Minden részletében és teljességében
Jakab előtt, két kedvenc költője, Alexander Montgomerie és William Fowler egy-egy, frissen megjelent kötete hevert, amelyek kiadását és annak költségeit is magára vállalta, ismerve a két alkotótársa, és a művészek anyagi helyzetét és lehetőségeit. Miért ne segítsek, ha tudjak, gondolta magában, miközben a befejezés felé közeledett legújabb munkájával, amivel már hosszú évek óta bajlódott, igyekezve minőségi és maradandó munkát kiadni a kezei közül. Elhallgattatva a fejében visszhangzó intelmeket és értetlenséget, amelyet minduntalan az anyja hangján hallott. Hol halkabban, hol őrjítően hangosan. Talán ennek is tudható be, hogy eddig húzódott a könyv megírása és tisztázása, hiszen egyre gyakrabban törtek rá a fejgörcsök és fájások, amelyek idővel, már az elviselhetetlenségéig fokozódtak. Úgy érezte, miközben újabbat kortyolt a viszkis üvegből, hogy az anyja soha nem értette, és nem is akarta érteni az irodalmi ambícióit. Hiába próbált mindenben a kedvére tenni, az anyja nem akarta elfogadni, és megszeretni. Volt, hogy hónapokig nem is látta, és találkoztak egymással. Mintha az anyja, direkt vállalt volna magára újabb és újabb kötelezettségeket, amelyek elvégzésével, mint uralkodó, nyugodtan megbízhatott volna mást, vagy másokat is, hogy vele, több és tartalmasabb időt tölthessen.
Azt gondolva, hogy Jakabnak, mint az egyetlen gyermekének, szigorúságra van szüksége, hogy a felnőttkorában is megállja a helyét a saját lábán. Jakab sokáig, el is hitette magával és magában, hogy anyja, ezzel a szigorú és érzelemmentes neveléssel, jót tett vele. Amely nevelési elvnek, csak az lett a következménye az esetében, hogy ha elutasítással vagy kudarccal találkozott, legyen szó párkapcsolatról, vagy az irodalmi előre meneteléről, nem egyszer esett kétségbe, és kezdett el pánikolni, a hozzá hasonló korúaknál is drasztikusabb formában. Jakab nem egyszer tapasztalta ugyan, hogy a szűk baráti körében, minden szülő megfogalmaz kritikát a gyermekével szemben, amire belátta, szükség is van, hiszen ennek hiányában talán, sosem tanulnák meg, a helyes viselkedési formákat, de az ő anyja, extrém módon esett át a ló túl felére, mindent leszólva, amit csinált, mondott, vagy akár csak gondolt. Abban a tévhitben ringatva magát, hogy majd ezekkel a kritikákkal tereli őt a helyes útra, ám sajnos ezzel csak azt érte el, hogy Jakabba egy kegyetlen belső, kritikus hangot nevelt bele, ami miatt aztán felnőttkorában, még a sikerei ellenére is csak szapulni tudta önmagát. Soha nem érezve a megelégedettséget, vagy a büszkeséget. Hogy igen, a saját erejéből, a saját tehetségéből ért el valamit, amire mások is felfigyeltek, és különbnek látják és gondolják.
Jakab, ahogy jobban is belegondolt, az emlékei között kutakodva, az anyját egyszer sem látta úgy őszintén, szívből mosolyogni, mint aki még csak hírből sem ismeri a humort, vagy az önkritikát, mérve fel a különbséget a kedves viccelődés és a cikizés, a megalázás között. Így többször is képes volt, minden szégyenérzet nélkül azzal cikizni, hogy milyen lányos a viselkedése, hogy milyen mimóza, vagy milyen duci, messze túllőve a kedves beszólás kategóriáján, főleg úgy, hogy mindezt, egyre több esetben tette a nagy nyilvánosság előtt. Ami idővel, Jakabnál is olyan szintű önbizalomhiányhoz vezetett, hogy Krisztusi korba lépve is szűz maradt, még csak beszélgetést sem kezdeményezve a gyengébbik nemmel. Rondának, erőtlennek látva magát, akivel legfeljebb csak, a rangja miatt állnak szóba a hölgyek, nem őt magát látva, csak azt, amit általa a magukénak tudhatnak majd.
Anyja, szinte szülőszerepbe helyezte, vagy inkább kényszerítette őt, folytonos figyelmet, és csodálatot követelve magának, elszívva Jakab minden energiáját ezzel, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy kibontakoztassa a saját képességeit. Egyre kevesebb teret adva arra, hogy fejlődjön, úgy telepedve rá, hogy Jakab, minden lelki rezdülésére és szükségletére rögtön reagáljon.
