Behálózva

Edit születésekor üstökös jelent meg a házuk fölött, mely nappali fénnyel árasztotta el a sűrű éjszakát.
– Ez égi jel! – mondták a falubeliek.
A kislány anyja belehalt a szülésbe, s mivel az apa kiléte bizonytalan volt, Editet a nagyanyja nevelte fel. Amikor tizennyolc éves lett, az öregasszony elvitte őt Rikához, a táltos asszonyhoz, megtudni a jövőt.
Rika, a nyomorék táltos asszony kerekesszékében ült, amikor beléptek.
Hosszú ruhája eltakarta csonka végtagjait, olyannak tűnt, mint bármelyik idősödő nő, de a tekintete különös volt, mintha bele látna az emberbe.
Rika hosszasan nézte Edit arcát.
– Úgy látom, fél szívvel élsz-szólalt meg hirtelen.
A lány megdöbbent. – Nincs nekem semmi bajom – mondta.
– Mit jelent? – sápadt el a nagyanyja.
– Akkor lesz boldog, ha találkozik azzal a férfival, akinél ott van szívének a másik fele.
– Lehetséges ez? Meg fogja találni? – kételkedett az öregasszony.
Rika halványan elmosolyodott.
– Igen, ha türelmesen kivárja a megfelelő pillanatot – válaszolta.
– Jó…; de mikor lesz az? Megérem én?
A táltos látva az öregasszony kétségbeesett tekintetét, megszánta és azt mondta:
– Sok férfi között kell megtalálnia az egyetlent, ha sietteti, lehet, hogy rosszul választ. Van még ideje, az utolsó lehetőség a huszonötödik születésnapján, pontban déli tizenkét órakor lesz, ha ezt elszalasztja, akkor elveszíti a kiváltságát és be kell érnie egy középszerű élettel.
Edit zavarodottan hallgatott, míg azok ketten az ő sorsa fölött értekeztek.
Csak azért jött ide, hogy a nagyanyja kedvében járjon, eldöntötte, nem fogja tűrni, hogy beleszóljanak az életébe, főleg abba a részébe, ami férfiakkal kapcsolatos.
– Nem hiszek a jóslatokba! – fakadt ki dühösen. – Nagyi fizess és menjünk!
– Hát akkor köszönjük – szólt az öregasszony és elővette az erszényét.
– Nem kell fizetni – legyintett Rika.
Az utcára érve, Edit mélyen beleszippantott a virágillatú tavaszba.
– Rémes boszorkány! Nem is értem, miért jöttünk ide – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

Mikor a huszonötödik életévébe lépett, nagyanyja már nem élt.
Edit beköltözött a városba és tanítói diplomával a zsebében próbált állást találni, sikertelenül. Addig is minden alkalmi munkát elvállalt, hogy legyen miből fizetnie az albérletét, szerelmi élete üres fejezet volt a sors könyvében.
Nemhogy vonzotta, inkább mintha eltaszította volna magától a férfiakat, pedig szép volt, magas, karcsú és barna.
Edit egy unalmas délutánon, céltalanul bámult ki a tízemeletes ház nyolcadik emeletének ablakán. Be akarta húzni a függönyt, amikor tekintete megakadt egy szokatlan alakú felhőfoszlányon, mely magányosan kúszott a tiszta égbolton.
Döbbenten nézte a jelenséget.
Nem tudta, hogy a szeme káprázik-e, vagy valóban egy kettészakadt szív alakú felhőt lát. Hirtelen eszébe jutottak Rika asszony szavai.
Fél szívvel élsz – mondta volt az asszony, és ő nem hitt el semmit, pedig ahogy telt az idő, a magányos esték egyre kínzóbbá váltak.
Hogy messze űzze a rátörő rossz gondolatokat, nyálas verseket olvasott és könnyezve nézett végig egy tucat romantikus filmet, aztán egyszer csak elszánta magát, és barátnőivel beült egy kocsmába, mert azt remélte, néhány pohár ital után kiöntheti a bánatát.
– Ne bőgj már te ostoba! Nem maradsz le semmiről, a szerelem hülyéknek való! – vigasztalta Zita spiccesen.
