Ölelés

Összes megtekintés: 303 

Egy gondolat és meg is jelent egy ember méretű kék doboz a virtuális térben, majd rövid töltés után megnyílt benne egy barnás világ, villogó ablakokkal, cikázó szövegekkel és szaladgáló emberszerű ikonokkal. Átléptem a dobozba és felnéztem a minden irányba a végtelenbe nyúló vibráló falon. Ez a hely volt az interneten az az irodalmi oldal, amit mostanában használok novelláim megosztására. A végtelen falon villogó ablakok felhasználói profilok, fórumok, új novellák és minden ehhez hasonló adat volt. Az előttük lebegő, emberforma, vagy legalábbis közel emberforma ikonok pedig maguk a felhasználók voltak.
Egy mentális üzenettel elküldtem a rendszernek az azonosítómat és a sikeres azonosítás visszaigazolása után utasítottam, hogy irányítson át a profilomhoz. Szinte azonnal fel is emelkedtem és végigsuhantam az ikonok között, majd egy ablak előtt álltam meg, amiben a profilom adatai szerepeltek. Előkerestem a most befejezett novellám és beillesztettem a profilomba, ami azonnal meg is jelent a többi írásom között.
Éppen át akartam lépni a legutóbbi novellám hozzászólásait elolvasni, mikor pityegve felugrott egy ablak előttem, hogy az új novellámhoz hozzászólás érkezett. Ahhoz, amit néhány milliszekundummal ezelőtt töltöttem fel. Meg is nyitottam, de azonnal láttam is, hogy egy reklám ágens rakott ki valami új csodagyógyszerről egy reklámot. Tele van az internet ezekkel az ágensekkel. Halomra dobálják piacra őket és a fejlesztőkörnyezetüket, így a megfelelő tudás birtokában bárki készíthet sajátot. Általában egyszerű, fél–autonóm programok ezek, amik adatokat bányásznak, reklámokat terjesztenek, vagy követik az embert mindenhova és így tanulmányozzák annak szokásait. Idegesítőek, de többnyire ártalmatlanok. Vannak persze katonai ágensek is, amik káros visszacsatolással terhelik túl és égetik ki az idegrendszert. Szerencsére az ilyenek ritkák, csak sajnos nem eléggé.
Töröltem is a hozzászólást, blokkoltam az ágenst és jeleztem a rendszernek a visszaélést, majd megnyitottam a másik novellám hozzászólásait. Volt néhány semmitmondó pozitív hozzászólás, néhány reklám, a szokásos nyelvészek is tiszteletüket tették, akik ismét a vesszők helyes használatát taglalták. Egy-kettő kilistázta nekem részletesen, hol vannak a hibák és miért. Még a helyesírási szabályzat idevágó paragrafusait is belinkelték. Szörnyű, hogy egyeseknek mire nincs idejük. Elég kevesen foglalkoztak a novella lényegével: a tartalommal és mondanivalóval. De az is lehet, hogy eddig félreértelmeztem az egészet és nem a történetben, a karakterábrázolásban, a világ megjelenítésében, hanem a vesszőkben van az, ami a nagyok műveit naggyá tették. Vagy csak szerencséjük volt.
Hirtelen egy kis ablak jelent meg az orrom előtt és hangosan vijjogott és pityegett. Azt jelezte, hogy Dórának most ér véget az iskola. Ideje visszatérni a virtuális valóságból a valódiba.
Amint kiléptem a rendszerből és a Cerebellum Felülírás kikapcsolt – ami a megakadályozta, hogy a virtuális világban való tartózkodásom alatt a testem ugyanazokat a mozgásokat végezze, amiket én odabent – kinyitottam a szemem és az első dolog, ami elém tárult, az a nem nagy, ámde kicsi budai lakásunk omladozó vakolatú, lehangolóan szürke fala volt. Nem csodálom, hogy egyesek inkább az egész életüket becsatlakozva élik le, minthogy erre kelljen ébredniük. Nekem azonban volt miért visszajönnöm.
– Apa – hallatszott lányom tompa kiabálása.
Óvatosan kihúztam a tarkómba épített csatlakozóból a számítógépemhez kapcsolódó kábelt és az asztalon lévő helyére akasztottam. A jobb kezem furcsán megrázkódott mikor elengedtem a vezetéket. Felhúztam a pulóverem ujját és megpiszkáltam a karom csuklónál, könyöknél és a vállnál lévő illesztést. A kar az idegrendszeremhez való kapcsolódásánál gyanítottam hibát. Csúsztam már így is két hónapot az ajánlott felülvizsgálattal. Majd a következő fizetésemből félreteszek rá, és ha a kiberklinika felé járok, megnézetem. Jobb lenne minél előbb, mielőtt nagyobb baj lenne belőle, de hát a pénz beszél.