Jakab, nem is akart hirtelen utána számolni, hogy hányszor hányta a szemére az anyja, hogy az apja azért iszik, mert ő csak sírni tud. Hogy azt érezze, akármit is csinál, a szülei úgy is csak bántani fogják, akár érzelmileg, akár fizikailag. Neki soha, és semmilyen kérdésben nem adva igazat, sokszor még szót sem, önnön igazukat bizonygatva csak, a felelősséget minden esetben rá hárítva.
Ha jobban belegondol, a szülei bármilyen szituációt képesek voltak úgy kicsavarni, hogy az az ő, és csakis az ő igazukat bizonyítsa, nem hagyva Jakabnak más választási lehetőséget, mint hogy önbizalom hiányában, a szülei helyett, önmagát hibáztassa. Feltételezni sem merve, hogy a gond nem vele van, hanem velük. Akik úgy igazán, soha nem gondoskodtak az érzelmi szükségleteiről, komolyan soha nem hallgatták meg és végig. Ha a lelki fájdalmaival fordult hozzájuk, csak leszólták, meg sem próbálva megérteni, és vigasztalni. Jakab idővel, egyre több érzelmét nyelte le, nem is állva ki magáért, még a legkisebb ügyekben sem. Többször is depresszióba esve, még a jó helyzetekben sem látva, csak a rosszat, egyre nehezebben tudva ignorálni a negatív érzéseit. Azokat már-már normálisnak és egészségesnek gondolva.
Mintha a szülei tisztelete, kéz a kézben kellene, hogy járjon a félelemmel. Hagyva, hogy újra és újra megfélemlítsék, hogy rettegésben, hogy kétségek között hagyják, bántva őt szavakkal és tettekkel egyaránt, döntve romba a lelkét. Jakabnak még most is, negyvenhárom éves fejjel is összeszorul a gyomra, ha az anyja, vagy ha az apja hívja, vagy ha egy-egy családi ünnepség közeleg.
Az anyja, vagy az apja, akik egyszer sem vették figyelembe, egyszer sem kérdezve meg, hogy mit enne vacsorára, vagy, hogy hová menne el nyaralni. Mint akiket soha nem is érdekelt, hogy mit szeretne igazán és őszintén, csak a saját vágyaikra és érzéseikre figyelve. Mint akiknek teljesen mellékes volt mindig is, hogy Jakab mit szeretne sportolni, tanulni, tenni felnőtt korában. Ehelyett a saját céljaikat vetítették ki rá, időt és alkalmat sem adva Jakabnak, hogy megfogalmazhassa, mit szeretne kezdeni az életével. Mintha ez már eldöntött kérdés lenne. Ami az esetében részben, meg is állta a helyét, de Jakab még a későbbi uralkodása alatt is, azzal az állandósuló hiányérzettel élt, hogy nem érte el azt, amit igazán szeretett volna. Bűntudattal élve a szüleivel és magával szemben, még akkor is bűntudatot keltve magában, amikor arra, semmi oka nem kellett volna, hogy legyen.
Emlékezve, hogy hányszor ajándékozták meg a szülei, drágábbnál drágább, és értékesebbnél értékesebb játékokkal, amelyről más gyerek, még álmodni sem mert, hogy cserébe, azt tegye, amit mondanak neki. Ha Jakab mégsem tette, amit viszonzásul a szülei elvártak tőle, rögtön rá is pirítottak, hogy azért ez nem szép, azok után, amit érte tettek. Jakab ezért, mindig is úgy érezte, hogy tartozik a szüleinek. Hogy soha nem egyenlítheti ki a számlát. Láthatatlannak érezve magát, mint akit a saját szülei is csak levegőnek néznek. Mintha azok, állandóan a bűnöst látnák benne, mintha csak arra lenne jó, hogy felkorbácsolja a dühüket, mint akik nem hajlandóak, vagy nem is tudnak értelmesen beszélni vele. Vele, akinek soha nem adatott meg a személyes tér, és a privát szféra, még tini korában sem, amikor arra, a legnagyobb szüksége lett volna. Mint akinek a szülei, semmilyen határra nem voltak tekintettel, és nem egyszer nyitottak Jakabra, kopogtatást és bejelentés nélkül, akár a szobájában feküdt önkielégítve magát, vagy a vécén, könnyítve magán. Így Jakabnak, még negyvenhárom éves fejjel is nehézséget okozott, hogy hogyan állítson fel korlátokat mások számára, hogy hogyan védje meg magát és a személyes terét.
