Szappanbuborékok
A nagymamámmal élek egy tanyán. Ma már nem szokványos, de nekem a világon a legjobb hely. Amikor nem kell iskolába mennem, akkor reggeltől estig kint vagyok a levegőn. Akár hinni tetszik, akár nem, a virágok, a fák, és az állatok a barátaim. Mindenkivel beszélgetek. Bundás, a fekete szőrű pulim, mindig elkísér.
Egyik alkalommal a rádióban egy kisgyerekről beszéltek, akinek donorra van szüksége. A következő mondat így hangzott. „- A fiút,10 évvel ezelőtt egy inkubátorban találták, és akik örökbe fogadták, azok a szülők most végtelenül el vannak keseredve. „
Másnap figyeltem a rádió adását. Felhívtam a telefonszámot. Hirtelen meg is lepődtem, mert kicsörgött.
– Donornak szeretnék jelentkezni.
– Mit szólnak a szüleid?
– A nagymamámmal élek, neki már elmondtam.
– Nem félsz?
– Nem.
– Miért gondoltál rá?
– Szeretetből!- vágtam ki a szót.
– Jelentkezni fogunk. A szakemberek dolga, én csak hívásokat rögzítem.
Egy kis szünetet után, szipogva mondta:
– Te egy kis hős vagy, még akkor is, ha csak óhaj marad a részedről minden.
Letette a telefont.
A nagymamám mindent hallott. Még egyszer megkérdezte.
– Jól meggondoltad a dolgot?
– Igen!
– Akkor minden a Jóisten kezében van.
Könnyezett és átölelt.
– Megsajnáltam őket. Azt is tudom, hogy egy a millióhoz, hogy én segíteni tudnék, de ez nem hátráltathat meg az elhatározásomban.
A nagymamám a belegyezését adta. Jelentkeztem.
Hogy mennyi mindent tartogat számunkra az élet? Azt én sem, meg talán senki nem sejtheti előre. Vagy mégis? Igen, mert az egyik barátom a „Szem”, aki most nálam egy formalinos palackban vendégeskedik, bármire képes.
– Csodás dolog megmenteni egy másik ember életét! Ne aggódj semmin! Engem is megmentettél. Ez lesz a te küldetésed!- szólalt meg.
– Küldetésem? Kihívásnak tűnik.
– Az jó!
– Neked voltak barátaid?
– Igen. A szellő, a Nap, a Hold, az égen a csillagok, a lepkék, a madarak, a méhek, és sok – sok élőlény.
– S az emberek?
– Janó volt a gazdánk, de ő megbetegedett és átadott bennünket Lázárnak. Ő kiválogatta, hogy ki marad a legelőn, s ki száll fel a vontatóra. Mint, mondtam, számomra az jelentette a véget. De most te itt vagy velem!
– Egyet tudomásul kell venned! Nekem meg van mind a két szemem, és egyetlen embert sem ismerek, akinek három lenne. Tudnod kell, hogy ilyen csak a mesében van.
– Ez igaz. Én, akkor is követni foglak.
– Ki fogsz lépni a formalinból?
– Igen, ki és ott leszek, melletted ahol kell, és amikor szükséged lesz rám.
– Ezt hogyan érted?
– Én lélekben bárhova beléphetek, hallgatózhatok és mindent, ami rád vonatkozik, előre tudni fogok.
– Izgalmas dolognak tartom.
– Kicsit furcsa lesz, mert az emberek, akik engem nem fognak hallani és látni, téged együgyűnek gondolhatnak. Vállalod?
– Igen! Eddig is értettem az állatok nyelvén, s te sem leszel kivétel a számomra.
– Rendben!
Örvendezett a „Szem”, az új barátom, akit nem régen a pataknál ,a csipkebokor alatt fedeztem fel.
A kórházi vizsgálat után Károly doktor úr közölte.
– Egyeznek a paramétereitek. Te lehetsz a donor, ha csak addig…
– Nem adom fel. Én már eldöntöttem, hogy segíteni szeretnék a kisfiún.
A műtét megtörtént, és most az egyik vesém Barnabást menti. Károly doktor úr mindent elkövetett, hogy mind a ketten új életet kezdhessünk. Két hét múlva visszatérhettem a tanyára.