– Apa! – hangzott még egyszer.
Felpattantam és elindultam a szürke, egyhangú lakásban Dóra szobája felé. A lakás két szobából állt. A nagyot én használtam hálószobának, dolgozószobának. Ez volt az előszoba is és a konyhával is egy térben volt. A hálószoba része a sarokban volt, egy általam ágynak nevezett matraccal a földön az ablak alatt. A dolgozószoba egy asztalból állt, rajta egy ósdi holo-monitorral, alatta a számítógépemmel és egy köteg különféle kábellel, amiknek a többsége nem is volt használatban csak ott hevert. Az asztalon és körülette volt még két kibelezett számítógép, rengeteg különféle alkatrész és szerszám is. A konyhát a kopott, repedezett járólapjai, és bútorzata különböztette meg a szoba többi részétől. Szekrények voltak itt, mosogatógép, hűtő, szója automata, minden, ami egy konyhában szokott.
– Apa! – kiabálta Dóra harmadszor is, de hangjába már kis kétségbeesés is vegyült.
– Itt vagyok, itt vagyok – léptem be a szobába.
Dóra szobája egészen más volt, mint a lakás többi része. Szakadozott tapétája egy kis színt vitt a szürkeségbe. Ágyán tiszta, fehér lepedő volt, kis mechanikus masinákat ábrázoló huzatú párnával és szépen összehajtogatott takaróval. Rendezett asztalán egy holo-monitor, körülötte néhány díszítő apróság. Fölötte, a falra szerelte polcokon különféle könyvek sorakoztak Andzej Sapkowski-tól, Anne Rice-tól, H. P. Lovecraft összesek, Csáth Géza novellás kötet, Balassi Bálint összes versei, Petőfi Sándor válogatott versei, Arany János versei, mindegyiket a tűzhaláltól menekítettem meg még régen. A falakon poszterek és görbe szegekre akasztott képek emelték az apró helyiség színvonalát. Kellemes volt ide belépni és igyekeztem, hogy ilyen tiszta és kellemes is maradjon.
Dóra a szoba közepén ült tolószékében, szemben az erkély ajtóval, nekem háttal és jobb kezével ügyetlenül próbálta előhalászni a VR vezetéket sötét hajzuhataga alól.
– Majd én segítek.
Odaléptem, megfogtam vékony vállát és kihúztam a vezetéket, majd az asztalába vert kampóra akasztottam. Kicsit igazgattam rajta, hogy ne csússzon le róla, de ne is törjön meg nagyon. Egy megtört VR vezetéket is lehetett még használni, de az olyan volt, mintha egy vibráló tévét néznél: egy darabig kibírható, de egy idő után elszédülsz és megfájdul tőle a fejed.
Dóra közben az ágya támláján ellökve magát megfordította a széket. Eltűrte a szemébe hullott hajszálait és szomorú zöld szemeivel rám nézett. Nagyon szép lány volt, igaz, ezt egészen biztosan az apai elfogultság mondatja velem. A fogyatékossága azonban szembeötlő. Ennek a szép lánynak ugyanis a bal karja és mind a két lába hiányzott. Széles nyakú pulóvere bal ujja csak üresen lógott, fehér combjai pedig krómozottan csillogó neurális portokban végződtek, aminek a vezetékei haszontalanul lengedeztek.
Már több mint egy éve, hogy így megcsonkították. Akkor még a pesti oldalon laktunk és a párom is élt. A legutóbbi világégés után, ami sorrendben a negyedik volt, a Dunai Konföderáció széthullott és az ország minden téren instabillá vált. A politikai csatározások polgárháborús helyzetbe sodorták az országot. Végül egy erős párt vette kezébe a hatalmat és kíméletlenül leszámolt mind politikai, mind katonai ellenfeleivel. Eljött újra a béke és az újjáépülés.
Azonban nem minden ment úgy, ahogy tervezték. Az elégedetlenség, az elszegényedés egyre súlyosabb méreteket öltött, aminek tüntetések és utcai összecsapások lettek a következményei. A Szent Jobb nevű párt járt az élen a kormány elleni harcban. Radikálitása azonban nem válogatott eszközökben. Miután a 6-os metróban történt nanogáz támadás után folytatott nyomozás bizonyította a párt részességét terror szervezetté nyilvánították és kizárták az országgyűlésből. Azóta többször sikeresen bizonyította érdemességét erre a titulusra.