Jakab, nem is számolt utána, a szülei hányszor dörgölték az arra alá, hogy mennyi mindent tettek és adtak fel érte, hogy miatta lettek boldogtalanok és megkeseredettek, olyan irreális elvárásokat támasztva felé, amit soha nem is tudott megugrani, cipelve csak a vállára tett terhet, hibáztatva másokat, a saját kudarcaiért, és hányattatott gyermekkoráért, vagy hogy, miért nem volt képes már előbb megírni azt a költői kézikönyvet, amelynek ötlete, már igen fiatalon megfogalmazódott benne. Amely ötletét, több közeli ismerőse is lelkesen támogatott.
Bár kétségei és kételyei nem csillapodtak az évekkel, hiszen sokszor, legszívesebben tűzre, lángok közé vetette volna a kéziratát, mondván, hogy ugyan kit érdekel majd a skót költészet hagyományainak az általa közreadott ismertetése. Leszámítva persze, azt a pár lelkes, irodalom barátot, akik ritkaság számba mentek, és akiknek a sorsa, akár csak az övé, a meg nem értés volt. Számba véve a betartandó, illetve a lehetőség szerint mellőzendő szabályokat és elővigyázatosságokat. Magán is meglepődve, hogy mennyi újító és szép gondolat jutott az eszébe. Mintha a szöveget nem is ő írta volna, hanem valaki súgott volna neki. Na persze, nem a zsarnokoskodó anyja, aki a kor előrehaladtával, sokszor kivetkőzött magából, ha a fiáról volt szó, és annak viselt dolgairól. Többször is hangot adva annak, hogy több gyermeknek is életet adott volna, nem is értve, hogy a Jó isten, miért büntette és verte meg, egy ilyen élhetetlen kölyökkel, mint ő.
Tettlegességre persze, soha nem került sor, de az anyja, jobbnak látta, ha nem is mutatkozik a fia mellett, vagy ő mellette, és nagyon nem is volt az ínyére soha, hogy akár csak egy szót is vesztegessen rá. Amúgy is volt elfoglaltsága és teendője, több is, mint azt egyedül elbírta volna, miközben az egészsége is rohamosan romlott, bár ennek a jeleit, próbálta minden úton és módon titkolni, vagy elhallgatni. Nem is emlékezve rá, hogy mikor látta orvos utoljára, mert már az emberi kéz érintésétől is viszolygott. A fiát sem ölelte már át, nem hogy megcsókolta volna. Megtette ezt helyette más. Amiről szintén megvolt a maga, elég határozott és kemény véleménye, a fiát sokszor, magának az ördögnek látva, akit került, is mint a tűzet. Anyjánál az ajtót, talán azt tette be végleg, amikor Jakab kérdőre merte vonni. Mert, hogy jön ő ehhez? Hogy honnan veszi a merszet, a bátorságot, és azt az arctalanságot, amit még az apja sem engedett meg magának. Jakab nem akarta és tudta megérteni, hogy anyja, ahelyett újabb és újabb szónoklatokat tart a hívei előtt, ünnepeltetve magát, miért nem hoz, mondjuk rendelkezéseket a zene oktatásának megreformálására és támogatásáról, hogy miért nem támogatja hatékonyabban és bőkezűbben az egyházi énekiskolákat. Pénzben, anyagiakban az anyja, nyugodtan áldozhatott volna eme nemes célokra, ahelyett, hogy két kézzel szórná a pénzt, a hozzá közel állóknak, biztosítva azok lojalitását és támogatását, a legközelebbi választásokig.
Tettlegességre persze, soha nem került sor, ami ebben a formában azért távolról sem fedi a valóságot, hiszen Jakabban óhatatlanul is felrémlett a hat, vagy talán hét éves önmaga, ahogy az apja dolgozószobájában áll, látva apját, ahogy végigméri azt a pusztítást, amit a távollétében tett. Látva magát, ahogy elvigyorodik, és látva az apját, és a fejében kavargó haragot, amit egy költő barátja, akinek egyedül elmesélte a történetet, Vörös felhő c. alatt, meg is írt. Jakab a történteket lassúnak érezte, pedig biztos volt benne, hogy egy percig sem tartott az egész. Mégis vontatottnak érezte, mint a legsötétebb álmait. Maga előtt látva apja dolgozószobáját, amelynek gyermeki kíváncsiságból, vagy ki tudja milyen indíttatásból, minden ajtaját és fiókját kinyitotta, és az apja lejújabb munkáját, amit hetek, vagy inkább hónapok óta dolgozott, szétszórta a padlón. Apja kézirata, aki csak egy pár percig volt távol, így Jakabnak még arra is maradt ideje, hogy a gaztettét megkoronázva, apja maradék italát is ráöntse a lapokra, talán csak azért, hogy lássa, hogyan habzik.