A tisztaszobába vitt be a nagymamám. Az asztalon illatozott a levendula. A padlásgerendájáról lógott le a kamilla és a csalán. Minden hófehér gyolcsba csomagolva, nehogy egy por is rám essen.
Ránéztem.
Ő pedig annyit mondott:
– Ketten lesztek bent a barátoddal. Ide nem engedek be egy ideig senkit! Egyedül ki sem mehetsz! Tudom, hogy ez még nehezedre esik, de gondolnunk kell a jövődre.
Az asztalról szembe nézett velem a barátom.
– Megjöttél?- ujjongott fel.
– Igen. Lenne egy nagy kérdésem hozzád.
– Mi?
– Nem emlékszel, hogy mi volt a neve bivalynak, akinek te a szeme fénye voltál?
– Már hogy ne emlékeznék! „Teodor”. Sokszor simogatta meg a gazdám fejét Janó, és akkor mindig a fülébe súgta: Drága Teodor.
– Teodor, azt jelenti, hogy az Isten ajándéka!
–Azt hiszem, mi egymás ajándékai vagyunk.
– Idehallgass! Amikor eljön az idő, hogy Barnabást kihozhatjuk a tanyánkra, akkor segítened kellene.
– Hogyan képzeled el?
– Úgy, hogy mindenkinek meglegyen a saját karanténja.
– Akkor elő kell készíteni a varázsgömböket.
– Miből?
–Szappanbuborékokból.
–Szappanbuborékokból?- nevettem el magam.
– Ezen gondolkodnom kell. Igaz nem lesz egyszerű, de…
– Mire gondoltál?
– A barátaimra- vágta ki, és egy időre eltűnt a palackból, amikor visszatért, megrántotta kabátomat.
– Szökjünk meg, mert ezt látnod kell!
–Várnunk kell! Hallottad mit mondott a nagymama? Csak Károly doktor úr engedélyével hagyhatom el a tisztaszobát.
–Jól van, akkor addig én mindent előkészítek.
Egy hét múlva kisétáltunk a patakhoz.
Teodor a kis patak partján olyan lett, mint egy felfújt léggömb, aminek csak a szeme bogara látszott. Két pillangó tartotta egyensúlyban. Méhecske repdesett körülöttük és magával húzott egy másik buborékot, ami egy varázsgömbömhöz hasonlított. Egyet fújtak a békák, és akkor a száraz fa köré másik buborék szállt le. Nagy volt. Barnabás, sőt még én is elfértem volna benne.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Teodor.
– Hogyan találtad ki?
– Hápi volt. Ő úszott el eddig. Ő beszélt a szivárványos öklével, hogy nem tudna egy csendes, tiszta helyet, nem messze a kúttól. A karanténokat nagymama szappanos vizével és nádszálakkal meg tudják oldani. Megbeszéltem az öreg békával , ők jönnek .A levelibéka mutatni fogja, kinek hol kell kifújni a levegőt a tüdejéből. A szitakötők is segítenek. Dongó Bandi egy kis repülőként fent fog keringeni a levegőben, mert valakinek figyelni kell, nehogy váratlanul pukkanjanak ki a buborékok.
– Ha Barnabás itt lesz, akkor is menni fog ez a varázslat?
– Van időnk a gyakorlásra. Csak bízzál meg bennünk!
Két hét múlva vasárnap nagy izgalommal vártuk a vendégeket. Azután irány a kis patak. Barnabás szüleit egy lombos fa alá ültettük le. Ők is felkészültek a kalandra, pokrócot hoztak magukkal, és egy kosárban minden finomságot. Károly doktor úr és Gyöngyvér a nővérke, egy- egy külön álló fától figyel bennünket. Teodor nagyon izgatott volt, alig várta, hogy Barnabást megszólíthassa:
– Álljatok egymás mellé! Olyanok vagytok, mint két testvér.
Szegény Barnabáson fehér ruha volt, amiben még nagyon sápadtnak tűnt. Először el is keseredett, amikor megmondtuk neki, hogy itt is várja egy kis karantén. Próbáltam megnyugtatni:
– Nem egyedül te kapsz, hanem mindannyian. A gömbön át társalogni is tudunk és óvatosan közlekedhetünk is vele.
– Elszomorít- biggyesztette le a fejét.
– Nem lesz semmi baj, a nagymama kihozza a kisrádiót, hogy zenét is tudjál hallgatni. Bundás és Vöri a macskám, a buborékon kívül, a közeledben fog ülni. Meglátod, jól fogjuk érezni magunkat.