Az esemény október 23-án volt. A kormányzó párt szokásos ünnepi megemlékezéseket, beszédeket tartott. A Szent István Bazilika előtti téren azonban robbanások zavarták meg a békés tömeget, majd ideggáz árasztotta el az utcákat. A családom bűne csak annyi volt, hogy a közelben laktak. Én a munkahelyemről rohantam haza, amint meghallottam mi történt. A gázzal küszködve próbáltam menteni őket.
A kórházak azonnal megteltek. Sokan abba haltak bele, hogy nem kezelték őket időben. Én a szerencsésebbek közé tartoztam. A harci gáz szétroncsolta a jobb karom idegpályáit, így amputálni kellett. A páromon nem tudtak segíteni. Nem halt meg, de az agya olyan mértékben károsodott, hogy csak az alapvető élettani funkciókat tudta ellátni. Dórának csak a jobb karját tudták megmenteni. Ironikus, hogy neki pont az maradt meg, amit én elvesztettem és pont azt vesztette el, ami nekem megmaradt.
Tisztán látom még a mai napig, ahogy felébred az altatásból, ahogy vergődik, hallom, ahogy ordít és sír a pánikrohamtól, ami rátört, mikor nem találta a karját és a lábait. Ez után még meg kellett mondanom neki, hogy az anyja elment. Sírt, hiszen mi mást tehetett volna. Én is sírtam, mert nem tehettem semmit.
Egy hetet töltöttünk a kórházban. Volt időm gondolkodni. Az ember ilyenkor sok mindenre ráébred, amit eddig figyelmen kívül hagyott. A tragédiák sokkal jobban megmaradnak, mint a jó dolgok. Azt hiszem, ez azért van, mert a jó az jó, nem több, nem kevesebb, nincs semmi többlet információ, amit adna. A rossznak viszont van oka, következménye, tanulsága, célja. Egy tragédia emlékeztet rá, hogy van egy pont, ahonnan nincs tovább, érezteti, hogy tegyed meg azt, amit eddig nem tettél, mert a késő közelebb van, mint hinnéd. Más megvilágításba helyezi az életet, rámutat a többi emberre és megkérdezi: „Ők jól csinálják azt, amit csinálnak, ahogy élnek? Tudod te egyáltalán mi az az élet? Mi az, hogy élni?”
Ez ébreszthetett rá engem is arra, hogy hol rontottam el. Szinte mágikusan, mint egy programkódban hibakeresés után, jelentek meg a szemem előtt eddigi életem azon pontjai, ahol máshogy kellett volna lennie. Család a munka helyett, a lányom a pénz utáni futás helyett. Elkezdtem látni, hogy mások elvesztegetik az energiáik jelentéktelen dolgokra, mint éppen aktuális hírességek istenítése, még ha pusztán egy film fiktív szereplői is; perverz kényszer az új, a trendi, a divatos azonnali megszerzésére; olyan tárgyak birtoklásának a vágya, amik nélkül lehet élni, de nem tudnak. Undorodva tudatosult bennem, hogy én is ilyen voltam.
A megoldás is felvillant, hogy mit kellene tennem, egy apró látomásként, de a neheze csak ezután következett, mert tudni, hogy mit kell csinálni és meg is tenni, az közel nem azonos dolog. A tehetetlenül síró Dóra jutott eszembe és már nem is kellett tovább gondolkodnom. Nem érdekelt ki vezeti az országot, nem érdekelt harcolnak-e, nem érdekelt ki az ellenség. Egyedül az érdekelt, hogy a lányommal legyek és éljem ez életet, ne túléljem.
Igyekeztem minden időmet Dórával tölteni, hiszen sokkal nagyobb szüksége volt rám, mint bármikor. Pillanatok alatt omlott össze körülötte a világ, kellett neki egy támasz és –bár soha nem vallottam be – nekem is szükségem volt rá, hogy valami tovább mozgasson. A nővérek feladatait is átvállaltam, miután a biztosító fizetett és megkaptam a végtagpótlást. Én fürdettem, öltöztettem, etettem és vittem vécére őt. Mindenhol próbáltam ott lenni neki. Talán egy kicsit túlzásba is vittem, ahogy igyekeztem az apja lenni.
