisznya, amit Regu-makly arcához emelve időnként megrázott. Az a tarisznya volt, melyre az ájulás pillanatában leltek rá tétova ujjaik. – Hallod? – üvöltözte boldogságőrjöngéstől fulladozva – Hallod? Tele van névutóval.
A nemzetségfő hirtelen fölült, majd óvatos, félszeg mozdulattal elvette a sámán kezéből a kincsesládává avanzsált tarisznyát, s hogy meggyőződjön valós tartalmáról, annak nyitott száját oldalra fordította. Mint bőségszaruból, dőlt ki belőle a jui-paltok, palt-ok, nüpel-ek, ülta-k, XaltXalté-k, máYes-ek, ürel-ek, kiwért-ek, poXen-ek és még ki tudja miféle névutócsodák sokasága. Önfeledt gyermekkacagás kíséretében csókolgatták, cirógatták a halomban álló drága, aranyos, édes névutókat, olyformán, mint elveszettnek hitt, de megkerült rénszarvast szokás, kin talán a klán sorsa múlhat valamely végtelenbe nyúló, kietlen télidőben. Hosszú, mérhetetlenül hosszú ideig szórták tébolyodottan fejükre, tömködték ingujjukba az imádott, nélkülözhetetlen névutókat. Emberek voltak. Megint emberek voltak. Ismét tudták, hogy hol a helyük Égatya és Földanya varázslatos világában.
A rénszarvas, kit faképnél hagytak a büdösbarlangnál, e mámorító állapotban talált rájuk. Látta mikor elrohantak, de nem érdekelte túlzottan a dolog, hisz épp egy dúsan tenyésző zuzmótelepben gyönyörködtette széles ajkait. Jóval később indult csak az emberek keresésére. Akkor, mikor ösztöne távoli farkasvonításra figyelmeztette, s felszínre hozta benne az ember utáni erős vágyódást. Olyasféle megtapasztalásról lehetett szó, hogy ahol ember van, ott nem szokása farkasnak kujtorogni. S ha nincs farkas, akkor a túlélésre komoly esély mutatkozik még ezen a szép, vadászatra igazán kiváló tavaszi napon is. Azért a találkozás pillanatában egy kicsit meglepődött azon, hogy őt is alaposan összecsókolgatták. Pedig csak egy közönséges rénszarvas volt és nem egy veretes névutó.
Később kiderült, a magyarok hagyták hátra a névutókkal megtömött szarvasdíszes tarisznyát. Csak tréfának szánták az egészet. Mit ne mondjunk, elég hülye tréfa volt.
– Mi a fenének indultak neki a magyarok? – gondolkozott hangosan a nemzetségfő Regu-makly.
– A totemállatuk, a turul kényszeríti őket – felelte a sámán, Ulla-patt – Az is mindig úton van Égatya birodalmában.
– Még jó, hogy mi a csodaszarvast preferáljuk – zárta le az egész kóborláskényszer történetet bölcsen Regu-makly – A szarvas Földanya gyermeke, amint mi vogulok magunk is.
Hazafelé menet találtak a tarisznyában néhány magyaros névutót is, de azokat a nemzetségfő, mint fölösleges terhet útközben eldobálta. Volt a cselekedetében bőven sértődött dac amiatt, hogy a magyarok csakúgy faképnél hagyták őket. Legalább utoljára még egyszer jól összeverekedtek volna, amúgy ugorosan, hogy mindkét törzs hősi énekeibe bekerüljenek. – Nincs rájuk szükségünk – bökött hátra dölyfösen a szanaszét szórt magyar névutókra. Később, amint meglátta sámánja szemében a szomorúságot e pazarló cselekedetéért, veszteségfájdalom enyhítő vogulázatképpen (értsd: magyarázatképpen) hozzáfűzte – Meg aztán jól jöhet nyomjelzőnek tekintetes Reguly Antal tudós uramnak, ha fel szeretne keresni bennünket.
A sámán bólogatva hallgatta. Nem merte bevallani, hogy halvány lila sámánéneke sincs róla, hogy ki az említett személy. Valószínűleg szegről – végről rokona lehet Regu-makly-nak. És e feltételezésben némiképp igaza is volt.
*
– Felgőzölöm a kávéját – biccent felém, egy megértő mosoly kíséretében a felszolgálónő. – Annyira belemerült az írásba, hogy már ice coffee-nak is megtenné.
– Az nagyon jó lesz – nézek rá hálával telt tekintettel. – Úgy örülnék neki, mint Regu-makly az elveszettnek hitt névutóknak.
Furcsa tekintettel néz vissza rám, így aztán Égatyát, Földanyát meg Banya-ruszt már meg sem merem említeni.