Mottó:
„Csak azokban a pillanatokban mondhatjuk magunkat élőnek, amikor a szívünk tudatában van a kincseinknek.” (Thornton Wilder író)
Csodálatosan süt a nap ma délután. Nehezen bújt elő a felhők mögül délben, de most hét ágra ontja a sugarait. És tavaszi meleg van. Az udvaron pepecselek, a virágágyásokat gyomlálom, az elszáradt leveleket, szárakat tépem ki, majd meglazítom a földet a gyökerek körül. Nem szükséges öntöznöm, mert puha a föld, a tegnapi eső megáztatta, meglágyította annyira, hogy könnyedén túrhatom. Örvendek, hogy máris virágzik az ibolya, a csillagvirág, a téltemető, a hóvirág, a nárcisz, a kökörcsin.
Szellő borzolja az őszülő hajamat, amint fölnézek. Furcsa bizsergés vesz erőt rajtam, szétárad a testemen. A két lábfejemen kezdődik, mintha földanya be akarna pótolni az energiámba, majd lassan hatol fölfelé: előbb a gerincemen, majd a mellkasomon és a hasamon árad szét, aztán a két karomon, végül a nyakamon és a fejemen teljesedik ki ez a varázslatos érzés. Tetőtől talpig libabőrös vagyok, mondanám magamban… ha tudnám. De amint fölpillantok a munkámból és az utcára tekintek, át a fonott drótkerítésen, megakad a szemem őrajta. Igen, Őrajta!
Lassan közeledik az aszfaltozott utca közepén. Ilyenkor, szombat délután nem járnak errefelé sem gépkocsik, sem szekerek. Egy-egy sétáló téved nagy ritkán ebbe a kis mellékutcába, távol a főút és a falu megszokott zajától. Nagyon ritkán fordul elő ilyesmi. Ahogyan most is például. De vajon miért is (ne)? Nem tudom, honnan jöhet ez a szép, sudár, magas és fiatalos nő. Az mindenképpen látszik a mozdulatain, hogy nem idevalósi. Lazán, álmélkodva, mélázva sétál, örvend a meleg napsugaraknak, a hirtelen tavasziasra fordult időjárásnak. Ovális, piros pozsgás arcán csodálatos mosoly, sötét barna, fél göndör, vállig érő hajával játszadozik a szellő. Rózsaszín kardigán van rajta, a nyakánál kilátszik a csipkés, fehér blúza, színes, virágmintás szoknyája a térdéig ér, könnyű, piros tavaszi topánkába bújtatott lábait kecsesen teszi egymás elé. Hirtelen rám néz, szemében mintha szikra gyúlna, amint észreveszi, hogy a virágágyasok előtt álldogálok, és szinte tátott szájjal bámulom őt. Nevetésre hajlik a szája, amint felém irányítja lépteit.
– Jó napot kívánok, kedves uram! – szólít meg lelkesen, amint a kerítés mellé ér és megáll velem szemben.
– Kézcsókom, kedves hölgyem! – válaszolom illedelmesen.
– Csodálatos napunk van, ugyebár?
– Varázslatos! Ennél szebb már nem is lehet!
– Azt mondja? Szerintem még lehetne fokozni. Rég láttam ilyen csöndes, kellemes helyet, mint ez, ahol ön lakik.
– Már megszoktam, nemsokára tizenhárom éve, hogy itt lakom. Amikor ide költöztem, akkor belőlem is erős érzéseket váltott ki, azért is maradtam itt. Látja, ezt a szép udvart, a virágokkal, bokrokkal, dísz- és gyümölcsfákkal, tujákkal, nem cserélném el semmiért sem, úgy megszerettem.
– Hát, kedves uram, ami azt illeti, én is szívesen laknék, élnék ilyen helyen…
– És mi az akadálya?
– Nem is tudom, ezen még gondolkoznom kell…
– Meghívhatom egy teára? Nemsokára uzsonnaidő van.
– Igen, köszönöm, szívesen elfogadom.
A kapu felé terelem váratlan vendégemet, én is arra indulok. Kizárom és kitárom a kiskaput, majd visszazárom, és mutatom neki az utat hátra, az udvaron keresztül. A szobaajtó tárva van: betessékelem, majd én is belépek utána. A szobában tavaszi meleg fogad: kintről beáradt a nyitott ajtón és ablakon keresztül. Hellyel kínálom a hölgyet, majd a konyhába megyek, hogy megfőzzem a teát. Amíg elkészül, addig házi papucsra cserélem a cipőmet, majd kezet mosok, és teasüteményt készítek elő egy virágos porcelántányérra. Ezüsttálcára teszem a süteményt, a teáskannát, a cukortartót és a teáscsészéket. Óvatosan beviszem mindezt a szobába, és leteszem az íróasztalra. Vendégem közben a szobában nézelődik. A könyvespolcon lévő kötetek címét olvasgatja éppen. Majd megfordul és mellém lép.