Az apjában másodpercek alatt záródott a harag áramköre rövidre, odalépve, vagy inkább ugorva Jakabhoz, elkapva annak a karját, és kicsavarva azt. Megpenderítve Jakabot, hogy jól elfenekelje. Jakab még most is érezte apja markát, hallotta a csontja roppanását, érezve az az iszonyatos fájdalmat, amit az apja okozott neki. Nem tanúsítva egy csepp megbánást, és nem érezve egy csepp szégyent sem. Maga előtt látva magát, ahogy az arcából kifut a vér, és a tésztánál is fehérebb lesz, ahogy a szeme még nagyobbra nő, és szinte üvegessé válik. Halotta apja hangját, amely épp olyan gyenge, részeg és összemosódott volt, mint amilyen kivehetetlen és értelmezhetetlen. Jakab még abban sem volt biztos, hogy életben hagyja, hogy ezzel befejezettnek tekinti a rá kirótt büntetést, hogy ha tudná, visszacsinálná-e az egészet, hogy keresné-e a visszautat. Még azt sem kérdezte meg tőle, hogy jól van-e. Jakab csak nyöszörögni volt képest, hallva, ahogy az anyja döbbenten elakadó lélegzettel belép az apja dolgozószobájának ajtaján, látva, hogy milyen furcsa szögben lóg Jakab alsókarja a könyökéhez képest. De az anyja, még csak fel sem sikoltott, a karjába sem kapta őt. Mint aki felfogta ugyan, hogy mi történt, de nem tett semmit. Pedig vigasztalhatta volna, elhagyhatta volna az apját, megkereshetett volna egy válóperes ügyvédet, vagy akár ki is hívhatta volna a rendőrséget, de egyiket sem tette. Még csak meg sem fordult a fejében. Úgy érezte, hogy egyikük jobban gyűlöli, mint a másik, és ez úgy vágta mellbe, mint még soha semmi. Egyedül maradt. Félelme, csak ahhoz a rettenetes érzéshez volt fogható, amikor valaki megsejti, hogy közeledik felé a halál. Más anya, rögtön felnyalábolta volna őt, és a karjában tartva segítségért siet. Egy normális családban, így kellett volna történnie.
Jakab sokszor, úgy érezte, hogy az anyjának, nem is számít más, csak a hatalom, és annak a megtartása és megszilárdítása, méghozzá bármilyen áron. Úgy látta, az anyja nem ismer se Istent, se embert, úgy érezve és gondolva, hogy bárkivel és bármit megtehet. Nem volt, aki ellent, mert volna mondani, vagy csak hangot is adni az esetleges kételyeinek és aggályainak. Ezért sem értette, hogy a fia, honnan veszi az arcátlanságot, hogy nem csak számon kéri, hogy mit és miért csinál, de még ki is oktatja. Nem is akart komolyabban foglalkozni fia kérdéseivel, és egész egyszerűen, kidobatta az őrség, két, legmegtermettebbjével, mondván, hogy ne is lássa őt, és hogy mit bánja, hogy hová, de kotródjon a szeme elől. Jakab, azért is, talán férfiúi dacból, vagy nyakasságból, azért is megírta a könyvét, mit sem bánva, hogy az majd milyen fényt, vagy ne adj Isten, árnyékot vet az anyjára, és annak a kormányára. Amely idővel, még annyira sem támogatta a művészeteket, mint annak előtte. Elzárva minden csapot, és megjelenési lehetőséget, az olyan lelkek előtt, mint a Jakab baráti köreibe tartozók, akiket Jakab, kénytelen kellett a saját zsebéből és anyagi forrásaival patronálni. Amiért többen, nem tudtak elég hálásak, lenni neki, és az esetek döntő többségében, a természetben fizetve és hálálva meg a szolgálatait.
Az utolsó cent viszkit is kikortyolva az üvegből, kedve lett volna azon nyomban berontani az anyjához, félrelökve az őrség embereit, feltépve a szobája ajtaját, persze amennyire ezt, a két gyenge lába és keze megengedte volna. És ami igaz, az alkohol is megtette a kártékony hatását. De tudta, hogy valakivel meg kell osztania a jó hírt, így az udvari zenészeiből és költőiből szervezett, Kasztaliai társaság tagjaihoz csatlakozott, amelynek már évek óta, maga volt a feje és egyben a fő mecénása is. Elsőként is, a szíves elnézésüket kérve, hogy ilyen későn ért csak ide, hogy annyi ideje már, de kénytelen volt elhanyagolni a társaságukat, nem győzve dicsérni Alexandert és Williamet, akiknek a könyve, egész egyszerűen mesés és maga a tökély. A két szerző, el is pirult, próbálva meggyőzni Jakabot, hogy hagyja abba, mert a végén még, el is hiszik, amit mond. Alexander aztán, belátta, hogy hasztalan minden ellenállás, és végül igazat adva legjobb barátjának, maga is belátta és elismerte, hogy ennél jobb anyagot még soha nem írt, és tart tőle, hogy nem is fog. Úgy érezve, hogy kiégett, és mindent megfogalmazott, szavakba öntött, ami eddig a szívét és a lelkét nyomta.
