Csütörtök délután 5 óra. A Nap még nem bukott le az égről, de már készülődött rá.
A jól ismert embléma és felirat ott díszelgett a lamellás függönnyel elfedett üzlethelyiség fölött, bizonyságot téve arról, hogy mi is kapható az apró boltban.
Ez visszhangzott a fejében: Nem kellene belépned oda.
Bátor tudta, hogy nem szabadna. Nem egyszer hallotta már azt, hogy milyen következményekkel jár ez a szokása.
Újra elkölti a pénzét. Újra fizikálisan rombolja magát. Újra csalódást okoz.
Eszébe jutottak azok a fotók… hiányzó fogak, kemoterápia. szívinfarktus… Nem is akart tovább gondolkodni rajta.
Kicsit ácsorgott a boltok előtt, most az egyszer végiggondolva, hogy belépjen e. Amint belép, nem gondolhatja meg magát, ezt tudta. Kijönni egy boltból, ahova már bementél? Nem. Ez nem opció.
*Rosszabb is lehetne. Legalább nem drogozok. Abba fogom hagyni. Valamikor.*
Apu nem tud róla, nyilvánvalóan. Anyut pedig nem érdekelte volna, természetesen. Soha semmi nem érdekelte. Bátor persze őt is megértette, de megbocsátani nem tud. Egyenlőre legalábbis nem.
Ekkor egy ismerős arcot pillantott meg. Éppen a bevásárlóközpont felé sétált, mosolyogva, feltehetően valamilyen zenét hallgatva.
Nem igazán érdekelte, hogy kivel találkozik össze munkán kívül. Egy városban, országban élünk, nem? Ráadásul nem vagyunk egy Oroszország több millió négyzetkilométerrel.
Gábor persze kiszúrta. Miért ne tette volna? Oda is sétált hozzá, amitől Bátor úgy meglepődött, hogy majdnem beleragadt a szó, pedig ez ritkán történik meg vele.
– Szia Bátor! Hogy megy neked a meló? Már nagyon régen nem láttalak és hiányoltalak a csapatból.
A következő meglepetést az okozta, hogy nem a *hogy vagy*, a *mizu*, vagy a *hogy kerülsz te ide* kérdések érkeztek.
– Szia… Szerintem egész jól. Csak azért nem találkoztunk, mert én délutánis vagyok mostanában.
Gábor arca felderült.
– Örülök, és sejtettem, hogy nem léptél ki.
Gábor körbenézett, és valami szomorúság féleség tükröződött az arcán a boltok láttán. Az arca őszintén elárulta, hogy mit gondolt és érzett.
– Itt találkozol valakivel?
Bátor megrázta a fejét.
– Nem. Csak megálltam itt gondolkodni, hogy vegyek e valamit.
Gábor az előttük lévő boltra mutatott szolidan.
– Ismerem itt a kasszás lányt. Ahhoz képest, hogy milyen lepattant helyen dolgozik, nagyon értelmes, kedves. Ó, tényleg…ráérsz még egy kicsit?
Bátor bólintott.
A kolléga arcán furcsa mosoly jelent meg.
– Akkor be is mutatlak neki…
Mielőtt bármit is szólhatott volna, Gábor megragadta a karját, és bevezette a Nemzeti Dohányboltba.
Az üzlethelyiségben minden megtalálható volt, ami alkohol, néhány üdítőitallal kiegészítve. Szinte egy szivárványnak tűnt a szeszes italokkal megrakott polc. Arany Ászok, Apenta, Pepsi, Dreher…
Gábor levett egy 1,5 literes Apentát és lassan a kasszához sétált.
– Szia Mira! Mi a helyzet a kutyusoddal? Sikeres volt a műtét?
*Hogy tud ez a pali ennyire jól kérdezni? Soha egyetlen sablonos, kiszámítható kérdés…Ráadásul annyira jó a kisugárzása…*
A lány, akit ezek szerint Mirának hívtak, Gáborra mosolygott.
– Gabi! Szia! De rég találkoztunk!
Gábor is elmosolyodott.
– Hadd mutassam be neked a kollégámat, Bátort! Ő főzi a legjobb kávékat a csapatból. Szinte sosem hibázik.
Bátor halványan elmosolyodott.
– Szia…
Mira visszamosolygott.
– Örülök a találkozásnak.
Gábor a pénztárcáját kereste a vászontáskája alján, ami mindenféle számlákkal, zsebkendőkkel, papírokkal volt tele. Bátor eközben azon agyalt, hogy honnan ismerhetik egymást ők ketten.
– Szóval… mi a helyzet Kólával? Minden rendben ment?
Mira lecsippantotta az Apentát, majd így szólt:
– Igen, minden okés volt. Kicsit izgultam érte, de feleslegesen.
Gábor végre meglelte a pénztárcát, amit diadalittasan húzott elő, majd kiemelt belőle egy 500-as bankjegyet. Mira átvette, majd visszaadta a visszajárót, közben pedig ezt kérdezte.
– Bátor és Gábor… érdekes hasonlóság… vigyáznom kell, nehogy összekeverjelek titeket, ha újra együtt jöttök valamikor.
Gábor halkan kuncogott.
– Ugye? Mások is mondták már. És nem csak a nevünk hasonlít. Örülök, hogy újra találkoztunk, Mira. További szép napot!
Mira intett.
– Nektek is. Sziasztok!
Bátor és Gábor visszaintettek, majd a kicsit még mindig szeppent Bátor elindult a nála csak kicsit idősebb Gabi után.
Amint kiléptek a Dohányboltból, Bátor már nem mehetett be újra. Először nem tudta, hogy szomorú, dühös, vagy zavart e abban a pillanatban.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Bátor. Melyik járattal mész?
– Metróval, az a leggyorsabb.
Gábor mosolygott.
– Menjünk együtt akkor! Persze csak akkor, ha te is benne vagy.
– Oké, menjünk.
Azzal elindultak a metrómegálló felé.
Váratlanul megszólalt Gábor.
– Én le tudtam tenni. Szerintem neked is menni fog. Túl kemény srác vagy te ahhoz, hogy kifogjon ez rajtad.
Bátorban most *ténylegesen* bent akadt a szó.
Gábor mindig őszinte arcán most rejtélyesség látszott.
– A nikotin tapasz vagy tabletta beválhat, ha már egy erős függőség alakult ki, de lehet, hogy neked nem is kell.
Bátor csak pislogott.
Gábor csak annyit szólt:
– Veled vagyok, kolléga. Ha kérdésed, észrevételed van, csak írj vagy hívj! Inkább hívj… azt jobban szeretem.
Bátor bólintott, ahogy együtt ereszkedtek lefelé a mozgólépcsőn.
A kérdés már csak annyi: Honnan tudta?
