Nyirkos mégis csípős nyaralás volt: egyszer csak lángra gyúlt a vízözön, elijesztve az árvíz szellemeit. A dombon a szél csillagparazsat szitált a földre. Zsibbadt a levegő. A völgykatlan népe pánikszerűen menekült ide fel, gyerekeik szőlőfürtökben lógtak a karokról, mint állatok tocsogtak a vízben. Mindenfelé újabb sebeket ejtett a zivatar. A félelem a lelkekbe mart, kigyógyították sápadtságukból a fáradt arcokat, felolvasztották a harmatcseppeket a mezők virágairól. Apró máglyák körül kuporogtak a fázós hontalanok. A sötétség fájón lüktetett az erekben, a tűz narancsfénye szétömlött a remegő szemhéjakon. Most alig hittük, hogy reggel feljön a Nap. Szinte belefulladtunk a kíméletlen árba, nem akartuk látni az elázott pusztaságot, sem a kóborló állatokat, a botcsinálta csónakok nesztelen suhanását, nem akartuk hallani benne a sikolyok fájdalmát.
Másnap ragyogva intett felém a hajnal, sziréndal hömpölygött: csalt, vont, elbájolt a varázslat. Ez már a legyőzhetetlen ősz lehelete volt, mely a nyugtalan sóvárgás mágiájával tapadt rám, épp mint ami minden télelőn elbúcsúztatja a hű madarakat, hogy csókot hintsen rájuk az immár lanyhuló természet. Valahogyan meg kellett célozni a távoli hazát. Jó ötletnek tűnt, ha mindenekelőtt izmosra iszom magam. Mire kijózanodtam egy kifizetetlen számla, kétoldali derékfájás és barátom hiánya várt. Állítólag felszállt valamilyen dereglyére. Nélkülem, a gaz! Ó! Ráakadtam – vagy ő akadt rám – egy ismeretlen múltú tengerészre, aki baseballütőjével hessegetett egy sirályt a kissé lenyugodott vízparton. Időnként sunyin körbenézett. Hogy miért épp őt választottam? Azt mondanám: csak. Aki ennyire haramia kinézetű, abba biztosan szorult némi szívélyesség is. Ugyanebben nem lehettem biztos a többi halásznál. Ez legalább nem alakoskodott, így néz ki, hát így néz ki és kész. Ő majd elvisz valami szomszédos szigetre, ahol van reptér. Ám az az igazság, hogy más egyszerűen nem rajongott az ötletemért, eszük ágában sem volt a szieszta ideje alatt hajókázni. Pláne ebben az újra nekibuzduló esőben. Csak az én borostás emberem állt kötélnek, annyira nem is húzódozott, valahogy az volt az érzésem: ezek itt mind összebeszéltek a hátam mögött. Azért az ázott bankók látványa megtette hatását, ha mogorván is, de elkötötte hajóját, hogy az rövidesen a habokat szelje a vihar okozta bugyborékos lében. Elszenderedtem a csónak aljában… földkiáltásra eszméltem. Szúrós tekintettel, félelemmel telve figyeltem a szívós férfit a kormánynál, bár szerintem ő is bóbiskolt egy keveset, ám cseppet sem törődve velem, mogorva dallamot dúdolt. Előttem egy ismeretlen, korábban még az elsőrangúnak titulált térképemről is hiányzó földterület feküdt.
A kietlen mólóhoz simultunk, mondani sem kell, rögvest kiugrottam a lélekvesztőből, menekülve siettem előre. Poszeidon örvénylő köddel búcsúzott, úgy ülte meg a tengeröblöt, mint füst a rockkoncertet; a parti sziklák közül világoskék füst tódult a szárazföld felé, a tárgyak lebegtek, a színek szétfolytak, lázban égő szememet könnyek oltották. Könnyű prédaként tekintettem magamra. Még egy felejthető látvány búcsúzásképpen: láttam vezetőm önelégült ábrázatát, amint kapzsin számlálta a tőlem kierőszakolt bankjegyeket. Hallottam félreérthető utasítását, mielőtt mindent elnyelt volna az egyre erősödő zakatolás:
– Íme, az Elvesztett Szerelmek Szigete. A sziget ura egy teljhatalmú bestia, akitől az egész város függ, sőt retteg, miközben ő maga rendkívül magányos, akár egy középkori szellem a palackban, mégis érzéki dáma. Sokan hivatkoznak rá, bár kevesen látták, mégis iszonyodnak még a nevétől is. Pedig ők választották. Hohó, már jön is az expressz – mutatott a végtelen semmibe. Aztán jó hangosan kajabáljon a kalauzzal, kissé nagyothall az öreg! Jó utat, apuskám!