– Érdekes könyvei vannak. Szereti a csillagászatot? – kérdezi.
– Igen. A csillagászatot, az űrhajózást, a tudományos-fantasztikus irodalmat. Akár románul is. Egyébként Lászlónak hívnak – mutatkozom be.
– Dóra vagyok – nyújtja felém kecses kezét.
Finoman megrázom a jobbját. Újra végigfut testemen a bizsergés, amint hozzáérek vékony, hosszú, meleg ujjaihoz. Közben mélyen a szemébe nézzek. Varázslatosan zöldek, és úgy ragyognak, mint égen az Esthajnalcsillag. Most veszem észre, közelebbről, hogy néhány őszülő hajszál színesíti frizuráját. És eszembe jut a ma éjszakai álmom: az ismeretlen nővel, aki váratlanul toppant be az életembe egy csodás tavaszi napon…
Teletöltöm a teáscsészéket, majd megkínálom Dórát süteménnyel. Jóízűen majszoljuk az édességet, közben hűl és erősödik a teánk. Váratlanul úgy érzem, mintha ezer éve ismerném a vendégemet. Vajon honnan, miért van bennem ez a szokatlan érzés? Ő lenne az, akire vártam, akire vágytam, amióta ide költöztem, Marosszentgyörgyre? Egyelőre még nem tudom a választ erre a kérdésre, de eltökélem magamban, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy közelebb kerüljek a felelethez.
– Ötvenhat éves vagyok. Brassóban születtem a Majom évében, Oroszlán a csillagjegyem, Rák az aszcendensem. Műszaki rajzoló és tervezőtechnikus a foglalkozásom – folytatom a bemutatkozásomat.
– Sárkány vagyok, Bak a csillagjegyem, Rák az aszcendesem. A télen töltöttem a 48-at, marosvásárhelyi vagyok, de most Marosszentannán lakom. Otthon könyvelek egy magáncégnek – feleli Dóra mosolyogva. – És érzem, hogy most végre jó helyen járok, a megfelelő időben vagyok a megfelelő helyen. Nem beszélve a ma éjszakai álmomról, amelyben mintha téged láttalak volna, kedves Laci. Legalábbis meg mertem volna esküdni rá, amikor ma reggel megébredtem, és fölelevenítettem az álmomat.
– Hát, ami azt illeti nekem is volt ma éjszaka egy érdekes álmom. Egy mágusnál jártam, hogy jósoljon nekem, és a varázsgömbjében megmutatta, hogy egy „ismeretlen” nővel fogok megismerkedni hamarosan… – mondom, és érzem, hogy elpirul a fülem, kivörösödik az arcom.
– Akkor most már értek mindent. Amikor tavaly nyáron fölkerestem Kozma Szilárdot, a hírneves csíki asztrológust, hogy elkészítse a személyes horoszkópomat, többek között ezt mondta nekem a párkapcsolatomról. Ide lejegyeztem az okostelefonomba, hogy bármikor elolvashassam… idézem: „Ugyanakkor a harmonikus házastársi viszony kialakításához (helyreállításához) is hozzá segíti, amennyiben az élettársának Rák a napjegye vagy az Aszcendense. Az Aszcendenssel kapcsolatosan jó megjegyezni, hogy minden olyan személy, akinek az Aszcendenssel szemben álló jegyben áll a Napja vagy a Sárkányfarka, önkéntelenül és öntudatlanul élettársi-szexuális partneri viszonyba szeretne kerülni a szülöttel. Ez azt jelenti, hogy önkéntelenül ilyen, élettársi érzéseket táplál önnel szemben és olyan igényeket, olyan elvárásokat támaszt önnel szemben, amilyeneket az élettársával szemben szokott az ember támasztani, még akkor is, ha éppen szülőről, testvérről, vagy gyermekről van szó. Kimondottan ajánlatos tehát az önhöz közelálló személyeknek a fő asztrológiai jellemzőit megtudni, mert az ilyen önkéntelen szellemi vonzódás és igény leleplezésével és megnevezésével sok kellemetlenséget és fölösleges konfliktust elkerülhetünk. A dolog persze fordítva is használható: azok az ellentétes nemű személyek, akiknek a Napja vagy a Sárkányfarka az Aszcendensünkkel szemben álló jegyben van, könnyen kaphatók hosszú távú partneri viszony folytatására” – sorolja Dóra egyszúszra.
– Erre én már nem tudok mit mondani – válaszolom. – Csak annyit, hogy most megint tetőtől talpig libabőrös vagyok, már harmadszor, amióta ma délután megláttalak az utcában közeledni felém. És íme, itt van az én horoszkópom is kinyomtatva, amelyet szintén Kozma Szilárd állított össze, jó pár évvel ezelőtt, 2006. március 5-én délelőtt Csíkszereda mellett, egy csodálatos réten. Ha jól emlékszem, szóról szóra ugyanazt írja nekem is, de a Bak napjegyűekkel vagy aszcendesűekkel…
– Fantasztikus, el sem hinném, ha nem látnám a saját szememmel… – kiált föl lelkesen Dóra. – Ezek után a legszívesebben örökre itt maradnék nálad, Laci!
