Varázsgömb: Harmadik történet: Pillantás

Volt egyszer egy nagyon, de nagyon fáradt ember. Keze, lába mintha ólomból lett volna, dereka akár egy rönk, recsegve engedett minden mozdulatnak. Szürke, fénytelen kavicsszeme alig fénylett ki ráncos, malomkőszerű szemhéjai alól. Ajka cserepes volt, durva, mint a fakéreg, melyet régen simított már végig jó szó. S valóban, az az ember nagyon sokáig volt dühös, kedvtelen és csalódott. Idejét nem tudta, mikor intézett jó szót valakihez, így ha mondott is valamit, abból semmi gyönyörűséges nem eredt. Aztán, amikor már minden rosszat kiadott magából, és az összes átok elhagyta a száját, megmaradt némának. S talán így volt a jobb, mert sem akkor nem figyeltek rá, amikor veszekedett, sem akkor, amikor nem mondott egy szót sem. Joggal érezhette azt, hogy nincs ember, aki kíváncsi lett volna rá.
Telt az idő, és megtapasztalta, hogy nehéz úgy életben tartani a lelket, hogy nem tudja annak örömét és bánatát megosztani valakivel. Hát eljöttek azok a napok is, amikor úgy vélte, talán nem is érdemes. Minden cél nélkül bolyongott az utcákon, ha akadt valami, evett, ha nem, hát hallgatta saját gyomrának korgását, mely olyan volt, mint a siratódal. Aztán, amikor elfáradt, leült egy nagy kőre, és csak merengett a múlton, mert a jövőt egy kicsit sem üdvözölte. Ahogy ott ücsörgött magányosan, roggyant háttal, keserű tekintettel, olyan volt, mint a megtestesült fáradtság, mint a lassú elmúlás. Akár egy halálraítélt, akinek azzal kell bűnhődnie, hogy még nem halhat meg, még élnie kell.
Ült ott, ameddig ült. Nem számolta az időt, nem volt miért. Úgy gondolta, hogy ő már onnan nem megy sehová, ha kiszáll belőle az élet, egyszerűen lebukik arról a kőről, és nincs tovább.
Hát ült és ült.
Közben eltelt egy nap, leszállt az este. Hideg este volt, didergetős, pedig korábban a Napnak nagy melege volt. Aztán kifakult az éj sötétje, és megint reggel lett. De az a reggel nem sok fényt hozott, hályog mögött bujkált a Nap. Az az ember azonban mit sem vett észre abból. Akkor nem evett, nem ivott, ahogy előző nap sem már. Remélte, hogy hamarosan kiszáll belőle az élet, de a benne lakozó lélek makacsabb volt a gondolatnál. A délelőtt sok felhőt dagasztott az égre, majd annyit érlelt rajta a maga kovásza, hogy kora este eleredt az eső. Csípős volt az az eső, mert széllel jött, és amikor megsuhintotta az ostorát, akkor keményen a bőrbe csapott.
– Hát eljött az idő! – sóhajtott fel az ember, aki úgy gondolta, hogy ezt a zivatart semmiképpen nem éli túl.
S talán jól is gondolta, mert nagy vihar kerekedett mindebből. Várni lehetett, hogy kihűti a testet, ami átadva magát a sorsnak, nem húzódott menedékbe, hanem megváltásért könyörgött azon a darab kövön.
Igen, jól gondolta az az ember.
De mégsem!
Egy kis darab feketeség osont be ugyanis az ember lába adta hajlék alá. Egy víztől ázó szőrkupac, nyüszítő félénkség, egy oltalomra váró, vacogó vakarcs.
Egy kutyakölyök.
Az ember először észre sem vette. Hisz nem volt ő már sem élő, sem holt. Éppen csak le nem szakadt onnan, arról a kőről. A kutya hát megnyalta az ember lelógó kezét egyszer, kétszer, háromszor, mert szeretett volna még valamit, amitől biztonságosabban érzi magát.
Nem akart sokat; egy simogatást, egy érintést, ha mást nem többet, biztató szót, egy pillantást.
Annyit csupán, hogy érezze azt, hogy észrevették, hogy megtűrik mások mellett, hogy vigyáznak rá, ha lehet.
S ebben az egyben közös volt azzal az emberrel.
S ha ebben közös volt, akkor semmi másban nem különbözött.
Mindez, abban a pillanatban nyert létjogosultságot, amikor egymásra pillantottak.
Mély volt az a pillantás, átható, hitetlen, csodálkozó és csodálattal teli. Két érző lény találkozásának, önmaguk hitének megtalálásának pillanata. Amikor mindkettőben tudatosult, hogy szükségük van egymásra. Ott lüktetett bennük, hogy így túlélhető lehet ez az életnek nevezett pokol…
…vagy talán nem is az!
Jöhetnek még szép napok!
Mint varázsgömbből, ezt olvasták ki egymás tekintetéből. S mire mindezzel végeztek, elállt az eső, és kiverekedte magát burkaiból a Nap. A téren senki nem volt, csak ők ketten. Beragyogta őket a kelő nap fénye, a felszálló pára sejtelmessé tette alakjukat, bizonytalanná minden lépésüket.
Maguk sem tudták, merre indítsák meg első lépésüket.
Mégis elindultak.
Bíztak benne, hogy aztán minden könnyebb lesz.
Tudták jól.
Ketten voltak immár minden jóra, rosszra egyaránt.