Elképedni sem maradt időm. A szürkén gomolygó esőpermetből egy tűzpiros gőzös húzta, graffitiktól hemzsegő vonatszerelvény bukkant elő, majd némán lassított. Röpke hezitálást megengedve, felpattantam a lépcsőjére, bár nekem úgy tűnt, egyetlen talpfa, egyetlen méter vasúti sín nem kígyózik alatta. A mozdony haragosan pöfögött, hosszan sípolt, és visszafelé(!) mozdult, akár a gyáva macska a felpofozott egértől. Nyilvánvalóan saját reménytelenségem hajtotta hátrafelé. Mintha csak energiát nyerne vele, percek alatt hihetetlen energiák szabadultak fel, akár Melville fehér cápájából. Csakúgy pattogtak tetején a víz szította villamos szikrák, az ablak melletti erdő fái csemetékké zsugorodtak, majd szántófölddé duzzadtak, a lakótelepek helyén új parasztházak nőttek, a sportkocsik helyett biciklik suhantak, egy földművesnek kihullott rőt szakálla, ifjúvá cseperedett… félájultan álomba zuhantam: sietek, menekülök, ám képtelen vagyok futni, a lábaim csak cammognak, valami megbénít, magába ránt. Belesajdul a szívem, de végre nem a kínzó fájást érzem, hanem a felszabadítót, a szerelem hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy izzó érintésre lecsap, hogy igen, szeretem azt az embert, amit persze eddig is tudtam, de hogy ennyire nagyon szeressem… maga a fékezhetetlen boldogság. A tiszta szerelem, ami elűzi a rettegést, a kételyt, a borzalmakat… ott fent a dombon a magányt, lent a völgyben a túláradó viztömeget. Mikor már majdnem utolér a zsiványság, az ellenem szövetkezett bűn, felriadok; a szívem majd’ kiugrik a helyéből.
Csikorgó fékezés oszlatta az eső borzolta félhomályt, elértem a hozzám hasonlatos emberfiának eddig láthatatlan célt, melynek végén mégsem a vég, hanem a kezdet, a megismételt kezdet sandított. Kihajoltam, arcom menetszélben és záporban fürdött. A mozdony laza füstkarikát csavart a fák csúcsaira. Néhány kóbor pillanatra elfelejtettem, honnan is jövök, fel sem merült, hová is tartok. A kattogó kerekek és a dagadt esőcseppek egyhangú melódiája ringatott. Szabad voltam, enyém volt a képzelet, a minden időn túl szárnyaló.
Egymás után jöttek az utasok az idő- és vizáztatta vagonba, kereskedők cipelték teli batyuikat, gyerekek ugráltak a műbőrborítású üléseken, egy paraszt bácsi morgolódott valamin bajsza alatt, a közönyt mutató tanítóféle újságját lapozgatta, munkások falatoztak jóízűen az otthon csomagolt avas szalonnából, melyet zavaros színű folyadékkal öntöttek le. Arcuk apátiát, elégedettséget, felhőtlen vidámságot és keserűséget sugárzott. Idegenek voltak ugyan mind, ám ottlétükkel kikövetelték a figyelmemet.
A pályaudvaron senki se várt, de mégis a tarka esernyők alól mintha mindenki engem figyelt volna. A világ foglya lettem? Minden komoly szándék nélkül kószáltam. Rövidesen a kertvárosban találtam magam. A sárgás, kopár hegyek párafüggönye alatt az őszi fellegek tetőt vontak a széles völgy fölé. Nyálkás esővel hígított krizantémillat úszott a levegőben. A lombjuk vesztett birs- és platánfák rozsdabarna levelei beborították a megkapó hangulatú utcákat. A metsző szél kisebb halmokat alakított ki belőlük, mintha vidáman enyelegne velük. Valahol a közelben egy nyitva felejtett spaletta táncolt nyikorogva; egy ijedt, fázós veréb totyogott a legkisebb tócsa szélén, pislogva körbe-körbenézett, mintha támadástól tartana a kihalt környékről. A palaszürke járdán halk cipőkoppanás jelezte, a mélyen guggoló bokrok árnyékából egy feltűrt gallérú alak botorkált elő. Olykor megállt, visszatükrözték őt a nedves macskakövek apró formái, szemlátomást zavarta a nyirkos idő, tekintetét kétségbeesés uralta. Az eget kémlelte: igazán kisüthetne már, még elszalasztom a napfogyatkozást – füstölgött félhangosan. Ügyet sem vetett az utcát szegélyező szerényebb és az előkelően ízléses kertes villák sorára; senki sem keresztezte útját. A közelben rádió recsegett: „…a szélcsend erősödik. Párás, napos, esős, ám mégis derűs idő várható itt a Földön… a kormány szűkszavú nyilatkozatban tette világossá elutasító álláspontját, miszerint soha egyetlen esőcsepp sem vállal felelősséget az árvízért!”