Ezalatt átköltöztettem magunkat a budai oldalra, egy sokkal kisebb lakásba, de Buda biztonságosabb volt. A hidakat és a metró állomásokat fegyveres őrök és fegyver –, illetve bombakereső drónok ellenőrizték egész nap. Azóta őrzik így, mióta a Parlamentből a Budavári Palotába helyezték át az országgyűlést. A munkahelyemen jóban voltam a főnökömmel, így sikerült elintéznem, hogy otthonról dolgozhassak, az ügyfelekkel való tárgyalást is átadta másnak, viszont így elestem a jutaléktól, de nem érdekelt. Dórának is próbáltam végtagokat szerezni. Az orvosok felajánlották, hogy klónoztatnak, de az megfizethetetlen lett volna. 25000 forint végtagonként, az én fizetésem pedig 2000, illetve már csak 1500 forint volt havonta. Ez a gazdagoknak volt, csak ők engedhették meg maguknak az egészséges testet, amiben ha valami elromlik csak klónoztatnak egy másikat. A szegények kénytelenek gépeket építeni magukba, hogy ellenállóbbá tegyék magukat az újabb és újabb betegségekkel szemben, a levegővel szemben, amit belélegeznek, az étellel szemben, amit megesznek, a vízzel szemben, amit megisznak és másokkal szemben, akik az életükre törnek.
Dóra így csak a neurális portokat kapta meg, mivel csak ezeket támogatta a TB.
– Ki kell mennem – mondta halkan.
– Azonnal ott is vagyunk.
Beléptem mögé és kitoltam a lebontott ajtón. Le kellett bontani az ajtaját, mert a tolókocsi nem fért volna ki. A fürdőszoba innen egyből balkéz felől volt, de ennek az ajtaját nem lehetett így átalakítani. Az ajtó felé fordítottam Dórát, kinyitottam az ajtót, majd elkezdtem leszedni a combján, a testén keresztbefutó és a derekán lévő szíjakat, amik azért voltak szükségesek, hogy ki ne essen a székből.
Közel hajoltam hozzá, megvártam, amíg egyetlen karjával a nyakamba kapaszkodik, majd magamhoz öleltem és felemeltem. Beléptem vele a fürdőbe és óvatosan, mint egy törékeny vázát, ráültettem a vécére. Megvártam, amíg megkapaszkodik az erre a célra, a vécé mellé a falra felszerelt kapaszkodóban.
– Segítsek lehúzni? – tettem fel a szokásos kérdést, amit minden egyes alkalommal felteszek.
Ő csak bólintott és félrenézett, ahogy minden egyes alkalommal. Én pedig lehajoltam és a megszokott mozdulattal lehúztam a bugyiját. Az első néhány alkalommal mindkettőnk számára nagyon kínos volt ez, elvégre nem normális az, hogy egy tizenéves lányt az apja visz vécére és még ő is vetkőzteti ehhez. Igaz, az sem normális, hogy egy tizenéves lánynak nincsen karja és lábai. Hamar hozzászoktunk azonban ehhez, ahogy sok máshoz is. Ijesztő, hogy a nem normális milyen gyorsan válik hétköznapivá.
Ezután elfordultam és vártam, amíg szól, hogy végzett. A törlést maga végezte, addig én a vállait fogtam és a feje fölötti csempén tanulmányoztam a repedéseket. Az egész végén visszaöltöztettem és bevittem a szobájába.
Dóra az interneten keresztül vesz részt az iskolai órákon. Ez nagy segítség, mivel iszonyatos szenvedés lenne eljutni az iskoláig és vissza minden nap egy olyan városban, ahol a közlekedés nem teljesen megoldott. Ez viszont azzal járt, hogy rengeteget ült egyhelyben, helyezkedni meg amúgy se nagyon tud. Az orvos külön felhívta a figyelmem, hogy ez vérrögöt okozhat, egyes testrészek nem kapnak elég vért és hasonló gondok, majd fel is ajánlott egy masszőrt – természetesen jutányos áron. Lemondtam róla, helyette megcsinálom én.
Lefektettem az ágyára és levettem a felsőjét. Hanyatt feküdt és kedvtelenül nézett az erkély ablakozott ajtaja felé. Úgy festett így, mint egy törött játék baba, amit kidobtak a szemétkupac tetejére. Átfordítottam a hasára és félretűrtem fenekéig érő gesztenyebarna haját. Az anyja vágta mikor még élt, én viszont nem merek hozzányúlni. Csak elrontanám.
