Varázsgömb: Kilencedik történet: Az utazás

A napok csendesen teltek az öregek otthonában. Amikor három évvel korábban Eszter beköltözött, a nővérek figyelmeztették, ne alakítson ki mély barátságokat az otthon lakóival, hiszen onnan mindenki csak egy irányba távozhat, és az mindig fáj annak, aki még marad. Megfogadta a tanácsot, korábban sem volt nagy társasági ember. Megtervezte saját napi rutinját, amihez feszesen tartotta magát és ami biztosította, hogy reggel hat órától este tízig mindig tudja, mi a feladata. Hiszen egész életében volt munkája, így amikor beköltözött az otthonba, akkor azt gondolta, úgy lesz helyes, ha így folytatja. Élte csendesen a mindennapokat, senkit nem zavart a jelenlétével. Ha valaki segítséget kért tőle, megadta, ha bárki beszélgetést kezdeményezett, nyitott volt, de nem beszélt meg következő találkozót. Sosem tudhatta, lesz e holnap. Nyolcvankilenc évesen ez már nem volt annyira evidens.

Gyermekei, unokái telefonon tartották Eszterrel a kapcsolatot. Bár messze voltak, rendszeresen küldtek pénzt, csomagot, évente néhányszor hazautaztak, megmutatták az unokákat, meséltek az életükről. Kérdezgették, mire vágyik, mit szeretne. De ő csak mosolygott, és nem válaszolt. Hiszen csak arra vágyott, hogy végre továbbmehessen.

Gyakran beszélgetett az otthon lelkészével.
– Miért vagyok még mindig itt? – kérdezte tőle újra és újra.
– Esztikém, ezt csak Isten tudhatja! – érkezett mindig az ismert válasz. Az asszony elfogadta, ám amikor esténként a párnára hajtotta a fejét, az utolsó gondolata mindig az volt, hogy megkérte Istent, nyissa már ki a kaput, hadd menjen át rajta.

Egy februári éjszaka megkapta a várt ajándékot. Miután hiába várták a reggeli asztalnál, az ügyeletes nővér talált rá. Békés, nyugodt arccal pihent meg Eszti néni. Az ágya mellett egy korábban megírt levelet hagyott a családjának. Lányainak üzent, de csak annyit, régóta várta már, hogy elmehessen, most, hogy megtörtént, ne sirassák, legyenek boldogok, ahogy ő is az, ott, ahol van. Bár valójában Eszter nem tudhatta, amikor megírta a levelet, hogy mi fog történni vele, amikor meghal, mégis úgy gondolta, ott, ahová kerül, jó helyen lesz.

—

Fehér fény vette körül, lába alatt köd gomolygott. Tisztában volt a történtekkel, tudta, hogy meghalt. “Ez az út vajon a pokolba vagy a mennyországba vezet?” gondolkodott el, miközben meztelen talpa puha, szőnyegszerű anyagot tapintott. Visszaemlékezett, hányszor volt türelmetlen, feszült a gyermekeivel, pletykás a barátnőivel és talán rosszindulatú is néha. Azt sejtette, az ő útja a pokolba vezet, hiszen kiemelten jót, különlegest nem tett életében.
Ekkor a köd alábbhagyott, a fény csendesedett, képek jelentek meg körülötte. Mintha egy sokszögű üvegburában állna, melynek oldalain egy-egy életkép mutatná be az elmúlt évtizedek emlékezetes eseményeit. Az egyiken kislányként szaladt édesapja felé, a másikon régen elhunyt férjével táncolt egy szilveszteri mulatságon. Újra látta apró gyermekeit maga körül, miközben együtt sütik a bejglit, legkisebb gyermekének tanítja a betűk rajzolását, veszekszik legidősebb lányával a kurta szoknya miatt. Az üveggömb, mint egy vetítő váltogatta a képeket, megmutatva a szép, és a szomorú eseményeket is az életéből. Eszter aprókat lépkedve forgott a képek között középen állva, mosolygott és szívében boldogságot érzett. Visszagondolva a történetekre, már mindegyik kedves, gyönyörű emlékké vált. Örült, hogy újra láthatja egy-egy pillanatra szüleit, családtagjait, barátait, drága férjét, imádott gyermekeit.

Hirtelen eltűntek a képek, egy alak lépett hozzá a gömbbe, aki hozzá hasonlított, de valahogy mégis más volt; áttetsző, színes, megfoghatatlan.
– Készen állsz? – kérdezte a jelenség selymes, lágy hangon.
– Igen, vállalom a felelősséget a tetteimért! – jelentette ki, zavartan nézett az alakra, aki csak mosolygott és kinyitotta a gömb ajtaját előtte.
– Pihenj meg itt, készülj fel az utazásra.
– Hova megyek?
– Az unokád régóta szeretne gyermeket, már nagyon várja, hogy egy megfelelő lélek hozzá szülessen. Együtt fejlődhettek tovább mindketten az új kapcsolatban, megtaníthatod arra a sok mindenre, amit ebben az életedben tapasztaltál. Bár azt gondolod, jót vagy rosszat tettél, valójában mind egy-egy lecke volt, amit a legjobb képességeddel oldottál meg. Nincs rossz és nincs jó. Cselekvés van, és az is az, ha semmit nem teszel.
– Újra megszületek? – csodálkozott Eszter, miközben átlépett a kapun. Ismét egy gömbbe találta magát, ám itt már nem képeket látott. Körös-körül, benne, mindenhol kavarodtak az érzelmek, színek, érzések. Kacagás, aggódás, öröm, szomorúság, fájdalom, boldogság, gyász. Mintha sok-sok élet minden érzése örvénylett volna körülötte. Az őt kísérő lény egy padhoz vezette, mely csak most vált láthatóvá számára. Olyannak látta, amilyennek szerette az életében, karfával, kényelmes dőlésszögű háttámlával. Leült, és a kísérőjére emelte a tekintetét. A válaszra várt, mely ekkor foglalkoztatta. – Újraszületek?
– Az energia soha nem szűnik meg, csak átalakul, keresi az útját.
– Emlékezni fogok a mostani életemre?
– Csak benyomásokra. Sok jót halmoztál fel, szép élet vár rád.
Eszter elcsendesedve ült tovább a padon. Nem fájt a dereka, nem sajgott a térde, szinte nem is érezte a testét, a súlyát. Ahogy elpilledt, megrohanták az emlékei az előző életeiből. Gyermekként nézett fel ismeretlen, mégis valahonnan ismerős emberekre, majd látta magát, ahogy kezében tartja gyermekeiként őket. Mintha minden egy körforgás része lenne, melyben benne van, részese, alakítója.
– Mit tegyek máshogy a következő életemben? – kérdezte kimondva a szavakat, pedig egyedül volt, szeme nem érzékelt senki mást a gömbbe. Mégis érkezett valahonnan, valakitől egy válasz, mely többszörösen visszhangozva keringett az üveg sok oldaláról visszaverődve.
– Csak törekedj a jóra, ez az egyetlen feladatod.