Másnap ragyogva intett felém a hajnal, sziréndal hömpölygött: csalt, vont, elbájolt a varázslat. Ez már a legyőzhetetlen ősz lehelete volt, mely a nyugtalan sóvárgás mágiájával tapadt rám, épp mint ami minden télelőn elbúcsúztatja a hű madarakat, hogy csókot hintsen rájuk az immár lanyhuló természet. Valahogyan meg kellett célozni a távoli hazát. Jó ötletnek tűnt, ha mindenekelőtt izmosra iszom magam. Mire kijózanodtam egy kifizetetlen számla, kétoldali derékfájás és barátom hiánya várt. Állítólag felszállt valamilyen dereglyére. Nélkülem, a gaz! Ó! Ráakadtam – vagy ő akadt rám – egy ismeretlen múltú tengerészre, aki baseballütőjével hessegetett egy sirályt a kissé lenyugodott vízparton. Időnként sunyin körbenézett. Hogy miért épp őt választottam? Azt mondanám: csak. Aki ennyire haramia kinézetű, abba biztosan szorult némi szívélyesség is. Ugyanebben nem lehettem biztos a többi halásznál. Ez legalább nem alakoskodott, így néz ki, hát így néz ki és kész. Ő majd elvisz valami szomszédos szigetre, ahol van reptér. Ám az az igazság, hogy más egyszerűen nem rajongott az ötletemért, eszük ágában sem volt a szieszta ideje alatt hajókázni. Pláne ebben az újra nekibuzduló esőben. Csak az én borostás emberem állt kötélnek, annyira nem is húzódozott, valahogy az volt az érzésem: ezek itt mind összebeszéltek a hátam mögött. Azért az ázott bankók látványa megtette hatását, ha mogorván is, de elkötötte hajóját, hogy az rövidesen a habokat szelje a vihar okozta bugyborékos lében. Elszenderedtem a csónak aljában… földkiáltásra eszméltem. Szúrós tekintettel, félelemmel telve figyeltem a szívós férfit a kormánynál, bár szerintem ő is bóbiskolt egy keveset, ám cseppet sem törődve velem, mogorva dallamot dúdolt. Előttem egy ismeretlen, korábban még az elsőrangúnak titulált térképemről is hiányzó földterület feküdt.
A kietlen mólóhoz simultunk, mondani sem kell, rögvest kiugrottam a lélekvesztőből, menekülve siettem előre. Poszeidon örvénylő köddel búcsúzott, úgy ülte meg a tengeröblöt, mint füst a rockkoncertet; a parti sziklák közül világoskék füst tódult a szárazföld felé, a tárgyak lebegtek, a színek szétfolytak, lázban égő szememet könnyek oltották. Könnyű prédaként tekintettem magamra. Még egy felejthető látvány búcsúzásképpen: láttam vezetőm önelégült ábrázatát, amint kapzsin számlálta a tőlem kierőszakolt bankjegyeket. Hallottam félreérthető utasítását, mielőtt mindent elnyelt volna az egyre erősödő zakatolás:
– Íme, az Elvesztett Szerelmek Szigete. A sziget ura egy teljhatalmú bestia, akitől az egész város függ, sőt retteg, miközben ő maga rendkívül magányos, akár egy középkori szellem a palackban, mégis érzéki dáma. Sokan hivatkoznak rá, bár kevesen látták, mégis iszonyodnak még a nevétől is. Pedig ők választották. Hohó, már jön is az expressz – mutatott a végtelen semmibe. Aztán jó hangosan kajabáljon a kalauzzal, kissé nagyothall az öreg! Jó utat, apuskám!