– Mi volt a suliban? – kérdeztem, ahogy elkezdtem átmasszírozni lentről felfelé.
Egy darabig nem felelt, csak üres tekintettel nézte a semmit.
– Azt hiszem megint megpróbálták feltörni az agyam – mondta egykedvűen.
Megdermedtem.
– Megint? – csattantam fel. – Hányszor próbálták eddig?
– Háromszor.
– Háromszor? Miért nem szóltál eddig? Tudod, hogy ez nagyon veszélyes.
Sok embernek van kiberagya manapság, aminek sok előnye van, de komoly hátránya, hogy feltörhető. Az emberi agy nem feltörhető, a kiberagyak feltörésének eljárásával csak kiégetni lehet az idegrendszert, mivel nincs az a védelmük, ami a kiberagyaknak. Abból tudod, ha törni próbálják az agyad, hogy impulzusszerűen, egy pillanatra, megállsz, megdermedsz, mintha csak elbambulnál, kiesnek pillanatok, észreveszed, hogy egyhelyben állsz, de nem tudod miért és mióta.
Dühös lettem. Fogalmam sincs, hogy kire, egyszerűen csak elöntött a méreg. Vettem egy mély levegőt, kifújtam és lassan folytattam, amit elkezdtem. Dóra egy pillanatra rám nézett, majd vissza semmibe az erkély felé.
– Nem tudom – felelte, majd nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de végül nem tette.
Nem is kellett mondania semmit, tudtam mit akart mondani. Tudtam miért nem szólt erről és valahol egyet is értettem vele. Egy tehetetlen torzó vagy csupán. Úgy kell mozgatni, etetni, tisztába tenni és eközben valaki más idejét rabolod, aki élhetné a saját, teljes életét. Egy torz kolonc vagy, nincsenek barátaid, nem jársz emberek között. Boldogok a lelki szegények, hiszen nem tudják, hogy azok. Te viszont nagyon is tudod, hogy mennyire haszontalan vagy, a létezésed kilátástalan és aligha nevezhető életnek. Hát véget akarsz neki vetni, de mivel egyedül erre is képtelen vagy, megvárod, amíg valaki megteszi helyetted.
Visszafordítottam a hátára. Nem nézett rám. Ajkait penge vékonyságúra összeszorítva küszködött a könnyeivel. Leültem mellé az ágyra és azt tettem, ami legelőször az eszembe jutott. A csípőjéhez nyúltam és elkezdtem csiklandozni. A teste megrándult és riadtan felém kapta a fejét. Én csak rámosolyogtam és folytattam. Felfelé haladtam, az ujjaimmal végigzongoráztam a bordáin, majd vissza. Az arca egy grimaszba merevedett, ahogy küszködött, de végül kitört belőle a nevetés. Ide-oda gurult és dobálta magát, de nem hagytam szabadulni. Nevetett, sikongatott, közben csorogtak a könnyei…

2. rész

Mikor abbahagytam kipirosodott arccal zihált és rám vigyorgott. Ráadásként megcsipkedtem az arcát és megpöcköltem pisze orrát. Nevetve hessegette el a kezem és a könnyes szemét kezdte törölgetni. Most nekem kezdtek könnyek gyúlni a szemembe, de visszafojtottam és tovább mosolyogtam rá.
Ez volt az én dolgom, elfeledtetni vele, de legalábbis egy pillanatra elterelni a figyelmét a jelenről. Megmutatni neki, hogy soha ne veszítse el a humorérzékét. Hogy miért nem a reményt? Egyszerűen azért, mert a remény csak spekuláció, elvárás a jövő felé, de nincs mögötte biztosíték. A remény sokat ígér, de alig tejesít belőle valamit. Dórával nem tehetem meg, hogy hamis ígéretekkel kecsegtetem. A bolondozás, a móka, a nevetés nem ígér semmit, azonnal ad és megtanít nevetni a saját bajodon. És ha ezt megtanultad, könnyebb lesz élni az életet.
Kicsit hagytam még pihengetni, aztán visszaültettem a székbe, beszíjaztam és kitoltam a konyhába, az étkezőasztalnak tartott igen pici asztalhoz. A hűtőhöz léptem és kivettem belőle a szóját. Kiporcióztam két tányérra, körülbelül ugyanannyit. Fogtam őket és odaléptem a szója automatához, aztán belém hasított, hogy nemrég bedöglött. Letettem a tányérokat és a szekrényben kezdtem el turkálni az ízesítők után.