– Ostobaság az egész, minden fickó csak a testedet akarja. Hidd el, számtalan pasi megfordult az életemben, de egy sem érintett meg. A kezüket ugyan értően használták, tapogattak rendesen, de a lelkem minden aktus után üresebb maradt.
– Próbáld ki a Szerelemhálót – ajánlotta Kata. – Tölts fel az oldalra magadról egy teljes alakos meztelen fotót, azután szabad a vásár.
– Inkább üzekedés ez, mint ismerkedés – hárította el Edit az ötletet.
Aznap este éhesen és fázva bújt ágyba.
Az időjárás szeszélyes volt. Nemrég még langyos szellő borzongatta a fákat, később orkán erejű szél dobolt a bádoggal bevont ablakpárkányon.
A lány nehezen aludt el. Álmában hosszú, sötét folyosókon osont végig, hirtelen egy ajtó tárult fel előtte, belépett a szűk helységbe, ahol egy asztalon számítógép monitor villogott. Odalépett, hogy lekapcsolja, ekkor észrevette, hogy fölötte egy pók éppen lefele ereszkedik, Edit érezte, hogy megdermedt a félelemtől, nem bír mozdulni, a pók pedig lassan hálójával körbefonja.
Verejtékben úszva ébredt, mert iszonyodott a pókoktól.
Gyorsan főzött egy erős kávét s miközben kortyolgatta, elgondolkodott, mit jelenthet az álom.
Tíz óra tájékán Kata hívta telefonon.
– Lenne számodra egy állás. Sajnos nem tanítói, érdekel?
– Hogyne. Azonnal indulok – örült meg Edit.
Remélte, ha csinál valami hasznosat, könnyebben elfelejti az éjszakai rémálmot.
Egy papír fecnire ráfirkantott minden fontos információt. Gyorsan összekapta magát, taxit hívott és fél órán belül ott volt a megadott címen.
A Villamos Művek Ügyfélszolgálati Irodája előtt találta magát.
Az irodavezető hölgy nyájas volt, és olyan unalmas kérdésekkel bombázta, mint például, milyen időbeosztásban szeretne dolgozni és mekkora fizetéssel lenne elégedett.
– Bármikor és bármennyivel – válaszolta, csakhogy túljusson végre a formaságokon. – Fel vagyok véve? – nézett bizonytalanul a hölgy kifejezéstelen arcába.
– Pár perc, amíg megkötjük a szerződést. Utána akár kezdhet is, persze csak, ha tud maradni.
– Örömmel – pattant fel Edit, és szapora léptekkel követte főnökét.
Hosszú sötét folyosón mentek végig. Hamarosan egy ajtó tárult fel előttük, beléptek a szűk helységbe, ahol az asztalon egy számítógép monitorja villogott.
A lány érezte, hogy remegni kezd a térde, megpróbált koncentrálni, mert a hölgy éppen azt magyarázta, mi lesz a feladata.
– Első lépésként néhány felszólító e-mailt kell megfogalmaznia és elküldenie azon ügyfelek részére, akik határidőre nem tettek eleget pénzbefizetési kötelezettségüknek.
Itt a lista a címekkel. A levelek tartalma legyen határozott, de udvarias. Megtudja csinálni?
– Persze – mosolyogott Edit, hogy ne látszódjon, mennyire retteg.
Amikor magára maradt, óvatosan körülnézett. Legalább pókhálók nincsenek – állapította meg. Leült a gép elé és nekilátott a feladatnak.
Egy óra elteltével a címek fele, már ki volt pipálva.
Elégedetten dől hátra székében, közben azon töprengett, hogy mi lenne, ha kissé humorosabbra venné a dolgot.
Mondjuk, írhatna versbe szedett leveleket is. Itt van például ez a Szinba Sámuel.
szimba@… – már írta is a címet, majd rátért a szövegre.
„Tisztelt Uram! Kedvesen/ kérem Önt, hogy fizessen. /Ingyen semmit nem adnak, /áram nélkül maradnak,/ hogyha nyolc napon belül /fizetés nem teljesül” – pötyögte önfeledten.
Még folytatta volna a rímszövést, de közeledő lépteket hallott.
Riadtan próbálta kitörölni a verset. Ujjai összegabalyodtak, fogalma sem volt arról, hogy mit csinál.
Levél elküldve -jelzett a gép. Hamarosan válasz jött.
