Ez a gonosz óra csak ketyeg és ketyeg, mintha vigyorogna rám. Igaz, elektronikus, mégis a szívem dühöngő koppanása adja hozzá a taktust, lázas lüktetése forrósággal önt el. Pedig ha valamikor, most igazán szükséges a higgadtság, az életem múlhat a biztos kézen, remegése végzetes balesettel járna. Ám nem azért éltem eddig, hogy egy ilyen közönséges időmérő-szerkezet kifogjon rajtam. Nincs sok időm, kerek 30 másodperc a hátralévő. Csakhogy gőzöm sincs, vajon a piros, vagy a zöld madzagot vágjam el. Letörlöm izzadságban fürdő homlokom: még csak az hiányzik, hogy egy lecsöppenő sós verejtékcsepp zárlatot okozzon. Füst és hamu maradna csupán. Lépésről lépésre kell haladni, szépen, megfontoltan… Mekkora közhely!
Sose gondoltam volna, hogy a feszültség hatástalanítása egyszer még ennyire megörvendeztethet majd. Minden tapasztalatom előbányászom, reszkető izmaimat visszafogom, leülni sem merek, minden most dől el. A siker és kudarc lassan egyetlen pillanattá olvad, harcukban valamelyik felülkerekedik. Mindegy, lesz, ami lesz! A csípőfogót szorosra zárom a drót szigetelőjén, majd egy villámgyors roppanás, hallom az áram gyilkos zizegését, amint megszakad a vezetékben. Megfagy a levegő, lehuppanok a székre. Lenyomom a gombot, a digitális ébresztőóra számlapján vérvörös számok villognak: 17:10. Pontos. Nehéz szülés volt, de újabb sikerélménnyel gazdagodtam: sikerült megjavítani végre a vekkert. Egy mértani értelemben is tökéletes gömb alakú ébresztőórát, és még valami mást is. Mert az először darabokra szedett, majd összerakott test a bekapcsolás pillanatában váratlanul életre kel… ugyan nem ölt emberi alakot, nem kezd hápogni, siránkozni, anekdotázni, csupán sziporkázik, villódzik, belsejében füst gomolyog.
A drámai munka után odasandítok a sarokban elárvult, kocka alakú, színes szalaggal átkötött szakadt dobozra, rajta a nevem, és a dátum: 1957. augusztus 7., a születésem napja. Mi lehet benne? Súlyosságáról elég annyi, felemelni is nehezemre esett. Cipelése inkább sérvvel kecsegtetett, mint élvezettel. Kíváncsiságom hamar kielégül, amint kicsomagolom az „ajándékot”. Egy ósdinak egyáltalán nem nevezhető, inkább a korát megelőző, opálos kétmaroknyi gömb bújik meg a dobozban. Mit tagadjam, megmozgatja a fantáziámat. Amikor végre megszabadítom a szúette papírhalomtól, néhány perc múlva kivilágosodik, mozgalmas, öblös hangja betölti a szobát. A hangok a múltba repítenek, az az érzésem, mintha csakis személyesen nekem szólnának a tónusok. Otromba hamisság helyett tiszta érzelmek fűtik az előadás játékát. Rám tapadnak a grimaszok, a gondolatok, a szavak. Boldogságra áhítozván a kinyújtott kezem hirtelen megérinti a gömbölyű felületet, szinte felégeti a szenvedély.