– Milyen ízűt kérsz? – kérdeztem a kis üvegcséket nézegetve.
– Nem tökmindegy? – kérdezett vissza.
De, az. A szója nem volt valami jó ízű, amin az ízesítés sem sokat javított, különösen, ha nem az automata csinálta, hanem én voltam kénytelen. Jó volt ugyanakkor, mert egy adag egy teljes napnyi tápanyagot tartalmazott és viszonylag olcsó volt. Igazi ételre sajnos nem tellett és valószínűleg soha nem is fog.
Kiválasztottam egyet találomra. Lencsefőzelék. Kivettem a szárogatóból a szemcseppentőt és elkezdtem minél egyenletesebben adagolni az ízt. Egy hajléktalantól láttam egyszer ezt a trükköt. Azóta nem vagyok elveszve, ha bedöglik az a nyavalyás automata. Amint elkészültem betettem a mikróba őket melegedni.
– Szeretnéd, ha valamilyen formára gyúrnám? – kérdeztem a kredencnek dőlve.
A jobbfajta szója automaták képesek voltak a szóját különféle formákra hozni, színezni és ízesíteni. A cégnél volt egy ilyen. Egy kupac szójából egész pofás sajtburgert kreált.
– Aranyozd be a szart, attól még szar marad – mondta Dóra szárazon.
Felnevettem. A mikro pityegett. A két tányér trutymót felkevertem kicsit, majd tálaltam. Elrendeztem mindent a konyhába, mielőtt leültem volna Dóra mellé, aki unottan nézte a tányér tartalmát.
– Megetesselek?
– Nem kell – kapta fel a fejét. – Menni fog egyedül is.
– Ha nagyon zavar a kinézete próbáld így.
Behunytam a szemem és úgy vettem a számba egy kanállal. Dóra is így tett, de amint bekapta az arca összerándult. Nagy nehezen leerőltette a torkán a falatot és megborzongott.
– Ugyanolyan rossz íze van így is – öltötte ki a nyelvét undorodva.
– De legalább nem látod – nevettem.
Én végeztem hamarabb, de nem álltam fel, hanem megvártam, hogy ő is végezzen. Igen vicces látvány volt küszködése. Kanalazott, behunyta a szemét, méla undor, nyelés után pedig egy megkönnyebbült sóhaj.
– Nem vicces – morogta, mikor egy rövid kacaj erőfeszítésem ellenére mégis kicsúszott.
– Ó, dehogy nem – a mondat erejéig magamra erőltetett komolyság egy újabb nevetésbe torkollott.
Sértődötten lapátolt tovább. Mikor valahogy eljutott a tányér aljához és az már úgy tűnt táncolni kezd, ahogy az utolsó falatokat szedi össze, odanyúltam és megfogtam a tányér peremét, hogy rögzítsem. Tudtam mennyire fontos neki, hogy valamit egyedül is meg tudjon csinálni, így nem akartam jobban a segítségére lenni. Régebben túlbuzgó módon majd mindent megcsináltam helyette, és ez roppant módon idegesítette. Nem mondta, de láttam rajta. Most már ha tudom, hogy valamit meg tud csinálni, akkor hagyom és csak ilyen apróságokkal segítek be, ha kell.
Abban a pillanatban, ahogy befejezte én egy emberként utánoztam le egy futballmérkőzés teljes közönségét gól után.
– Olyan vagy – köhögte az utolsó falat leerőltetése után és a vállamba bokszolt.
Összeszedtem a tányérokat és a mosogatógépbe tettem. Dórát visszatoltam a szobájába. Ilyenkor mindig olvasni szokott, vagy internetezni, de a gépével most nekem voltak terveim.
– Beállítok egy tűzfalat, hogy legközelebb ne legyen gond – mondtam és bekapcsoltam a számítógépet. – Addig kérsz egy könyvet, vagy valamit?
Dóra hátrafordította a fejét.
– Nem kell, megleszek –válaszolta és újra az erkély üvegezett ajtaján túli ködös metropolisz felé fordult. Én is pár pillanatra odanéztem és próbáltam elképzelni milyen lenne, ha nagy pelyhekben esne a hó. A városban ugyanis soha nem esett a hó amióta mi itt laktunk. Gyerekként, mikor vidéken laktam, én még láttam havat. Dóra még sosem.
