A tanítvány

Az idős férfi befordult, a gyéren megvilágított parkba vezető ösvényen. Lassan, komótosan lépkedett. Kezében, egy vékonyka nylon szatyorban ringatózott valami. Mögötte, mintha lépteket hallott volna. Megállt, hátra nézett, de nem látott senkit. Tovább indult. Már a padsorhoz közeledett, ahol kissé nagyobb teljesítményű lámpák szórják fényüket, a padokat is bevonva. Csak pár méter volt az elsőig, mikor egy bokor mögül egy sí maszkos férfi perdült elé.
– Mit akar? – kérdezte az öreg meghökkenve.
– A tárcát! – s türelmetlen mozdulatot tett kezével.
Az idős ember a szívéhez kapott, s mintha kissé megtántorodott volna.
– Rosszul van? – kapott a hangjából ítélve fiatal, a karja után – Jöjjön! Ott le tud ülni.
Az áldozatot összezavarta támadója viselkedése, de nem tudott sokáig gondolkodni, mert a padhoz értek, és a másik segített neki leülni. Amaz csak állt, és nézte őt, ő pedig zavarában benyúlt kabátja felső zsebébe, és elővette a tárcáját. Előre nyújtotta. A másik tétovázott, majd érte nyúlt. De nem tette el, és nem futott el.
– Tudja fiam, negyven évig tanítottam a gimnáziumban. Ma befizettem a csekkeket, és hó végéig maradt tízezer forintom. De magának biztos nagyobb szüksége van rá. Hát vigye! Csak a tárcám kérném vissza, mert benne vannak az irataim.
A fiatal csak állt, mintha töprengene. Majd az idős férfi legnagyobb döbbenetére leült mellé, és visszaadta a tárcát. Majd levette a maszkot.
– Dóczy tanár úr? – hajolt közelebb a férfihez és a kalapja alá nézett.
Az öreg nehézkesen kissé oldalra fordult, és támadójára nézett.
– Ismerjük egymást? – és amennyire a félhomályban lehetett, az arcát fürkészte.
– Vadas Tibi vagyok, tanár úr. – s szégyellősen lehajtotta a fejét.
– Te? De hát…
– Három napja nem ettem. Bocsásson meg tanár úr! Minden nap munkát kerestem, bármit elvállaltam volna, de semmi nem sikerült. Megpróbáltam kukákban valami élelmet keresni, de majdnem megvertek. Nem tudtam, hogy minden területnek meg van a gazdája, aki kutathat.
A tanár döbbenten hallgatta, egyszerűen nem tudta felfogni, amit hallott.
– De hát te tovább tanultál…
– Igen tanár úr. Műszaki mérnök vagyok. Csak sehol nem kellek. Már külföldre is mennék, csak repülőjegyre és megélhetésre sincs pénzem, míg találok valamit.
– A szüleid nem tudnak segíteni? – s hangja szánakozó volt.
– Alig jönnek ki a nyugdíjukból. Nekem kellene segíteni őket. Haza sem merek menni, csak felhívom őket, ha van pár forintom. Úgy tudják, vidéken élek és dolgozok.
Dóczy tanár úr, valamikori tanítványa térdére tette a kezét.
– Na, segíts fiam felállni, és menjünk!
– Menjünk? Hová?
– Haza. Mert a szatyorban, Buksi kutyám vacsorája van. Egy konzerv. Én elvagyok zsíros kenyéren, de neki azt nem adhatok, – és a tanítvány legnagyobb meglepetésére felnevetett, mintha csak úgy összejöttek volna egy kis beszélgetésre.
– Hát nem haragszik a tanár úr?
– Ha autót loptál volna, haragudnék. De az éhség, nagyúr. Az egészen más. Megvacsorázunk, megfürdesz jó meleg vízben. – belekarolt a fiatalba és elindultak – Jól kialszod magad, azután reggel elmegyünk, Király Lócihoz. Neki, nagyon jól bejött, ahogy ma mondják. Komoly céget vezet. Időnként meglátogat, mindig felpakolva jön. Sokszor mondtam, hogy ne tegye! De mindig azt mondja, sokat köszönhet nekem. Ő biztos tud neked segíteni. Ha nem az ő cégénél, a kapcsolatai révén biztosan. A kapu elé értek.
– Előre megyek, Buksi lássa, hogy velem vagy. Nehogy megharapjon!
Tibi már az igazak álmát aludta, a tanár úr szemére azonban ezen az estén nem jött álom. Buksi fejét simogatva azon gondolkodott, mi lett vajon azokkal a jófejű tanítványaival, akikről az utóbbi években nem hallott?

2016. 04. 29.