Mostanság amúgy is, a fiatal és mi tagadás, szemrevaló szolgálólánya köti le a figyelmét és az idejét, akit bár többször is megkörnyékezett, de aki olyan büszkeséggel rázta le őt, hogy azon ő is csak meglepődni tudott. A szerelem és a féltékenységgel viaskodva a sorok és rímek helyett, biztosra véve, hogy fiatal cselédje, szeretőt tart, és ahhoz szökdösik ki az éjszaka közepén, amikor azt hiszi, hogy ő már az igazak álmát alussza, vagy nem is hallja, ahogy a szobájában tesz és vesz, majd kisurran a hátsó ajtón. Alexander sokáig tűrt, és nem is tette szóvá a dolgot, miközben a könyvén dolgozott, azon kapva magát, hogy írás közben, egyre többször jut eszébe ez a kis csitri, akit igenis a magáénak akar, testestül és lelkestül. Ezt a tudtára ugyan nem adta a kis Erzsébetnek, tartva tőle, hogy megint elhajtaná, és talán fel is mondana neki.
Alexander soha nem volt az az agresszív és rámenős típus, de mivel egyre többen és hangosabban kezdték kibeszélni a másságát, sértve, és szégyenben érezte magát, meg akarva mutatni, hogy igenis, van vér a pucájában. Előtte az asztalon, Jakab kötetével, aminek többször is nekifutott, de szégyen ide, szégyen oda, nem tartott egy nagy műnek. Mi több. Unalmasnak és terjengősnek gondolta, tele helyesírási hibákkal, logikai bukfencekkel, és tévedésekkel. Mindezekről, persze nem mert egy szót sem szólni, félve és tartva tőle, hogy Jakab megvonja a támogatását, és az utcára kerül. Így sem élt nagy lábon, és igyekezett minden pénzét az élére állítani.
De úgy vette észre, hogy hiába iszik és fogyaszt kevesebbet, minta a szolgálója, ugyanannyit költene, és ugyanannyi ital és étel fogyna. Mi több. Mintha idővel, a ruhatára is megcsappant volna, pár nadrággal, lábbelivel és zakóval. Talán még az ágyneműi közül is lába kélt nem egynek. A gyanúja, fényesen beigazolódni látszott, amikor Erzsébet egy megrakott kosárral, és egy szalmazsákkal a hátán, éppen kereket oldott a hátsó kijáraton. Alexander nem tudta türtőztetni magát, és megvárta Erzsébetet, hogy kérdőre vonja, azt sem bánva, ha fel kell képelnie. Erzsébet csak órákkal később érkezett meg, és akármilyen elővigyázatos és óvatos is volt, Alexander ott várta az ajtó árnyékában, mint egy ugrásra kész fenevad. Rögtön megszorítva Erzsébet karját, aki hiába mentegetőzött és könyörgött a megértésért és a kegyelemért, Alexander agyát, akkora már, elöntötte a lila köd, és a vér, szapulva, és csak ütve és ütve, a szerencsétlen lányt. A hajánál fogva rángatva a dolgozószobájába, ahol kötelet hurkolt a nyakára, addig fojtogatva, amíg az, el nem veszítette az eszméletét, úgy esve és rogyva a földre, hogy Alexander szinte biztos volt benne, hogy a lány már nem él, vagy legfeljebb már csak percei lehetnek hátra.
A lány apja, köztiszteletben álló tanár volt, aki még Alexandert is tanította és okította, és aki ezért is remélte, hogy lehet keresnivalója a lánynál. Akit az apja patronált is volna, de ő ragaszkodott hozzá, hogy egyedül szeretne és akar és fog a saját lábára állni. Alexander titkárnőként vette fel, de idővel szolgálóvá minősítette le. A lány persze, nem mert ellentmondani neki, aki most ott hevert a lábai előtt, olyan kitekert és groteszk pózban, hogy Alexandert a hányinger és az undor kerülgette, saját magával szemben. Nem is tudva, hogy közli majd a lány apjával a hírt, és hogy milyen mesét találjon ki, mentve a becsületét. El is áshatná a közeli erdőben, amúgy is annyit járt ki, és arrafelé. Lehet, hogy más is látta, így még igazolni is tudná Alexander elképzelését, hogy a közelmúltban megszökött gyilkos csapott rajta, erőszakolta és fojtotta meg, és ásta el. De erre nem vehetett mérget, és szinte biztosra vette, hogy nem kerüli el, sem a felelősségre vonást, sem a szembesítést, sem a bírák elé állítást, se a halálbüntetést. Jobb esetben az akasztást.