„Kedves Hölgy! A verset köszönöm. Aranyos szösszeneteit továbbra is boldogan olvasnám, ha az Önök ügyfele lennék, de sajnos én az ország másik felén élek. Őszinte tisztelettel: Szimba Dániel.”
Micsoda? Rossz címet írt volna be? Hoppá! Egy betű félrecsúszott, nem szimbát, hanem szinbát kellett volna írnia, a többi végül is ugyanaz.
Otthon fáradtan süppedt a fotelba.
Jó fej ez a Dániel-gondolkodott el egy bögre gőzölgő kakaó fölött. – Nem dühöngött, nem fenyegetőzött a felszólító levél miatt. Az emberek általában érzékenyek az ilyesmire.
Elhatározta, hogy újabb levelet ír a férfinak, melyben megmagyarázza, hogy szerencsétlen elírás történt. A szimba@ mélyen belevésődött az agyába. Tudta, hogy ezúttal nem vét hibát.
Másnap korábban ment be a munkahelyére.
Azonnal elindította a gépet és pár perc múlva már neki is fogott a levél megírásának.
„Kedves Szimba Dániel! Azt a levelet nem Önnek szántam és egyáltalán nem is akartam elküldeni, én csak írogattam mindenféléket és megzavartak. Véletlen volt, elnézést kérek. Üdv: T. Edit”
A férfi gépközelben lehetett, mert szinte azonnal válaszolt.
„Édes Edit! Remélem, szólíthatom így. Nem lehet véletlen, hogy éppen akkor, éppen nekem küldte el azt a levelet, mert az életemet mentette meg.”
– Ezt akár el is hihetném, de nem fogom- írta a lány.
– Pedig így van. Bocsásson meg, de olyan butácska verset írt, hogy röhögnöm kellett, ettől aztán köhögni kezdtem és sikerült megszabadulnom a torkomon akadt almadarabkától.
– Haha! Örülök, hogy nem halt meg. Ami a verset illeti, ha Ön jobbat tud írni, tegye meg! – vágott vissza Edit.
– Verset írni nem tudok, de szívesen meghívnám egy kávéra.
– Ne feledje, Ön az ország másik felében él. Amúgy nekem most dolgoznom kell. Viszlát!
Editnek egész nap nehezére esett a munkára koncentrálnia. Dániel járt a fejében. Hány éves lehet, hogy néz ki, mivel foglalkozik?
Ebédszünetben okos telefonján fellépett a közösségi hálóra és név alapján próbálta megkeresni. Egy találata volt összesen. Az adatlapon mindössze annyi szerepelt, hogy férfi. A profilképről pedig Garfild macska vigyorgott rá.
Fura egy alak. Vajon miért titkolózik? Ez olyan bosszantó! Igaz, neki magának is két fiókja van, az egyik álnéven fut. Ez az! Így anélkül írhat a férfinak, hogy kilétét fel kellene fednie.
Hirtelen azon kapta magát, hogy akarata ellenére írja egymás után a szavakat. Fel sem fogja, nem is érti, mégis…
„Adj esélyt a napnak, hogy megérintsen. Meglásd, nem perzsel, csak melegít. S míg fázó szívedet felhevíti, eljön a hajnal” – olvasta a férfi ámulattal az újabb verset.
– Édes Edit, ez gyönyörű! Határozottan jobb, mint amilyen az első volt. Nem tegeződhetnénk, hisz nem vagyok még száz éves – kérdezte rögtön.
– Hogy jöttél rá, ki vagyok? – döbbent meg a lány.
– Más eddig nem írt nekem verset. Azt a kávét mégiscsak muszáj lesz meginnunk.
Editet, eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
– Oké. Holnap Budapesten leszek-válaszolta hirtelen, majd remegve várta, mit reagál a férfi.
– Nagyszerű! Alig várom, hogy lássalak.
Editnek leesett az álla, hisz nem gondolta komolyan a dolgot. Abban a pillanatban, mintha villám csapott volna belé, eszébe jutottak Rika asszony szavai.
„Az utolsó lehetőség a huszonötödik születésnapján, pontban déli tizenkét órakor lesz, ha ezt elszalasztja, akkor elveszíti a kiváltságát és be kell érnie egy középszerű élettel.”