A gép rendszere közben teljesen betöltött és én elkezdtem feltelepíteni egy tűzfalat. Közben azon gondolkodtam, hogy egy behatolás detektáló rendszer felállítása sem lenne rossz ötlet. Nem csatlakoztam be VR-be, hátha Dórának szüksége lesz valamire. Egyikünk sem szólt. A kintről beszűrődő tompa zajokat, a gép halk búgásását és a billentyűzet kopogását lehetett csak hallani.
– Holnap lesz Karácsony – szólaltam meg végül. – Kértél valamit a Télapótól?
– A Télapó nem is létezik – felelte hűvösen.
– Ez azért elég elhamarkodott kijelentés.
Ismét csend lett, amit most Dóra tört meg.
– Ebben a világban nincsenek már csodák.
– De vannak. Csak észre kell őket venni – idegesítően pityegő telefonomért nyúltam. Egy üzenetet kaptam. Ahogy elolvastam széles mosoly kúszott az arcomra. – Hidd el, léteznek csodák. Majd meglátod. Most viszont el kell mennem egy rövid időre. Szeretnél rácsatlakozni a gépre?
Dóra csak megrázta a fejét. Felöltöztem és kiléptem a málladozó falú lépcsőházba. A legutóbbi Karácsonykor dolgoztam, mivel törvényben töröltek el minden, bármely valláshoz köthető ünnepet, mint munkaszüneti napot az egyenjogúság jegyében, hogy egyik vallás se legyen előnyben részesítve a másikkal szemben. A Karácsony, mint szokás azonban megmaradt. A mostani viszont máshogy lesz. Szeretném különlegessé tenni. Egy csodává.
Nem voltam el sokáig, de mire visszaértem Dóra elaludt a székében. Kint is sötét volt már. Télen elég gyorsan besötétedik. Nem volt szívem felkelteni, de mégsem aludhatott egy tolószékbe szíjazva. Kibontottam a székből, de ahogy kiemeltem belőle nyöszörögve megébredt.
– Csak én vagyok – mondtam.
Ő valamit mondott erre, de még annyira félálomban volt, hogy lehet nem is nekem mondta. Lefektettem az ágyra és le akartam vetkőztetni, de végül úgy döntöttem nem rázom fel jobban, így csak eligazgattam a haját és betakartam. Fészkelődött egy kicsit, majd visszazuhant az álomba. Pár pillanatig csak figyeltem, ahogy halkan szuszog. Mielőtt kimentem volna odahajoltam hozzá és adtam egy álom puszit az arcára.
Elég sokáig szoktam fennmaradni és dolgozni, de holnap reggel lesz egy kis plusz dolgom, így korábban feküdtem le. Már éppen a Mélyebb Álmok Kapujához vezető hétszáz lépcsőfokon ereszkedtem le, mikor zajra riadtam fel. Régebben füldugóval aludtam, mert minden vélt vagy valós zajra felriadtam. Most már Dóra miatt nem használom. Körbefutattam a tekintetem a sötét szobában és hallgatóztam. Először az jutott eszembe, hogy biztos megint a felső szomszéd veszekszik az asszonnyal. A fickó mindig felönt a garatra nem kevés szintetikus alkoholt, és emiatt megy a hepaj. A szintetikus alkoholok amúgy is borzalmasak, így nem is csodálom, hogy felkapja a vizet. Elég jól hallani a kiabálásukat, de nem mindig értem mit mondanak, így – mivel aludni úgysem tudok tőlük – történeteket szoktam kitalálni a veszekedés mögé.
Most azonban nem ők voltak. A hang a lakásból jött, halk volt, ismétlődő. Sírás volt. Azonnal felugrottam az ágynak nevezett matracról és olyan lendülettel indultam meg, hogy a majdnem hasra is vágódtam a sötétben. Dóra szobájában már tisztábban hallottam. Ő volt az. Nem volt ritka az ilyen. Néha álmában sírt fel, néha mikor felébred és újraéli azt az ébredést a kórházban. Ébredést egy rémálomba.
Odahajoltam hozzá és megsimogattam könnytől nedves arcát. Megérintette a kezemet és a nyakam felé nyúlt. Kitakartam és kivettem az ágyból. Bevittem és befektettem magam mellé. Odahúztam magamhoz és átöleltem, ő pedig a kezemet szorongatta és szipogott. Csitítgattam és simogattam a fejét, amíg újra el nem aludt. Aztán végül valahogy nekem is sikerült álomba merülnöm.