Mindenki elhelyezkedett. A békák rákezdtek a nótára és fújták a szappanbuborékot körénk. Teodor, Hápiék segítségével, akár egy hidroplán úszott a vízen. Barnabás egy idő után, nevetett a sok buborékon. Én azon izgultam, hogy nehogy felkerekedjen a szél. Hogy hogyan intézte Károly doktor úr és Teodor, hogy a gerle, aki bent fészkelt Barnabás fájának az odvában, jelet küld a füsti fecskének? Fogalmam sem volt, de mire Barnabás megunta volna az egyedüllétet és nagyon elszomorodott volna, a fecske egyenként pukkasztotta szét a karanténunkat. Szegény fecske szállt jobbra és balra. Barnabás és én voltunk a legutolsók, aki kikerültünk a fogságból. A szétpukkant buborékok helyét szivárványként festette meg a Nap. Boldogok voltunk.
– Doktor bácsi, ezen túl oda mehetek, ahova akarok?- kérdezett rá Barnabás.
– Igen, ez mind a kettőtökre vonatkozik.
Teodor, a két pillangó segítségével még egy örömkört tett, aztán mindenkit visszavezényelt a helyére.
– Ilyen csodát soha sem láttam, de féltem, hogy egy újabb karantén jön- vallotta be Barnabás.
– Számomra, olyan volt minden, mintha egy mesevilágba csöppentünk volna- mosolygott Gyöngyvér.
– Én nagyon izgultam, és alig vártam Károly doktor úr jelét – tette hozzá a nagymama.
A rádióban hírek következtek. A bemondó bejelentette:
– H. Barnabásnál minden a legnagyobb rendben van. Ma személyesen is találkozhatott azzal a fiúval, aki felajánlotta neki a veséjét. Még a nagyközönség előtt nem mutatkozhatnak, de már Károly doktor előtt megölelhették egymást.
Teodor rám nézett:
– Mire vársz, öleld át!
Szaladtunk egymás felé. Életem legnagyobb szeretetével átöleltem Barnabást.
– Drága testvérem!
– Drága bátyám!- sírta el magát Barnabás.
Nagymama, Károly doktor úr és Gyöngyvér is egymást ölelték. Barnabás szülei mellénk léptek.
– Mától két fiunk van?
– Igen.
– Mit szól hozzá a nagymama?
– Az Úr így rendelte, hát legyen.
Sokáig ültünk a patak partján. Nem volt ínyünkre bemenni a házba. Lassan ment le a Nap. Néztük, ahogy feljöttek a csillagok. Károly doktor úr, Gyöngyvér és Barnabás szülei tüzet raktak. Nagymama kosarából szalonna, hagyma és kenyér került elő. Bundás futkosott a tűz körül, szimatolt és kergette a szúnyogokat. Lent a fűben világító ruhájukban táncra keltek a szentjánosbogarak. Barnabásnak megmutattam, hogy hogyan lehet a parázsló nyárssal rajzolni a sötétben. Teodor figyelt bennünket. A Hold fényénél óriásira nőtt a fűben megbújt gomba, és a lángnyelvek árnyékától újra lombkoronát kapott a kiszáradt fa. Egy bogár maga előtt tolt egy nagy rögöt. Mindenféle rá volt ragadva.
– Nézd Barnabás! Olyan, mint egy földgömb. Arra gondoltam, ha majd megnövünk, mi ketten teszünk egy föld körüli utat.
– Nagy hajóval?- kérdezte Károly doktor úr .
–Talán, vagy egy léghajóval- nevettem el magam.
–Velem mi lesz? Nem visztek magtokkal?- érdeklődött Teodor.
– Ha bent maradsz a palackban, akkor igen.
– Én kerülök újból karanténba?
– A zsebemben mégsem vihetlek sehova.
– Kár- szomorodott el Teodor ,és gurulni kezdett a csipkebokor felé.
– Megállj, még meglátnak az éjszakai settenkedők!
Utána nyúltam és boldogan vittem Barnabáshoz.
– Ő, a mi társunk, a harmadik szemünk.
– Ő is karanténba volt?
– Örökre abba is marad, ha csak…
– Nehogy el hidd! Én akkor megyek ki a palackból, amikor akarok……