-A Keletiben találkozunk, pontban déli tizenkét órakor – döntötte el. – Ha találkozni akarsz velem, nem késhetsz, mert tizenkettő óra után két perccel már nem leszek ott.
– Egy életem, egy halálom, hisz fél szívvel úgysem élhetek sokáig – írta a férfi.
Edit úgy érezte, elfogyott a levegő.
– Te tényleg fél szívvel élsz?- kérdezte bátortalanul.
– Egy táltos ezt mondta, de az orvosok szerint nincs semmi bajom.
– Hiszel a jóslatokban?
– Én a szerelemben hiszek.
– Hát akkor holnap találkozunk!
– Holnap. Pontban déli tizenkét órakor.
Edit feje tele volt kérdésekkel és kétségekkel.
Hogyan fogják egymást felismerni? Bizonyára nagy lesz a tömeg. De hisz pont ettől olyan izgalmas! -bátorította magát.
Fél tizenkettőkor remegve szállt le a vonatról.
Nem tudta a találkozástól vagy a nem találkozástól fél-e jobban, ráadásul azt hitte nem fog megérkezni időre, mert a vihar Tatabányánál fát döntött a sínekre.
Vagy tíz percig zavartan álldogált és várakozott a peronon. Szinte ki sem látszott a tömegből.
Ennyi izgatottan tébláboló férfi között, vajon melyik Ő? – töprengett egyre kétségbeesettebben.
Bánta már, hogy nem egy konkrét helyre beszélték meg a találkozót, már csak öt perce volt tizenkettőig, a remény egyre fogyott.
Gondolta, beáll az óra alá mely az aluljáró fölött volt, de ott útját állta egy toronymagas alak.
Edit próált kitérni előle ezért jobbra lépett, a torony, mintha csak a lány mozdulatát akarná követni, szintén arra lendült. Edit ekkor ballra lépett, a torony is arra. Lehetetlennek tűnt, hogy kikerüljék egymást, végül összeütköztek. A torony megtántorodott.
Mivel nem volt miben megkapaszkodnia, hirtelen átölelte Editet.
Ahogy a férfi magához vonta, a lány beleszédült az illatába.
Alig kapott levegőt, mégsem bánta, olyan jó volt.
– Elnézést… szerencsétlen baleset – mentegetőzött a férfi, miután elengedték egymást.
– Hát persze, csakis véletlenül lehet engem átölelni. Kedves dolog a tapogatást balesetnek nevezni -fakadt ki Edit sértődötten.
– Én csak… nekem sürgősen meg kell találnom azt a lányt… pontban tizenkét órakor – motyogta a férfi.
– Dániel? – csillant fel a lány tekintete.
– Edit? – kérdezte a férfi zavarodottan.
Az óra pontban déli tizenkettőt mutatott.
– Nem hitted, hogy megtalállak? – ölelte át a férfi Editet.
– Féltem, hogy nem – vallotta be a lány. – Most mi legyen? – kérdezte kíváncsian.
– Mi lenne? Elfelejtetted, hogy meghívtalak egy kávéra?
Összenevettek, s miközben a kávéjukat kortyolgatták, óvatosan fürkészték egymást.
– Nekem is csak fél szívem van-szólalt meg Edit.
A férfi meglepetten kapta fel a fejét.
– Rika, a táltos asszony mondta, amikor tizennyolc éves voltam. Azt is mondta, hogy a huszonötödik születésnapomon találkozni fogok veled.
– Valóban?
– Ma van a születésnapom és nem árt, ha tudod, hogy különleges lány vagyok. Születésemkor egy üstökös jelent meg a házunk fölött…
– Te be akarsz hálózni engem-nevetett a férfi.
– Azt gondolsz, amit akarsz. Én hiszek a sorsban és közlöm veled, hogy most azonnal haza kell vinned, és velem kell maradnod. Ugyanis fél szívvel nem tudok sokáig élni.
– Boldogan. Mert én nem a sorsban, hanem a szerelemben hiszek. Hozzám vagy hozzád vigyelek?
Nevetve kapaszkodtak egymásba, észre sem vették, hogy múlik az idő. Hagyták, sodródni magukat. Végül úgy döntöttek, arra a vonatra szállnak fel, amelyik előbb indul.

Szólj hozzá!