Más…
Mennyire másként látom a világot, mint negyven évvel ezelőtt. Megállapítottam. Közhely. Tudom. Úgy peregnek a napok, mint a levelek a szélben. Jó sok összegyűlt. Most nem vittem ki. Visszaadom a földnek. Összegereblyéztem, és a hatalmas halomból, már csak egy kis domb árválkodik a kert végében. A kutyám se a régi már. Mozgásigénye töredéke annak, amelynek az évekkel ezelőtti látványa is lefárasztott. Őszülő pofijából szomorúan néz rám. Kevesebbet szalad, ebben hasonlítunk. Ha elfáradva ledől, morgolódva keresi a kényelmesebb helyet. A különbség közöttünk az, hogy én nyögök. Egyre gyakrabban peregnek vissza a elmúlt napok. Emlékek, azok képei akik már elmentek, szomorúsággal töltenek el. Próbálom elfogadni azt, ami van, ami még jöhet. Néha egészen elfogadható ez az állapot. Talán azért, mert vannak gyermekeim, unokáim. Bennük, látom a jövőt. Néha gondolok azokra is, akiknek nem adatott meg az, hogy gyermekük szülessen, vagy elutasították a lehetőséget. Hogyan élik meg ezt az időszakot? Biztosan találnak örömöt másban. Gondolok arra is, mennyire mások vagyunk. Van, aki elvan, csak úgy. Elfogadja a sors döntéseit mindenféle vélemény, érzés, és fájdalom nélkül. Ő az acélember.
Nem mindenki értékeli az írás lehetőségét, amikor megállíthatná az időt. Mert aki leírja a gondolatait, az érzéseit, az bizony megállíthatja az időt. Mert amit rögzített, leírt akármilyen formában, az úgy marad.
Más.
Egyre többet gondolok a nagyira. Tizenhat évesen sok időt töltöttem nála. Mikor a számomra tiltott cigarettámat meg akartam gyújtani, a lakásában nem volt gyufa. Bekapcsolta a villanytűzhelye lapját, és mikor az átforrósodott, akkor azt mondta, – No, egy próbát megér, … hátha.
Ő más volt. Látta kitörni vágyó kétségbeesett próbálkozásaimat. Látta mennyire keresem az utam. Nem akart nevelni, csak szeretni.
Egyre nehezebben viselem az ősz, a tél időszakát. A tavasz, a nyár talán azért kedvesebb számomra, mert mindig más megújulást hoz.
A télen nálam kosztoló madarak hálából mindig hoznak magokat. Így fejlődött kertemben selyemakác, a százszorszép, több cserje, közülük néhány nagyon különleges, még a fajukat sem tudom. Egyre jobban változik a világ körülöttem. Más a tél, és egészen megváltozott a nyár is. Gyermekkorom hatalmas telei már elvesztek, enyhül az éghajlat. Nyáron egyre több a csapadék, ami a klímaváltozásra utal. Más lesz az éghajlat, amire az unokáim felnőnek…
Kedves Ottilia!
Mennyire igaz minden szavad. És mennyire aktuális amiről írsz Ez nem csak téged foglalkoztat, hanem sokunkat. A minap épp erről beszélgettünk, hogy ha most elaludnánk és kb. 100 év múlva ébrednénk nem biztos, hogy tetszene amit akkor látnánk, avagy éreznénk. Ez lehetne egy igazi nagy levegővétel, vagy egy pohár víz elkortyolása. És ez csak az alap.
Örömmel olvastam okosan összeszedett gondolataidat.
Szeretettel: Jártó Róza (mami)
Szia Zsófi
Köszönöm kedves szavaidat. Kíváncsivá tettél.:)
Üdv.
Ottilia
Kedves doroty !
Talán nem lehet véletlen, hogy hasonló témát közelítünk meg másként. Szeretem ahogyan írsz. Igen kell az emlékezés, hisz anélkül üres lenne az életünk. A régieknek is ugyanígy meg kellett küzdeniük az övékével. Mindig csodáltam azokat az embereket akikkel hosszú ideig velük éltek a nagyszülei, szülei , testvérei, azért mert aki későbbre maradt, maradtak emlékei, ami nekem nem adatott meg. Erről írtam ugyanitt.
Szeretettel gratulálok, nagyon tetszett amit írtál, Zsófia