Ki máshoz is fordulhatott volna, a végső kétségbeesésében, mint Jakabhoz, aki már csak a befolyása és az ismeretségei okán és keresztül is, elsimíthatja a dolgot, kimentve őt a slamasztikából. Jakab ugyan, többször is hangot adott a nemtetszésének, de egy szóval sem mondta, hogy ne segítene. Az ötlet is az ő fejében fogalmazódott meg, hogy Erzsébetet, miután észre térítették Alexanderrel, és kikötözték a konyhai székhez, egész egyszerűen vádolják meg boszorkánysággal. Hogy éppen egy boszorkány-szombatról tartott haza, amikor Alexander rajtakapta, hogy a szökött rab a magévá teszi, fojtogatja, üti és veri. Hogy Alexander csak a segítségére sietett, de aki a kötelességének is érezte a védelmen túl, hogy a lányt a bíróság elé állítsa, a lány apjával egyetemben, aki maga vezette őt be a boszorkányság sötét rejtelmébe, azzal bízva meg a lányát, és engedve el a szülői háztól, hogy Alexandert megkörnyékezve és rontva, kisemmizze a vagyonából, és fossza meg minden irodalmi tehetségétől.
Alexander kapva kapott az ötleten, mondván, hogy ennél jobbat, ő maga akkor sem talál ki, ha napokig gondolkodik rajta. Minta Jakab fejében, már eleve összeállt volna a történet, vagy inkább a mese, amivel majd előállnak és huzakodnak. A bíróság emberei, nem sokat gondolkodtak, és rövid időn belül, mind Erzsébetet, mint Józsefet, a lány apját börtönbe vetették, hogy ott várják ki a sorukat, amíg meg nem fogalmazzák a vádjaikat. Erzsébet és József, persze hogy rettegtek, és meg voltak szeppenve, hiszen Jakab, maga hallgatta ki őket a várában. Erzsébet és Jakab, még soha nem járt a kastély környékén sem, nem hogy a színpompás, és lenyűgöző, minden arannyal és gyémánttal díszített trónteremben, ahol a trón várományosával szemben kellett volna magukat védeniük, és kimosni a gyanúból. Amire jól tudták, mind a ketten, hogy szemernyi esélyük sincs. Jakab a lányban, magát az anyját látta, fiatalon és szépnek, még ha a lány arcát a fojtogatás és az ütlegelés nyomai és sebei is borították. Jakabban pedig, az önnön apját, aki szintén tanár volt, és író, de mindemellett egy alkoholista, és szadista őrült is.
Erzsébet és József, többet között, egyszerre lett megvádolva és gyanúsítva ördöngösséggel, rontással, méregkeveréssel, jövendöléssel és igézéssel. Az ártalmas gonoszságoknak, mint a legelvetemültebb szerzőiként állítva be kettősüket, nagy szomorúságuknak adva hírét, ígérve, hogy minden sóvárgásukkal azon vannak és lesznek, hogy megszűnjenek azok ártalmas és pokolbéli jelenségek, amelyeknek a hatására, ők ketten is elfelejtkeztek saját üdvükről, fordultak el a keresztény hittől, el nem képzelhető, és meg nem érhető és bocsátható gonoszságokat művelve, magával az ördöggel, keveredve azzal. Szóban kerültek varázsitalok és főzetek, énekek és egyéb babonás cselekedetek, mindenfajta bűnök és gonosztettek, rontások, halva született újszülöttek, halva született állati kicsinyek, megromlott termés.
Erzsébet hiába is bizonygatta, ahogy az apja is hiába erősködött, hogy nem akadályozta semmikor és sehogy, a férfiakat a nemzésben, az asszonyokat a szülésben, hogy azok ne tehessenek eleget a házastársi kötelességüknek. Mind a ketten esküszegő szájúaknak lettek kikiáltva, amellyel megtagadták a keresztény hitet, amelyet a szent keresztségben vettek fel, hogy aztán az emberiség ellenségei közé álljanak, egyre és másra követve el, az ördög ágyasaiként, szeretőjeként, a mind nagyobb és megbocsáthatatlanabb bűnöket, könnyelműségeket, és gonosztettet. Veszélybe sodorva lelküket, a hazát, az országot, a nemzeti igaz, és hű keresztényeit, megsértve az Isten és a király felségét. Hogy ezek után, még ők csodálkozzanak, és érezzék magukat megsértve és meghurcolva, ártatlanul meggyanúsítva, nem is értve az igazhitű emberek felháborodását és indulatát, ártalmas példát mutatva gyermekeiknek, és minden igaz, nemzeti érzelmű állampolgárnak.
