Írta: Kirkner Tamás Róbert (Johnny Robert Kirkner)
A Láthatatlan különbség. A 2025 Autizmus Világnapjára Készült.
Még Mielőtt beletérnék a történetbe. Szeretnék röviden elmondani, hogy miért is írom ezt a kedves történetet. Az Autizmus nem játék és nem kitalált viselkedés. Sajnos sok féle formája van. Nincs rá gyógyszer és nem gyógyítható. Próbáljunk ezen a napon úgy gondolni e honfitársakra, hogy ott vagyunk mellettük és ne mondjuk azt, hogy mindenkiben van egy kis Autizmus.
Emma néni és Andy bácsi vissza emlékezését szeretném elmesélni nektek. Ez az elbeszélés nem történt meg, de tanulságos.
Sziasztok gyerekek és kis unokám Benjámin.
Emma és Andy Skócia egy kicsi békés mező városban nőtek fel. Most jelenleg a város új telepén laknak és ez a elbeszélés a közeli könyvtárban hangzott el. Ez egy interjús beszélgetés. A könyvtárba lépéskór a terem falai vaj színűek és egy kandalló van a helységben. A hintaszékben egy idős bácsi (Andy bácsi) ül és legkisseb unokáját fogja és ringatja (kicsi unoka Benjámin) mellette a másik hintaszékben felesége (Emma néni) éppen kötöget. Emma néni így néz ki. Kicsit alacsonyabb mint a papa. Kötött pulóverben és bordó színű nadrágban ül. Arca ráncos és fehér szemüveget hord. Haja festet barna. Mosolyog és élet vidám. Andy aki külsőleg így néz ki. magas kötött pulóverben és barna színű nadrágban ül. Arca ráncos és szürke szemüveget hord. Haja hó fehér. A humora színesíti a beszélgetést.
Kedves Emma kérem meséljen kicsit a gyerek koráról. -Kérdezte a rádiós riporter.
1954 ban születem e kicsi városban és itt ismertem meg a férjemet Andy. Én az iskola közelében éltem. A szüleim keresztény empátia szerint neveltek. Születésem után gerinc sérülésem miatt a tolókocsi mellet kellet döntenem. A szobám a közeli parkra nézet. A kis birodalmam így nézet ki. Az ágyam fából volt. A polcokon sok féle könyv és játékok színesítették. Barna színű szőnyeg volt a fekhelyem mellet. Az ajtó fehér és mellette volt az asztalom. A falon a saját rajzaim és fényképeim voltak a családomról és a barátaimról. Fehér függönyök díszítették az ablak két oldalát. – Mondta Emma.
Kedves Andy Bácsi kérem meséljen kicsit a gyerek koráról. – Kérdezte a rádiós riporter.
Én egy kicsi farmon nőttem fel a város szélén. A szüleim a városi Református közösségbe tartoztak én jó magam ott ismertem meg Emmát. 1952 ban születtem. Akkoriban az Autizmus nem ismerték, de nem akadályozott meg attól, hogy élvezem az életet. A szobám így nézet ki. Az ágyam vaj színű és tölgy fából volt. A polcokon sok féle könyv és játékok színesítették. Kicsit megviselt szürke színű szőnyeg volt a fekhelyem mellet. Az ajtó deszkából készült és szembe volt az asztalom. A falon a saját rajzaim és fényképeim voltak a családomról és a barátaimról. Kék függönyök díszítették az ablak két oldalát. – Mondta Andy.
Kérem meséljenek az iskola életükről. – Kérdezte a rádiós riporter.
Én az iskolába egy rozsdás kerékpárral mentem. Nem ez volt a világ leggyorsabb kerékpárja, de ez volt a kedvencem hogy iskolába jussak. Annak ellenére, hogy a járás nehéz volt számomra, de megtanulta, hogyan kell megtennem a kerékpáron. A mezőgazdasági út rögös volt, de nem bántam a köves úttat. Élveztem az utazást. Nézni a mezőket, integetni a teheneknek, és beszívni a friss, vidéki levegőt. A szél az arcomat és az elmémet megnyugtatta, és a kavicson dübörgő kerékpárgumik hangja miatt úgy éreztem, hogy szabad vagyok. – Mondta Andy.
Nekem nem kellet vasparipa hiszen 5 percre laktam az iskolától és Andy mindig hozzám jött reggel és eltolt az tanintézménybe. Délután a házamtól ment el. – Mondta Emma.
Azt szeretném megkérdezni, hogy milyen nehézségük volt a gyermek korukban? – Kérdezte a rádiós riporter.