Másnap reggel hat-félhét környékén riadtam fel. Nem volt különösebb oka, gyakran előfordul velem, mintha egy beépített vekker csörögne bennem, hogy most kell felkelni. Dóra még aludt. Óvatosan kimásztam az ágyból, hogy fel ne keltsem és elkezdtem rendbe szedni magam. Rengeteg időm volt még, így amilyen halkan csak tudtam rendet is raktam. Szükség lesz a helyre, így a számítógép alkatrészeket összeszedegettem és egy helyre tettem őket. Dóra tolókocsiját is kihoztam a szobájából. Előkészítettem a szerszámaimat is. Elvileg nem lesz nagyon szükségem rájuk, de jobb, ha minden kéznél van.
Az örökkévalóságig tartó várakozás után végül megrezgett a telefonom. Megérkeztek. Lesiettem és átvettem a csomagokat. A három hosszúkás dobozt lifttel vittem fel, majd ott kipakoltam és egyenként be a lakásba. Eltartott egy darabig, mert nem voltak éppen könnyűek és földhöz vágni sem akartam őket, igaz nem kellene, hogy bajuk legyen tőle.
A harmadik dobozt rendezgettem, mikor észrevettem, hogy Dóra a matracon könyökölve értetlenül nézi mit csinálok.
– Apa?
– Jó reggelt – szaladtam oda hozzá. – Gyere, mutatok valamit!
Meg se vártam a válaszát már kaptam is fel és ültettem bele a székébe. A szíjakkal most nem vacakoltam. Utána rögtön rohantam a kupacba rakott dobozokért és oda toltam őket elé. Dóra egyre értetlenebbül nézett rám.
– Felkészültél? – kérdeztem az izgatottságtól arcomra ragadt idióta vigyorral.
Nem felelt, csak hol rám, hol a dobozokra pillantott. Én fogtam, és a legfelső dobozt felnyitottam. Dóra hirtelen fel sem fogta, amit lát, aztán hatalmasra nyíltak a szemei az ámulattól. A dobozban egy kar feküdt, párnázott foglalatában. Egészen pontosan, egy szintetikus női bal kar.
– Boldog Karácsonyt – mondtam.
Nem mondott semmit, nem tudta mit mondjon, csak döbbenten ült a tolószékben. Levettem róla pulóverét, hogy hozzáférjek a bal vállánál lévő neurális porthoz. Kivettem a kart a helyéről, csatlakoztattam a kábeleket a helyükre, rögzítettem az illesztési pontra és meg is volt. A kar adaptív volt, így hozzákonfigurálta magát a testhez, emellett még követte a növekedést is. Nem volt olcsó, de a sok átdolgozott szabadnap, maszekolás és felhajtott szívesség végül meghozta a gyümölcsét.
A kar pár pillanat múlva mind funkciójában, mind színében tökéletesen illeszkedett, leszámítva az illesztéseknél lévő apró réseket, és Dóra megtette első mozdulatait eddig nem létező bal karjával. Dóra döbbenettel vegyes csodálattal méregette új karját, én pedig elkezdtem a lábakat felszerelni.
Alig egy negyed óra múlva Dóra újra teljes volt. Félretoltam az útból az üres dobozokat és hátrébb álltam. Ő továbbra is meghökkenten ült és az új végtagjait méregette. Nehéz volt feldolgoznia, hogy egyik pillanatról a másikra visszanőttek elvesztett testrészei. A csodákat nehéz megmagyarázni.
Én bátorítóan intettem neki, hogy álljon fel. Lassan feltolta magát és bizonytalanul felállt. Tett két lépést, majd megtorpant. Csillogó zöld tekintete az enyémbe fúródott. Meglódult és botladozva felém szaladt. Gyorsan előreléptem és elkaptam, nehogy elessen, ő pedig szorosan átölelt és arcát a mellkasomhoz szorította. Több mint egy év után, újra meg tudott ölelni úgy, ahogy mindig is szerette volna.
Egyszerre sírt és nevetett. Már én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Hosszan álltunk ott, csendben, egymás karjaiban. A szennyes világ odakint pedig még csak nem is sejtette miféle karácsonyi csoda történt éppen egy apró budai lakásban.
– Igazad volt – szipogta. – Tényleg léteznek csodák.
– Szeretnél elmenni valahová? – kérdeztem. – Az egész nap itt van.
Rövid csend után válaszolt.
– Nem. Szeretném, ha felolvasnád a novellát, amit minden év végén írsz. Ugye írtál?
– Persze – válaszoltam.
– És miről szól?
– Rólunk.

2012. december 20.

Szólj hozzá!