Lombos platánfa meséje

Minap pár napra be kellett feküdnöm a kórházba kivizsgálásra. Meleg nyári nap volt. A nappal még csak eltelt valahogy, de az este mindig szomorú fekve egy kórházi ágyon. A forróság miatt nyitva volt az ablak. Amint ott feküdtem és néztem a hófehér plafont egyszer csak valaki megszólított. Ketten voltunk a kórteremben, de betegtársam már rég aludt.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eleinte azt hittem, hogy képzelődöm, vagy tán egy pillanatra elszundítottam és csak álmodtam az egészet.
Nem sokáig lehettem ebben a tudatban, mert az előbbi hang újból megszólított.
–Ugye, nem tudod, ki vagyok?
Megvallom fogalmam sem volt róla. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy vajon ki tréfálkozik velem?
–Ki szólt hozzám? – kérdeztem és körbenéztem a kórteremben. – Nem látok senkit. Ne tréfáljon velem!
–Ha tudni akarod, ki vagyok, akkor nézz ki az ablakon! Ott megláthatsz. Éppen az ablakod előtt állok. Én vagyok a platánfa.
Amint kicsit nyújtózkodtam az ágyban megpillantottam az ablak előtt álló terebélyes platán lombozatát. Igaz még mindig nem tudtam, hogy mit akar tőlem, és főleg az volt a furcsa, hogy egy fa beszélni tud.
–Igen, már látlak – mondtam szinte súgva, nehogy valaki meghallja, és azt gondolja rólam, megbolondultam, amiért magamban beszélek.
–Nem kell félnek, senki sem fogja meghallani beszélgetésünket. Ezt csak mi halljuk és értjük – igyekezett megnyugtatni a platán, miután látta zavaromat.
Kissé megnyugodtam. Valójában még mindig nem tudtam felfogni, hogy mindez valóság vagy álom.
Nem volt időm sokáig töprengeni ezen. A fa sűrű lombjai közül hallottam a platán szavait:
–Emlékszel, egyszer nagyon régen, amikor kisgyerek voltál és valamiért kórházban kerültél. Sokat sírtál, és már szerettél volna hazamenni, akkor is egy öreg platán mesélt neked azon az estén. Meséje ringatott álomba. Tudod, az a platán volt a nagyapám. Szegény már nagyon öreg és nem tudott eljönni hozzád. Ő küldött el, és kért meg, hogy meséljek neked, természetesen, ha akarod.
Akkor emlékeimben felvillant az a távoli múlt. Valóban talán öt vagy hat éves lehettem, amikor kórházba kerültem, és egyik fülledt, nyári este az ablak előtt álló platán mesélt nekem, és megnyugtatott, hogy nemsokára hazamehetek. Milyen jó is volt hallgatni meséit. Senki sem tud olyan szépen mesét mondani, mint egy platánfa. Azok a csodás mesék, történetek még mindig itt vannak a fülemben. Lám – lám újból eljött, hogy vigasztaljon. Igaz az unokáját küldte, de akkor is szép tőle, hogy gondolt rám, és segíteni akart.
Olyan jó volt újból gyermeknek lenni. Ámulni az ablakon túli világra és hallgatni a platán szebbnél szebb meséit. Állítólag egy ilyen terebélyes fa annyi mesét tud, amennyi levél van az ágain.
Az esti szürkületben kilestem az ablakon, és igen csak meglepődtem. Ezen a fán annyi levél volt, mint égen a csillag és réten a fű.
Kíváncsiságom egyre fokozódott. Türelmetlenül vártam, vajon melyik meséjével kápráztat el? Tud-e még valami újat mesélni nekem?
Becsuktam szememet, kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, és vártam. Titkon azt gondoltam, én már minden mesét ismerek és hallottam. A platánfa nem tud olyat mondani, amelyről ne lenne tudomásom. Már előre eltervezte, miképp fogom kissé fölényesen mondani: „Ezt a mesét már hallottam.”
Így utólag most már tudom, nem volt ez szép tőlem. Hiszen ez a derék fa nekem akart jót, azzal, hogy megkönnyíti a kórházi óráimat. Nem is tudom, hogyan juthatott ilyen az eszembe.
A fa levelei ide – oda ringatóztak az esti lágy szellőben, mintha csak el akarták volna játszani a mese történetét.
Feszülten figyeltem, és vártam a mesét. Nem tellett bele sok idő, a platán mesélni kezdett kedves, lágy hangján.
Szerettem volna hangosan felkiáltani: „Ismerem ezt a mesét. Mondjál valami mást!” De bármennyire is figyeltem és próbáltam az emlékeim közt kutakodni, hogy ismerős-e. Minden igyekezetem ellenére a platán fa olyat mondott, amit még nem hallottam, és olvastam. Hogyan is hallhattam volna, hiszen, amint már említettem ezek a fák annyi mesét tudnak, amennyi levél van az ágaikon. Az ablak alatt álló fa igen nagy és terebélyes volt megszámlálhatatlan ágakkal.
Én is naiv, hogyan is gondolhattam, lepipálhatom mesélőmet.
Nem tudom, azon az estén hány csodásabbnál csodásabb mesét mondott nekem a platánfa. Egyszer csak azt vettem észre, hogy reggel lett. Hétágra sütött a Nap és kórház szobáiban a betegek lassan ébredeztek.
Jövés – menés volt hallható mindenfelől. Kissé meg is feledkeztem a platánról. Csak akkor jutott eszembe, amikor az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta.
–Atya úristen! – cikázott át az agyamon, mint a villám. – Hiszen tegnap este ezzel a fával beszélgettem és ő ringatott álomba gyönyörű meséivel. Milyen jó is volt hallgatni azokat, még így megőszült fejjel is. Nincs is jobb, mint egy szép mese. Akkor is segített, feledtette velem a fájdalmat és szomorúságot, amikor gyermek voltam. Úgy látszik, mindenhová elkísér és velem van. Csak köszönettel tudok lenni iránta.
Alig vártam az alkalmat, hogy megkérdezzem tőle, szokott-e másoknak is mesélni? Gondolom, ezek az öreg fák nem csak azért vannak, hogy árnyat adjanak lobjukkal a forró napsugarak ellen, hanem meséljenek az embereknek, s főleg a kicsi betegeknek, akik láztól elgyötörve fekszenek a kórházban.
Amint írásom elején említettem, csak pár napig voltam kórházban, és hamarosan eljött a szabadulásom órája.
Utam a terebélyes platánfa előtt vezetett el. Egy rövid időre megálltam, és kezemet simogatón végighúztam vastag törzsén. Féltem kinyitni a számat. Az utcán rengeteg ember volt. Különben is a fák képesek olvasni az emberek gondolataiban. Biztosan tudom, megértette, amikor magamban mondtam, és felnéztem rá:
–Köszönöm, kedves platánfa, hogy este meséltél nekem!

Szólj hozzá!