– És mi ennek az akadálya?
– Hát… tulajdonképpen semmi. Ha jobban meggondolom, kérek egypár nap pihenőszabadságot, és addig megbeszélhetjük a közös teendőinket, hogy összekapcsoljuk az életeinket. Mit szólsz hozzá?
– Remek, csodálatos! Alig várom, hogy valóra váljon! És hálásan köszönöm, hogy ma eljöttél hozzám, kedves Dóra!
– Nagyon szívesen. Én is köszönöm, hogy megismertél és befogadtál, kedves Laci!
Lassan mindketten fölállunk a karosszékekből, és hosszasan, odaadóan megöleljük egymást. Az energia már nemcsak bennem kering olyan erőteljesen, hogy meglátszik a bőrömön, hanem mindkettőnkben egyszerre. A váratlan fölismerés teljesen magával ragad bennünket. Percek telnek el, mire kibontakozunk az ölelésből. Sőt, egy-két puszit is váltunk egymással hirtelenjében a kölcsönös megismerés őszinte örömében.
– Maradhatok nálad a hét végére, Laci?
– Természetesen maradhatsz, ha akarsz, Dóra. Itt van neked a franciaágy, én pedig majd alszom a konyhában lévő kanapén.
– Rendben, köszönöm. De akkor haza kell mennem, hogy hozzak magamnak néhány ruhát és személyes holmit. Velem tartasz, kérlek?
– Persze, szívesen veled megyek. Gyalog megyünk? Csodásan süt a nap. Egy óra alatt odaérünk, akkor is ha nem sietünk. A Víkendtelepnél átvágunk a Kárpátok sétányára, ott pedig a Maroson fekvő gyaloghídon keresztül éppen Szentannára jutunk. Mit szólsz hozzá? Sétálsz velem egyet a mai szépséges délután, este, kedves Dóra?
– Igen, szívesen.
– Rendben, éppen átöltözöm, és máris indulhatunk.
– Láttam, hogy van egy kiskutyád meg egy macskád. Addig megismerkedek velük, amíg elkészülsz – így szól a nő, majd kilép az ajtón és elindul a tuják között a kert keleti sarka felé.
Elpakolom a teáskészletet, majd átöltözöm. Fehér inget és sötét, vékony tréningnadrágot veszek magamra. Megfésülködöm, megmosom a fogamat, majd becsukom a szobaablakot és a szobaajtót. Fölhúzom a fekete sportcipőmet, magamhoz veszem a telefonomat és a pénztárcámat, a hátizsákomba teszek egy flakon forrásvizet és a kabátomat; utóbbira este lesz szükségem, hazafelé jövet. Kilépek a bejárati ajtón, és bezárom mögöttem. Dóra most jön előre, Bogáncs követi őt farokcsóválva. Cila messziről figyel minket, a napon sütkérezve, az utca melletti kerítés közelében. Édes virágillat árad az aranyvessző és a piros levelű japán díszcseresznye virágai felől. Ennél szebb délutánt el sem tudok képzelni magamnak, amikor megismerkedhetek a jövendőbelimmel. Ráadásul az elmúlt éjjel teljesedik ki az újhold, ami önkéntelenül is arra ösztönöz, hogy új dolgokba kezdjek.
Elbúcsúzunk a kutyától, a macskától, majd kilépünk a kiskapun, amelyet bezárok mögöttünk. Balra térünk, megfogjuk egymás kezét, majd elindulunk nyugatnak, Marosvásárhely irányába az aszfaltozott, csöndes és meleg mellékutcában. A közelben, bal oldalunkon magasodik a falu dombja, a Cinegetető. A bokrok ott is virágoznak már: mintha hó borítaná azokat, úgy tűnik távolról a fehér virághalmaz. Velünk szemben a lassan lenyugvó félben levő nap még melegen ontja sugarait. Verebek csicseregnek a járda menti bokrokban, örvendezve a tavasznak.
Együtt örvendek én is velük és Dórával: örvendek a mai varázslatos napnak, a csodának, amely végül bekövetkezett, szinte tizenhárom, sőt, mondhatnám azt is, hogy huszonhárom évvel az életemet sújtó váratlan és fájdalmas változás után. Hálásan gondolok az eltelt időre, a jó és a rossz tapasztalatokra, amelyeket megéltem. Könnybe lábadt, ragyogó szemekkel nézek Dórára, és hálát adok érte a Teremtőnek. Nem találok szavakat, hogy megköszönjem mindezt, ezért némán, de vidáman és boldogan sétálok kedvesem balján. Olyan érzésem támad, mintha hirtelen valóságban is beletekintettem volna a Nagy Mágus varázsgömbjébe, és megláttam volna benne a káprázatos jövendőmet. És újra libabőrössé válok, tetőtől talpig.
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2025. március 29.