Varázsgömb: Hatodik történet: Belenéztem a varázsgömbbe

Délutáni csendes pihenéskor egyre sűrűbben ölelnek körül az emlékezés gondolatai. Azt mondják, az idő szépít, biztosan így van…
Ahogy sokasodik éveimnek száma, az emlékezésben egyre jobb vagyok visszafelé. Jó pár éve, még úgy voltam vele, talán én nem is voltam gyerek. Semmi sem jutott eszembe a korai éveimből. Most pedig, ha a varázsgömbömbe belenézek, a legkorábbi emlékeim is előbújnak. Ezekből szemezgettem párat.
Egy késő nyári napon falunk felett helikopterek hatalmas hangja törte meg a csendet. Pár éves lehettem, (az ötvenes évek végén) és kint játszottam az udvaron. Nagyon alacsonyan szálltak a vasmadarak, és én addig még autót sem láttam, nemhogy helikoptert. Olyan nagyon megijedtem tőlük, hogy féltemben a paprika ágyásban kerestem menedéket. Jó magasra nőhettek a paprikák, mert amikor anyukám és a mama keresni kezdtek, nem láttak meg. Én meg az ijedtségtől meg sem mertem mukkanni. Volt sírás-rívás, hogy elvesztem. A lényeg, hogy kidoboltatták a faluba, aki éppen otthon van, segítsen a keresésben. Kicsi falunk felbolydult, mint a méhkas. Én pedig a paprikabokrok árnyékában elaludtam. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor arra ébredtem fel, hogy éhes vagyok, és anyukám kétségbeesetten kiabálja a nevemet. Később a dobos újra dobolt és felolvasta a hírt ” Közhírré tétetik, hogy Jagasicsék elveszettnek hitt kislánya megkerült”…
Varázsgömböm egy másik gyerekkori emléket is elővarázsolt.Én bizony nem szerettem a szép vasárnapi ruhát felvenni, mert arra nagyon kellett vigyázni. Nyári óvodába jártam, és velünk üzenték haza az óvónők, hogy másnap mindenki ünneplőbe jöjjön, mert fényképezés lesz. Otthon hallgattam az üzenetről, arra gondolva a szép szoknyában nem lehet majd homokozni. Így történt, hogy a csoportképen én vagyok egyedül hétköznapi ruhában.
Most egy kicsit kuncogok, mert ugyanezt eljátszottam, amikor negyedik osztályos voltam. Az akkor készült osztályképen kék iskolaköpenyben vagyok, míg a többiek kisdobos egyenruhában. Tanító néni haragos szemeit még most is látom, ahogy rám villantotta, és anyukámnak nem éppen dicsérő szavakat írt az ellenőrzőmbe…
Tovább nézegetek a varázsgömbben, látom ám, hogy szánkómmal vidáman nevetve száguldozok  lefelé a domboldalon. Egyszer, kétszer, sokszor leértem sikeresen. A domb alatt keresztben egy kis patak vize csörgedezett télen-nyáron. Soha nem fagyott be, a téli nagy hidegben sem. Vigyázni kellett, hogy bele ne ugrassunk. Ám az utolsó lesiklásnál nem figyeltem és a patakban landoltam. Akkor még a lányok nem hordtak nadrágot, talán nem is volt. Mire hazaértem, szép parasztrózsaszín bundabugyogóm a patak vizétől megfagyott rajtam, csak úgy, mint a vastag patentharisnyám. Hosszas betegség lett az utóhatás, és eltiltás a szánkózástól…
Varázsgömbömből még sok-sok el feledtnek hitt emlék kukucskált kifelé, többek közt egy nem éppen dicséretes történet.
Tőlünk nem messze lakott egy gyerekszemmel boszorkányhoz hasonlító öregasszony. Velem egyidős unokatestvéremmel többször hallottuk, a felnőttek csak úgy emlegetik, heprecsóré pedig volt tisztességes neve is, mégpedig Terézia. Egy alkalommal elhatároztuk, az ablaka alá lopódzunk és bekiabálunk neki, hogy heprecsóré, heprecsóré. Így is tettünk, és mire Ő seprűjével kiért az udvarra, addigra mi már haza szaladtunk. A legnagyobb nyugalommal játszottunk az udvarunkon, amikor nagy sebbel-lobbal berontott a kertkapun, és egyenesen a konyhába tartott. Ott a mama éppen főzött, sodrófával tésztát nyújtott. Mi az éktelen kiabálásra figyeltünk fel.
” Ide figyeljen Rakacsné, nevelje meg az unokáját, mert ha a kezem közé kerül, kitekerem a nyakát! Vegye tudomásul, én nem vagyok heprecsóré, van énnekem becsületes nevem!” A mama sem volt rest, sodrófával kergette ki a konyhából, udvarból, hangosan kiabálva. ” Te meg azt vedd tudomásul, én nem vagyok Rakacsné, nekem is van tisztességes nevem! Kifelé az udvarunkból!”
A történethez tartozik, hogy valamikori őseink Rakacs nevű embertől vették meg a házat, a neve pedig rajtunk maradt. A csínytevés után nem maradt el a büntetésünk. Mama a fal felé nézve sarokba állított bennünket, és egy ideig elfelejtette, hogy ott álldogálunk…
Most varázsgömbömet elteszem, majd ha egyszer újra belenézek, folytatom a mesélést.

“Varázsgömb: Hatodik történet: Belenéztem a varázsgömbbe” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Nagyszerűen megírt, szórakoztató, mosolyt generáló emlékeid élmény volt olvasni, szívből köszönöm!
    Szeretettel, elismeréssel gratulálok!
    Üdvözlettel: Margit

  2. Kedves Erzsike, mint ahogy írtam, sok-sok elveszettnek hitt emlékem előkerül. Időnként jó felidézni őket.
    Köszönöm, hogy olvastad, és hozzászóltál írásomhoz. Kata

  3. Kedves Gyöngyi, lehet, nálunk is fűznivaló paprika volt anno, ma is ültetek minden évben, és olyan egy-egy tő, mint a mini karácsonyfa. kb. ötödikes koromtól volt mackónadrágom, de a mai napig szeretem a szoknyát. Valamikor olyan minibe jártunk, hogy hihetetlen. Pár fénykép őrzi azt azokat az éveket…
    Köszönöm emlékeim olvasását és hozzászólásodat. Kata

  4. Kedves Kata! Szép keretbe foglalva, nagyszerűen megoldottad a gyerekkori emlékek felidézését. Olvasás közben arra gondoltam, bizony jó lenne belenézni néha egy ilyen varázsgömbbe, hogy amit már nem látunk, azt is megláthassuk. Gratulálok! Szeretettel: V. E.

  5. Kedves Kata, olvasva az emlékeidet, eszembe jutott az én gyerekkorom paprika ágyása, és bizony guggolva el lehetett benne rejtőzni. Én a fűzős paprikára emlékszem, hogy az volt ilyen magas. két-három évvel ezelőtt itt a kicsike kis kertecskémbe raktam az otthon úgynevezett kaliforniai paprikából három palántát, na azokat meg kellett karózni, mert nyolcvan centiméteresre megnőttek. Paprika is volt rajta, de nem nőttek meg akkorára, mint amiket a boltban árulnak (némelyik nagyobb mint egy jól megtermett férfitenyér). Nekem már volt kiskoromban nadrágom, mackónadrágnak hívtuk.
    szeretettel Fgy

Szólj hozzá!