Elképedni sem maradt időm. A szürkén gomolygó esőpermetből egy tűzpiros gőzös húzta, graffitiktól hemzsegő vonatszerelvény bukkant elő, majd némán lassított. Röpke hezitálást megengedve, felpattantam a lépcsőjére, bár nekem úgy tűnt, egyetlen talpfa, egyetlen méter vasúti sín nem kígyózik alatta. A mozdony haragosan pöfögött, hosszan sípolt, és visszafelé(!) mozdult, akár a gyáva macska a felpofozott egértől. Nyilvánvalóan saját reménytelenségem hajtotta hátrafelé. Mintha csak energiát nyerne vele, percek alatt hihetetlen energiák szabadultak fel, akár Melville fehér cápájából. Csakúgy pattogtak tetején a víz szította villamos szikrák, az ablak melletti erdő fái csemetékké zsugorodtak, majd szántófölddé duzzadtak, a lakótelepek helyén új parasztházak nőttek, a sportkocsik helyett biciklik suhantak, egy földművesnek kihullott rőt szakálla, ifjúvá cseperedett… félájultan álomba zuhantam: sietek, menekülök, ám képtelen vagyok futni, a lábaim csak cammognak, valami megbénít, magába ránt. Belesajdul a szívem, de végre nem a kínzó fájást érzem, hanem a felszabadítót, a szerelem hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy izzó érintésre lecsap, hogy igen, szeretem azt az embert, amit persze eddig is tudtam, de hogy ennyire nagyon szeressem… maga a fékezhetetlen boldogság. A tiszta szerelem, ami elűzi a rettegést, a kételyt, a borzalmakat… ott fent a dombon a magányt, lent a völgyben a túláradó viztömeget. Mikor már majdnem utolér a zsiványság, az ellenem szövetkezett bűn, felriadok; a szívem majd’ kiugrik a helyéből.
Csikorgó fékezés oszlatta az eső borzolta félhomályt, elértem a hozzám hasonlatos emberfiának eddig láthatatlan célt, melynek végén mégsem a vég, hanem a kezdet, a megismételt kezdet sandított. Kihajoltam, arcom menetszélben és záporban fürdött. A mozdony laza füstkarikát csavart a fák csúcsaira. Néhány kóbor pillanatra elfelejtettem, honnan is jövök, fel sem merült, hová is tartok. A kattogó kerekek és a dagadt esőcseppek egyhangú melódiája ringatott. Szabad voltam, enyém volt a képzelet, a minden időn túl szárnyaló.
Egymás után jöttek az utasok az idő- és vizáztatta vagonba, kereskedők cipelték teli batyuikat, gyerekek ugráltak a műbőrborítású üléseken, egy paraszt bácsi morgolódott valamin bajsza alatt, a közönyt mutató tanítóféle újságját lapozgatta, munkások falatoztak jóízűen az otthon csomagolt avas szalonnából, melyet zavaros színű folyadékkal öntöttek le. Arcuk apátiát, elégedettséget, felhőtlen vidámságot és keserűséget sugárzott. Idegenek voltak ugyan mind, ám ottlétükkel kikövetelték a figyelmemet.
A pályaudvaron senki se várt, de mégis a tarka esernyők alól mintha mindenki engem figyelt volna. A világ foglya lettem? Minden komoly szándék nélkül kószáltam. Rövidesen a kertvárosban találtam magam. A sárgás, kopár hegyek párafüggönye alatt az őszi fellegek tetőt vontak a széles völgy fölé. Nyálkás esővel hígított krizantémillat úszott a levegőben. A lombjuk vesztett birs- és platánfák rozsdabarna levelei beborították a megkapó hangulatú utcákat. A metsző szél kisebb halmokat alakított ki belőlük, mintha vidáman enyelegne velük. Valahol a közelben egy nyitva felejtett spaletta táncolt nyikorogva; egy ijedt, fázós veréb totyogott a legkisebb tócsa szélén, pislogva körbe-körbenézett, mintha támadástól tartana a kihalt környékről. A palaszürke járdán halk cipőkoppanás jelezte, a mélyen guggoló bokrok árnyékából egy feltűrt gallérú alak botorkált elő. Olykor megállt, visszatükrözték őt a nedves macskakövek apró formái, szemlátomást zavarta a nyirkos idő, tekintetét kétségbeesés uralta. Az eget kémlelte: igazán kisüthetne már, még elszalasztom a napfogyatkozást – füstölgött félhangosan. Ügyet sem vetett az utcát szegélyező szerényebb és az előkelően ízléses kertes villák sorára; senki sem keresztezte útját. A közelben rádió recsegett: „…a szélcsend erősödik. Párás, napos, esős, ám mégis derűs idő várható itt a Földön… a kormány szűkszavú nyilatkozatban tette világossá elutasító álláspontját, miszerint soha egyetlen esőcsepp sem vállal felelősséget az árvízért!”