Előítélet

Szélcsend. Moccanatlannak tetsző kékeszöld vonulat, a közeli erdő fáinak lombkoronája és az alkony fényei, de a színek szépek. A képhatáron túlról támadó gondolatok.
Nincs tőlük menekvés.
Nem kellene megírni, elárulni a gondolatokkal vívott lélekharcot.
Vártam, ki tudja mióta vártam a csodára, a percre, amely megáll, és az időtlenné vélt térből kilép valaki, aki túlságosan ismerős a képzeletnek, vágyaim megtestesítője. A keringést beszüntető föld, a megállás lendületéből kiszakadva, nem sejteni honnan, belém csapódik, és én boldogan eszmélek az irtóztató fájdalomból: ez az igazi, örök haláltól megmentő egóm, akire várok, már születésem előtt tudtam, el fog jönni értem. Miután belém csapódva megsemmisít, általa élek tovább, mint már említettem, haláltalanul. Titkos énem mosolyogva, tudatkommunkációval közli: ő volt az időm, az életutazásom, benne rejtőznek elődeim.
Emberarc és szelíd tekintet.
A macska átugrik a drótkerítésen, megnéz és tovább lépked.
A végtelen sötétség egy szeletét befogni tekintettel, és nézni és várni. Kipróbálta ezt valaki rajtam kívül? Nehéz hosszasan figyelni a fénypattanásra: mikor kigyúl egy csillag.
A hang: hang.
Testképen, mozgásban nem létezik. De így tudatosítom.
Tudom, másoknak ez az érthetetlen határát súrolja.
Nálam vágy. Vágyak vágya.
Nélküle, hangzástalanul, minden idegen.
Látható értelmét nem a levegőrezgés, nem az agy fül-része fogja, hanem a szem-része. Képzeletet állandóan foglalkoztató az éjszakában ciripelő tücsökzene.
A lélek megveti a testet, míg az a bizonytalanságon átvergődik, ha át tud.
A gondolatok a képhatáron túlról támadnak.
A presszó bejáratánál, az üvegajtó közelében foglaltak helyet.
A lány kólát kért, erre a fiú is.
Az első kortyok után a fiú szólalt meg:
— Nem vagyok a sok beszéd híve. Szeretnék veled járni.
Két ember között a hallgatást megtörni, annak részéről, akinek a csend a természete, annyi, mint betörni a vágy kirakatüvegét.
Ami következik: érezni a szilánkok munkáját.
Újabb kortyok a pohárból.
Itt: kihegyezett figyelem a végtelen csendben, ott a test és lélek találékony harca — áthatolni az elképzelt csenden.
— Amikor anyám szülés után megtudta, hogy lánynak születtem, elsírta magát. Erre is az én sorsom vár! Értesz?
Bólintottam.
Az arc pírban, a szemek lesütve. De az ajak szemközt.
A testbeszéd többet mondott. Azt is, amit a száj feleslegesen formált, lassan, tagoltan szavakká.
A fiú nem tudhatta hanggal vagy hangtalanul.
— Szülnék három gyereket is…
Újabb, az előzőnél erősebb pírhullám az arcon.
—… szívem szakadna meg, ha…
A kéz, mint a meglőtt, de lezuhanni nem tudó madár a lány füle körül játszik; vergődik, szállna tehetetlenségében, végül lehull.
—… szóval, mint te vagy…
El van mondva minden.
A szilánkok egy életen át dolgozhatnak.
— Ha így lenne… én nevelném, magamból tudom,hogy kell… — a fiú magyarázkodna, de érzi…
A lány szemében falak, falak elszántság gránitjából — lát ilyet más?
A fiú kiissza az utolsó csepp kólát.
— Ha így gondolod… Tárgytalan, amit kértem. Nincs értelme a szenvedésnek. Mert ezzel a hozzáállással az lenne, mindkettőnknek… Azokról nem beszélve, akik nem fognak általunk élni!
Ennyiből vagyok más.
Mások másképpen különböznek. Tőlem és egymástól.
Külön-külön világok vagyunk, akiket csak a szeretet köthet össze.

Szólj hozzá!