Ezért a fentiekre és a felsoroltakra tekintettel, a nép nyomásának és követelésének eleget téve, mint törvényesen megválasztott elöljárók, attól a szent és keresztényi szándéktól vezérelve, hogy elhárítsanak minden, az inkvizítorok munkáját gátló akadályt és nehézséget, és hogy a leghumánusabb eszközökkel megvédjék az ártatlan és romlatlan lelkeket az eretnekségtől és ezen mérgek pusztulásától, úgy határoztak, hogy a romlottságukban és szörnyűségükben, őket, mint vétkes személyeket, a megjavításuk céljából bebörtönözzék, megkínozzák, és elpusztítsák.
Mivel Jakab már hetek és hónapok óta hiába várta a feleségének kinézett Magda érkezését, a messzi Magyarországról, amelynek a létezéséről addig, még az udvar legnagyobb földrajzkutatói sem hallottak, és mivel az anyja is rájött időközben, hogy milyen férfiakkal találkozik, és osztja meg az ágyát, annyi indulat halmozódott fel benne, a düh és a bosszúszomj mellett, hogy egy percre sem lehetett kétséges, hogy a két vádlott vége, a halál lesz. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor. A hogyan felől, nem lehetett kétsége senkinek, így nekem sem, aki a saját szememmel láttam és követtem nyomon, ahogy még a tárgyalás megkezdése előtt nekiláttak az udvar ácsai az akasztófa felállításának. A kivégzést már tényként kezelte mindenki.
Elkészültek közben a plakátok is, a reklámok, az ételes és italos kocsik is felsorakoztak a vár főterén, ahová több ezres tömeget vártak. Jakab anyja sem maradhatott ki az ünnepségből, illetve fogalmazzunk úgy, nemzeti cirkuszból, hiszen olyan tömeg előtt, amilyenre az akasztáskor számítani lehetett, még ő sem tartott beszédet, és sütkérezett a dicsfényben. Már azt is jó előre kigondolva és eszelve, hogy mivel fogja szóval tartani a tömeget. Mivel a Magda által írt leveleket, ő kapta kézhez elsőként, és olvasta el őket, mit sem törődve az etikettel és a levéltitokkal, vagy a fia érzéseivel és várakozásaival, amelyben újból és újból a szíves elnézését kérte mind Jakabnak, mind az udvari háznak, tudta, hogy többszöri próbálkozás ellenére sem tudtak pár száz mérföldnél többet haladni a hajóikkal, így kénytelen kellettek, újra és újra visszafordulni, hol itt, hol ott horgonyt vetni és kötni.
Erzsébet, biztosra vette, hogy vagy nem igaz az egész történet, vagy, hogy valaki, bűbájt, rontást bocsátott a hajókra, hogy Magda, ne érkezhessen meg, főleg ne élve és épségben, hogy ne is lehessen a fia párja, megszabadítva őt tőle, mint a legfőbb kolonctól. És ki másnak lenne hatalma és ismerete a bűbájban, és a rontásban, mint a boszorkányoknak? Mint Erzsébetnek és az apjának, akik biztos bosszút esküdtek a fia ellen, akinek hála, kötél végén végzik, ha csak elevenen nem lökik őket a máglya lángjai közé. Az esemény tiszteletére Erzsébet hívei, a helyi notabilitások még egy nagyszabású ünnepséget is rendeztek, akik nem győztek csodálkozni az országnak és az alattvalóinak a gazdagságán. Erzsébet alattvalói seregestül gyűltek össze, hogy láthassák Erzsébetet, hallhassák beszédét, és nem utolsó sorban, hogy részesei lehessenek az újkori történelem első boszorkányperének, ás akasztásának.
Erzsébet végül, mégsem jelent meg. Ki tudja, mi álhatott a hirtelen jött egészségromlása mögött, de nem volt képes még csak lábra állni sem, ahogy a beszéde is egyre zavarosabb és értetlenebb lett. Így nem is láthatta, de még csak nem is értesülhetett róla, hogy az utcákat, hogyan kövezték ki az emberek, hogy a standokon a drága árucikkek helyett, hogy szorongtak a gyermekek, hogy a nők, hogyan tolongtak a nyitott ablakokban. Hogy Jakab, hogyan vonult be hófehér lován, és ígért kenyeret és cirkuszt az összesereglett népnek, elszédítve őket mindenfajta légből kapott számokkal, akik itták a szavait, a nevét skandálva, véresre csapkodott tenyerekkel.
