Vízesés zúdul a hegyek között a mélybe. Történés érzését kelti, ahogy a művészi formába rendeződött folyékony anyag elindul fentről lefelé saját súlyánál fogva. Minden lejátszódik, amire a víz képes összesített erejével. Tombolva dübörög, a szemlélőt látványának csodálatára készteti. Nincs ott más a halványkék ég alatt, ami számítana, léte abban a pillanatban jelentéktelenné válik, ahogy a közelébe ér. Mindent magához vonz azzal, hogy eltaszít. Cseppjei milliónyi tűszúrásként fájdalmat okoznak a puha élő szervezetben esendősége folytán. Előre figyelmeztet, ne közelíts, az erőm már azt a mértéket meghaladja, ami kényelmes nézelődésre ösztönözne. Arra ott a gyermekem, ami belőlem keletkezve méltóságom elől menekülve messzire folyt és egy erdőben talált békességet vékonyka patak formájában. Ott csobog könnyű fodrozódással utánozva a folyót. Hiába szűrődik át a fény a fák koronáján, és világítja meg az omladozó földcsíkba ágyazódó vizet, mégis örökké frissítő hűs marad. Áttetsző, mint az üveg, hiszen folyamatosan halad valahonnan valahová. Soha sem ugyanaz, mégis saját tulajdonságait hordozza. Felfrissíti az arra járó őzet, ki fél térdre ereszkedik, majd fölé hajol. Előtte óvatosan körülnéz. Szelíd barna szemének tekintete ide-oda jár a bokor mögött lapuló ellenségre számít, de csak egy nyúl ugrik ki a dús levelű ágak közül, ami már ennél zöldebb nem lehetne. Könnyedén ringatózik még utána is mikor a hosszú fülű lény ugrándozva a vízhez ér. Órát megmozgatja, megérzi a friss illatot a patak körül, amire vágyott. Érkeznek sorba a szomjazók. A különböző formájú bogarak, legyőzve az apró kövek számukra sziklányi nagyságú akadályát. Időnként felborulnak, mégse adják fel, mert érzékelik a csobogást, ami az életet jelenti számukra. Egy szitakötő lebeg szivárványszínű szárnyával a mohás kövek felett, elég neki a harmatos növényre szállni és máris teleszívja magát az éltető nedvvel. Együtt vannak saját nyelvük hangzavarával társalogva, mikor hirtelen csend támad az erdei tisztáson. Mindenki szétrebben mintha soha sem jártak volna arra. Idegen lény közelít furcsa nehézkes mozgással, ami semmihez sem hasonlítható. Nagy zajt csap járásával, száraz gallyak recsegnek a lába alatt. Tekintete fürkésző, mint a vadász szeme, aki zsákmányra les. Nem tud másképp nézni akkor sem, ha a tájat csodálja. Kulacsát a vízbe meríti, szájához emeli a furcsa szerkezetet. Még egy ideig áll csípőre tett kézzel, ennyivel tartozik önmagának. Miután elment, a kis tisztás újra megélénkül és éli tovább zavartalan természetes életét.
Mérő Andrea