A minap találtam a padláson. Sose gondoltam volna, van ott még bármilyen vaskos meglepetés, a nyikorgó falépcsőn való felmerészkedés is csoda számba ment, évtizedekig visszatartott a pókhálók özöne, az ismeretlen félelme. A padlás ódon, szentélynek tetsző szekrényéből jó néhány régi, egérrágta napilap, zsinórral átkötött kötegek, ismeretlen rendeltetésű tárgyak, megbarnult fényképek kerültek elő. Tetszhalott szellemi kincsek hevertek a piszkos padlózaton, valódi rendszerváltásra várva. Nem állhattam meg, hogy bele ne nézzek a múlt emlékeibe. Régészeti izgalom fogott el, elmerengtem vajon mi kerül elém? Lefújtam róluk a portakarót, elmélyedtem a szememet elárasztó történelemben. A saját múltunkban, az én filléres emlékeimben. A gömbből, mint szellem a palackból szabadult ki a fojtogató füst, a tisztulás mindenható mágiát tükrözött a belsejében. Tán nem érdemlek meg érte valami jutalmat? Miközben a gömbben ádáz hangulat fortyogott:
Volt egyszer egy, az elődök által elherdált, egyre fogyó birodalmat irányító tömzsi kiskirály. Elérve a felnőttkor küszöbét, azonnal a „mindent nekem” magatartást tanúsította. Apját hosszas lejárató kampánnyal sikerült félreállítania, szegény egészen a főinkvizítor tisztségig „bukott”. Volt három fiúgyermeke és tízmillió rabszolgája, akik mind őt látták el, neki dolgoztak, még ha nem is tudtak róla. Ahogy a három herceg felnőtt, kíváncsiságból többször álruhába bújva járták a várost, vajon hogyan beszélnek a polgárok az országról, miképp vélekednek az időközben saját magát Mindenhatónak kikiáltó, és a világot irányító birodalmaknak gyakran habzó szájjal nekifeszülő, nekik őszinte fityiszt mutató király-apjukról. Sok köszönet nem lehetett eme kirándulásokban, hiába az arculatváltozás, a lényeg, az indulatos hitványságuk nem maradhatott titokban senki előtt sem.
Az udvarban esténként szokás szerint a bolond szórakoztatta a dagadt zsebű, zsíros bajszú, jóllakott urakat, ám ki hinné, de maszkja mögött mély titok lappangott, a cifra gúnya alatt egy másik én bújt meg. Munka után – miután nem tudta törleszteni a korábban felvett hiteleit, és képtelennek tűnt kifizetni a kiszabott udvari adókat – mágusként tevékenykedett, aki mindig előre figyelmeztette a hadvezért az aktuális ellenséges támadásról. Egyszer, tán merő véletlenségből, de jövőlátó kristálygömbjében felfedezte a 20. század nagy találmányát, a televíziót. Persze fogalma sem volt mi lehetett az a szerkezet, csak annyit látott, hogy élethű, színes képek, fura öltözetű és kinézetű alakok mozognak rajta, és valami Maradjanakvelünk Béla szövegel a dobozban. Ez a külső, eddig még nem tapasztalt manipulatív inger mégis arra késztette, hogy hanyatt-homlok a királyhoz rohanjon, aki azonban nem hitt neki, jót kacagott ekkora sületlenség hallatán, még akkor is, amikor e hazugság, és a tiltott másodállás ürügyén leüttette a nagyravágyó flótás fejét, mely csörögve hullt alá.
A hitetlen, riherongy uralkodó rémséges tettére azonban sokáig nem derült fény, így ő sem tudhatta meg, hogy tévedésből az udvari bolond ruhájába beöltözött legkisebbik fiának vétette a fejét. A varázsgömbben már nem láthatta sem ő, sem a szerencsésen megmenekült sámán-bolond, amint a felbecsülhetetlen számú ellenlábas sereg a dombon dölyfösködő város falaihoz közelít. Meglepetésként hatott rájuk a roham, a várvédőket felkészületlenül találta az ostrom, maga az uralkodó is áldozatul esett a gyarmatosító, „baráti” szablyáknak. A magát fensőbbségesnek hitt nép csontjaiból készített talizmánok még évszázadokig védték a hódítókat, az oly lebilincselő tévé pedig sajnálatos módon évszázadokra elfelejtődött.
Egyszer volt egy varázsgömb, tán igaz sem volt???