Az anyja temetésére, olyan színpompás ünnepséget rendezve, amilyet még nem látott a világ. Pestisjárvány ide, vagy oda. Örömében, előtte a Szent Biblia újrafordításával, úgy érezte, itt az ideje, hogy anyja halálát egy dicshimnuszban örökítse meg. Önelégült képpel nézegetve magát a tükörben, illegetve magát, mint valami kislány, a királyi trónba képzelve magát. A termetét még magasabbnak látva, az izmait még erősebbnek érezve, magát kegyetlenebbnek és félelmetesebbnek gondolva, minden korábbinál. Nem győzve csodálni a sasorrát, a tág orrlyukait, a sovány és sápadt arcát, a hosszú szempilláit, a tágra nyílt, tengerkék szemeit, fekete és sűrű szemöldökét, a fenyegető nézését, a bajszát, a kiugró homlokcsontjait, magas tarkóját, a bikáéhoz hasonló nyakát, és a széles vállait, amelyre a fekete és göndör hajfonata, mint a vízesés hullott alá.
Aztán a kép, hirtelen elsötétült, amelyben magát látta, de több évtizeddel vénebben, kihullott fogakkal. Rögtön a viszkisüveg után nyúlt, mind nagyobb kortyokban nyelve azt. A vizeletét vissza sem tudva tartani a mellékhelyiségig, amely vöröse sötétebb volt, mint az alicantei boré. A reuma, és a köszvény sem kínozta sokáig, hogy aztán egy boszorkány kuruzsló karjai között lehelje ki a lelkét, akiben ha tudta volna se ismerhette volna fel Erzsébet anyját.
Sírjának helyét, máig a feledés homálya fedi. Egyesek szerint, évszázadokkal később találták csak meg, Vlad Tepes kriptájában, hogy az a magyarokhoz került, akik karóba húzva állították ki, így bizonyítván hatalmukat a központosítás mellett, a nemzetközi érdekcsoportok, spekulánsok és az Ördög felett. Istent nem a megváltójuknak, sokkal inkább a harcostársuknak gondolva.
Így volt ezzel Victoris is, aki Jakab király démonológiájával az asztalán, a befejezés felé közeledve legújabb beszédével, amivel már hosszú napok óta bajlódott, igyekezve minőségi és maradandó munkát kiadni a kezei közül. Elhallgattatva a fejében visszhangzó intelmeket és értetlenséget, amelyet minduntalan az anyja hangján hallott. Hol halkabban, hol őrjítően hangosan. Azt próbálva megfogalmazni, hogy hazája az egyetlen a világon, amely nyíltan és őszintén mer beszélni a karóba húzásról, a máglyán való elégetéssel, és ezzel összefüggésben a boszorkányság kérdéséről. Persze belátva, ezt is persze csak magának, hogy ő sem híve ezeknek a büntetésformáknak, illetve nem minden áron és szín alatt, de az álláspontja határozott volt és kemény, abban a tekintetben, hogy a hazáját ellepő pszichopaták és szadisták miatt, vitát kell, hogy kezdeményezzenek, ebben az égető kérdésben és kényes témában. Hiszen érezte, itt már, nem babra megy a játék, hogy ez bizony már, nem tréfadolog, hogy ez ügy, valódi kockázatot, veszélyt hordoz magában. Aztán ahogy az egy mélykeresztény képviselőhöz illik, a dolgozata megírása közben felgyülemlett izgalmakat, egy pelyhes testű fiúcska kényeztetésével vezette le, előtte jó szorosan a fejére húzva a narancssárga, hatósági ársapkát.
Mint akinek az esze ágában sem volt olyannak elfogadni az univerzumot, amilyen az valójában, hogy a döntései legalább racionálisabbnak tűnjenek. Hogy a szavait még csak véletlenül se értse úgy a magam fajta, hogy a nők a szemében alacsonyabb rendűek, vagy egyenesen boszorkányok, ezért meg kellene őket égetni. Vagy, hogy a melegek természetellenesek. Mert nem azok. Vagy szemernyivel sem természetellenesebbek, mint azok a tudósok, akik éppen a világ minden részletének és a teljességének a megértésén dolgoznak.
Móritz Mátyás
2025. Február 23. Vasárnap
Budapest, Csepel