Az iskola nem volt mindig könnyű. A zaj, a gyerekek tömege és a nyüzsgő folyosók gyakran levertek. Nem mindig értettem, hogy az emberek miért cselekszenek úgy, a hogyan én játszok, De volt egy személy, ami mindig átsegítette. Tanára, Mrs. Green kedvessége. Mrs. Green türelmes és megértő volt. Gyengéden irányított, ha aggodalmaskodtam, és mindig gondoskodott arról, hogy tudjam, hogy Isten szeret, a hogyan ő is. – Mondta Andy nevetve.
A szünetekben mindig ő vele voltam hiszen tolt mindig és Ő mutatta meg az igazi hitet. Mind a ketten keresztény családban nőtünk fel és ugyan abba a templomba járunk a mai napig. Mindig boldog voltam mikor mesélt a farmról és most is ott élünk mert a szüleink már nem élnek. A szünetben Andy gyakran talált egy csendes sarkot, ahol egyedül ülhetett le. Nem arról volt szó, hogy nem akart a többi gyerekkel játszani, de a zaj és a zavarodottság megnehezítette az összpontosítást. Szerette távolról nézni a játékukat. Hamar megértettem, hogy mennyire különleges személy és egyre jobban belészerettem. Ennek cserébe rendszeresen kérdeztem, hogy mit csinált a farmon és minden héten voltam nála és Ő is nálam. – Monda Emma.
Kérem szépen mondjanak el egy különleges gyermek kori élményüket amit egymástól tudnak? – Kérdezte a rádiós riporter.
Egy napsütéses délutánon, amikor Andy hazafelé biciklizett, vihar kezdett kibontakozni a láthatáron. Sötét felhők töltötték be az eget, és feltámadt a szél. Andy szíve hevesen dobogott. Nem szerette a viharokat. A mennydörgés, a villámlás, az ég zúgása ettől kicsinek és ijedtnek érezte magát. Ám amikor a vihar kezdett kitörni, Andy eszébe jutott valami, amit az anyja mindig mondott neki: „Isten mindig veled van, Andy. Nem számít, milyen hangos a vihar, ott van melletted.” Egy pillanatra abbahagyta a pedálozást, és behunyta a szemét. Imát suttogott, ahogy az anyja tanította neki: „Drága Istenem, kérlek, segíts, hogy ne féljek. Köszönöm a mai napot és a családomat.” Ahogy befejezte az imát, a szél elcsendesedett, és a vihar nem volt olyan ijesztő. Andy lassan újra pedálozni kezdett, csendes békét érzett a szívében. A vihar hangos lehetett, de tudta, hogy Isten szeretete hangosabb. Amikor hazaért, az anyja a verandán várta. Észrevette az aggódó arckifejezést, és gyengéden elmosolyodott. – Rendben van, Andy. Isten mindig velünk van, még a legnehezebb időkben is. Aznap este, vacsora után, Tommy és családja leült a bibliatanulmányozásra. A 23. zsoltárból ezt olvassák: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” Andy figyelmesen hallgatta, a hogy az anyja elmagyarázta, hogy Isten mindig vezeti őt, ahogy a pásztor gondoskodik a juhairól. Nagyon tetszett neki ez a vers. Ettől biztonságban érezte magát. Tudta, hogy bármilyen kihívással néz is szembe legyen az vihar, egy nehéz nap az iskolában van kihez fordulni. – Mondta Emma.
Számomra egy téli délután volt igazán különleges. A parkban ami Emma háza közelében volt minden télen volt korcsolya pálya és forró csoki büfés kocsi. Abban az évben voltunk második osztályosok. A barátomat elvittem korcsolyázni. Ami már magában különleges volt és azóta is minden évben megtesszük. Számomra nem volt akadály, hogy Emma nem tud járni és így is élveztük. – Mondta Andy.
Kérem mondják el, hogy mit tanultak és mit üzenek a következő generációnak. – Kérdezte a rádiós riporter.
Én történelem és földrajz tanár lettem. A gyerekünk ifjabbik Andy szakácsnak tanult saját étterme lett. Az Autizmus nem játék és nem kitalált viselkedés. Sajnos sok féle formája van. Nincs rá gyógyszer és nem gyógyítható. Próbáljunk ezen napon úgy gondolni e honfitársakra, hogy ott vagyunk mellettük és ne mondjuk azt, hogy mindenkiben van egy kis Autizmus. Gyerekek és kicsi unokám Benjámin légy mindig boldog. – könnyek közt mondta Andy.
Ez az interjú számomra nagyon fontos hiszen én jó magam is beteg vagyok a világ szemében, de boldog vagyok és ki tudok teljesedni. Én Pszichológusnak tanultam és még most is dolgozok. Az életünk nem könnyű, de a Teremtő minden nap segít. – Mondta Emma.
Köszönöm szépen, hogy elolvastad a történetet. Hamarosan találkozunk.