Életmese Tizennegyedik történet

A forrásnál új élet fogan: pici barna lány oázik,
Szája szegletén apró folt bújik, anyja kebelére vágyik,
A barlang előtt bölcsőjét angyalok ringatják, beljebb egy kobold kajánul vihog,
A kisded mintha értelemmel nézne a rejtelmes égre: fent vacognak a csillagok,
Sápadt fényüknél égig érő fa sarjad,
Levelein eres kezek aranyra ezüstöt raknak,
Bagót ropogtatnak az ágak szélén a varjak.

A modern piramis gigantikus árnyékában leplezetlen ostor pattog,
Jajkiáltás mégsem hallik, hisz trombitaszó harsog,
Alant, a sűrű mélyben megalázott szolga remegve sírt fosztogat,
Fent a nemes szalonban a főpap tabukat és asztalt borogat,
Odébb egy barna kislány iskolába menet,
Kifoszt néhány tömött zsebet… neki még lehet.

A haragos honi tengeren recseg árboc és vitorla,
A kikötőben játék terjed életre-halálra, a lebujban kemény pofonok és tivornya.
A közeli csatamezőn szívet tép, húsba vág, nyakat szakít kard és kötél,
A kanyargós árkokból tűzgolyók repdesnek, jéggömbként fagyasztja meg mindenki lelkét.
A fiatalság mámorától megfáradt barna bakfist felhők repítik,
Lábát lógatva vagányon danolászik s madarakkal parolázik.
A város szélén izzadtan száll le a buszról,
Tán tanulta vagy éppen látta valahol:
Felemeli s a fűbe menti a kis csigát a forró és veszélyes aszfaltról.

Angyali teste a kerti kerek medencébe csobban,
Az égből lehulló zöld dió a parton koppan,
A víz kergetőző örvényeinek gyűrűlabirintusa menten arcába toccsan,
Amint férje betoppan, szíve utódért dobban.

Oly helyen nőtt fel, hol sóhajok, sikolyok, álmok, vágyak szálltak tova a nyitott ablakokon,
Nappal kétlábú farkasokkal táncolt,
Éjjel kivénhedt, hatalommal bíró pasasokkal viháncolt,
Reggelre nem látott szemén a ránctól,
Mindennap megitta a magáét, úgy érezte, ettől szabadon él,
Vászontáska a vállon, mobil a kézben, nyár a zsebben, merész kivágás barackmellén.
Ő mégsem bízott senkiben,
Nem figyelt semmit s egy lelket sem, és nem figyeltek rá sem,
A lány csak hibázott egyre másra,
Már nincs sok dobása.

Az erdőben zajos zuhatag zúdul, felette kallódó kőhíd ível a semmibe,
Rajta ketten zúgnak szerelembe,
A hullámok hátán ezüstpikkely villan a szűrt holdfényben,
Az utolsó áttetsző falevél könnyezve hull alá a permetben,
A barna hajadon csókra nyitja égő száját,
Mezítelen kapja meg végre élete párját.

Lelkében érzi a monumentális katedrális baljós,
Sötét fellegbe fúródó tűtornyát a messzi távolból,
A csillagok, mint repülő, izzó gömbök vezetik útján, körülötte csupa rom,
A közelben háború dúl, mindenütt fenyeget a vérbe fojtó lázálom.
A templom homokóraként dülöngél, rémisztve hívők százait,
Vastag üvegébe zárva vén bükk bontja friss ágait,
Gyökere föld nélkül lebeg, s ad friss hajtást odabent,
Felbomlik a rend, szinte üvölt a csend,
A fény orgonájából ritka melódia cseng,
A harang erősen húzva, félreütve zeng.
A torony homlokán óra lapul, mutatói szélvészként pörögnek körbe-körbe,
A barna lányt kiszáradt föld, elhervadt virágok, díszes oszlopok az oltár előtt csalják tőrbe,
Színes fénytükre az ablakok sejtelmes mintája, midőn
Látja benne az arcára szőtt változó időt.
Leül a viaszszagú padok karéjába, meghűl a vér ereiben,
Kitárulkozik lénye, hajdanvolt láng ég szemeiben.
Máris füst tódul a résekből, a halandó mély álomba zuhan…
Mire feléled, fojtott forróság kering, kavarja a port a padlón a huzat,
Vijjogó Halálmadár tárja szét szárnyát,
Csaknem betakarja vele a szentély lángnyelvű ablakát,
Fehér csőrének dühödt koppanásai jelzik a kor múlását,
Talán a lányt is pokolra szánták,
S a homlokán az a folt jel, mely nyitja az Alvilág kapuját?
Tűz emészti már a katedrálist, izzanak a roppant falak,
Hajlanak az aranypillérek, durva pofájú, modortalan patkányok egymásba marnak,
Olvadnak már a bibliai festmények, a mennyezetről festék pereg,
A képek megelevenedő alakjai begyulladva menekülnek, mint egy vesztett sereg,
A toronyóra kergén forog tovább, időt bukna el,
A könyvtárban szétfoszlott lapok hamvadnak el.
A barna nőt hajszolja a láng, s a fenyegető építmény romba dől a város peremén,
Csak három, emberszabású, jajgató fakereszt állja a tűzvihart örök hűséggel a szemközti sziklaorom tetején.

Utóbb a hőségben összecsukló kaput őrző kőmadár főnixként támad fel,
Csőrében szalmaszál, szívében a szemérmes, születő világ csalhatatlan reményével,
Mező virít, napfény barnít, szemek nyílnak, vízcsepp tisztít elsöprő eredménnyel.
S hamarosan a vadonatúj földi templom ifjú párt köszönt,
A kérdések bátrak, a válaszok kimunkáltak, lelkész írogat,
Isten zsoltárát dalolják, a glória körül hintenek virágot,
Anyja karjában az isteni gyermek sírogat,
Aki majdan kiforgatja helyéből az elkorcsosult világot.
Odakinn ragyog az Úr dicsfénye,
Színe előtt halandók borulnak térdre,
S látja mind, kit az ajtó kirekeszt:
A kápolna csúcsán cseppekben vérzik a kereszt.

Közben a forrásnál új élet fogan: pici barna lány rúgkapál,
Anyja redő szántotta szája szélén apró folt csillan…