Nem akarta elhinni, hogy plátói szerelme az intenzív osztály ágyát nyomja. Hogy a szép Manci élet és halál között lebeg. Az egészséges, életvidám Manci, aki még deres haját is úgy dobálta a válla fölött, mintha a múló évek csak ráncokba csomagolt, édes cukorkák lennének.
Nekem kellene most itt feküdnöm – gondolta Rezső a beteg hölgy vékony, elhidegült kezét szorongatva. A kezet, ami sosem simított végig a férfi fejbúbján, noha ő egész életében erre várt. Erre vágyott. – Én voltam a beteg kismadár. A korán kopaszodó – a popsifejű, ahogy az undok lányok neveztek! –, az anyámasszony katonája, akinek olyan göcsös a feje, mintha összepréselte volna a malomkő azon az osztálykiránduláson…
Rezső szarkalábas, pilla nélküli szeméből bősz könnyek csorogtak, egy-egy csepp Manci mozdulatlan ujjain landolt, ki a nedves érintéstől öntudatlanul megrezzent, de ezen kívül semmi jelét nem adta annak, hogy érezné a férfi jelenlétét. Pedig az mindennél jobban vágyott arra, hogy a hölgy felébredjen. Hogy meggyógyuljon, és végre elmondhassa neki: mindig is szerette őt, a kedves Mancit, és annyira sajnálja, hogy nem volt mersze korábban megvallani neki az érzéseit.
Ha csak úgy néztem volna ki, mint minden egészséges, normális gyerek… minden másképp alakult volna! Akkor nem lettem volna félénk, nem bújok a sarokba, és oda merek állni szívem hölgye elé… – gondolta Rezső. Mély, fáradt sóhajt hallatott, hogy kénytelen volt meggörnyedni, s ha már így, nem volt kedve kiegyenesedni. Homlokát a hölgy takarójára helyezte. Szerette volna Manci másik kezét is megsimogatni, de az infúzióra volt kötve, és ökölbe szorult, mintha markolna valamit. – Bár az életbe kapaszkodna így! Ezúttal megfognám a kezét, és átsegíteném minden nehézségen… Csak lennék olyan, mint a többiek…
A kórházi fertőtlenítőszag tovaillant, helyette vízparti illatok csapták meg az orrát. És a korábbi, steril környezet is olyan élénk színkavalkáddá gomolygott, hogy Rezső ijedten egyenesedett ki. Feje nagyot koppant valami keményen. Visszagörnyedve simogatta fájó buksiját, majd mozdulatát ledermesztette. Nem is az botránkoztatta meg, hogy valamely facölöp alatt szűkölködik egy szál rövidnadrágban, és nem is az ejtette gondolkodóba, hogy miért cseng fülében a vízimalom ritmikus zubogása. Nem. Rezső azon ütközött meg, hogy ujjközeibe hajszálak ragadtak. Óvatosan mászott ki a rejtekhelyéről, hajolt át a fakorláton, hogy a víz kevésbé zavaros részébe nézzen. A tükörkép nem hazudott: egy egészséges kisfiú nézett vissza rá olyan dús, kócos frizurával, amit még a lányok is megirigyelhettek volna.
– Ez, ez nem lehet – hebegte alig hallhatóan. Aztán torkára forrt a szó, mert hatalmas zsivaj kíséretében egy kész gyerekhad lepte el a mólót, és kezdett bohóckodni a malomkerék mellett. Minden parányi mozdulat, minden hanghatás elevenen hasított Rezső emlékezetébe. – Ez tényleg megtörtént! Ez az osztálykirándulás…
– Mozdulj már, popsifejű! Én is látni akarom a halakat! – gonoszkodott a lányok csapata, könyökükkel böködték a tébláboló Rezsőt.
A kisfiú önérzetesen húzódott arrébb. Ezt már egyszer átélte. Akkortájt sem hagyták a karakán osztálytársak érvényesülni.
Bánom is én! – makacsolta meg magát. – Ezúttal egészséges vagyok, és nem kell szégyellnem magam Manci előtt…
Kikerülve a gyerekcsoportosulást a kislány keresésére indult. Úgy rémlett neki, Manci és a barátnői ekkoriban a liszteszsákok környékén viccelődtek, így ő is bearaszolt az épületbe. Bár még hunyorgott a hirtelen megváltozott fényviszonyoktól, kisvártatva megpillantotta szíve hölgyének szőke fonatait, amint a lépcső közepénél támaszkodik a korlátnak és vihorászik a többiekkel.
Most vagy soha! Most minden másképp lesz! – gondolta Rezső és nagy bátran eltrappolt a zsákok mellett. Magában már azon tanakodott, melyik titkos hasonlatával, költői szókapcsolatával kápráztassa el a többieket, amiket ez idáig nem mert hangosan kimondani. Hanem ekkor hatalmas sikongás hullámzott végig a lányok csapatán. Rezső is ijedten megugrott. Felderengett előtte egy kellemetlen emlék. Mi is történt pontosan?
De mielőtt eszébe juthatott volna a baleset az osztálykirándulásról, a baj már meg is történt. Odafönt patkányokat találtak, melyek a korláton keresztül ugrottak a mélybe. Az ott tartózkodó lányok botladozva, egymást taszigálva menekültek a hatalmas rágcsálóktól, az egyikük le is esett és Rezső mellett landolt. A kisfiú az erős taszítástól hátratántorodott. Szemét ellepte a liszt, arcbőrén pedig érces súrlódást érzett. Megrettent. A malomkő még forgott! El akart gurulni, ám ekkor haja hosszabb tincsei már beszorultak a két kő közé, és húzták magukhoz a kétségbeesett kisfiút. Rezső visított félelmében. Vaktában hadonászott, érezte, hogy sikerült megragadnia valamit. Ám ahelyett, hogy kiszabadította volna kócát a kelepcéből, egy másik gyereket is magával rántott: Manci szőke fonatába kapaszkodott.
– Vigyázz, Manci! – hördült fel Rezső, háta nagyot roppant, amikor sikerült kiegyenesednie. Ismét a kórházi szobában találta magát, bőre kérges volt az idő vasfogától, a feje pedig ugyanolyan kopasz és göcsös, mint fiatalkorában.
Talán nem is baj, hogy popsifejű voltam – gondolta megkönnyebbülve. – Ha akkoriban lett volna hajam, elcsíp a malomkő, és nagyobb tragédia is kerekedett volna egy ujjtörésnél. Ráadásul még Mancit is…
– Rezső? – szólította meg egy rekedtes, félénk hang.
A férfi nem akart hinni a fülék. Míg ő a furcsa álmával volt elfoglalva, addig szíve hölgye magához tért, és nemcsak hogy kinyitotta a szemét, de fel is ismerte őt!
– Ó, Manci! Hát visszatértél? – örvendezett Rezső. Óvatosan hajolt az öreghölgy fölé, aki habozás nélkül emelte fel hozzá a kezét, és reszketegen, de annál szeretetteljesebben simogatta meg a férfi hepehupás fejét.
Viszontlátásuk egy gyengéd ölelésben teljesedett ki. Örömkönnyeik közepette egyikük sem vette észre, hogy Manci fél keze, ami eddig görcsösen ökölbe szorult, felengedett, ujjai közül pedig sárgás, gyűrött papírcetli hullott ki. Egy gyerekkéz írta szerelmes vers, amit Rezső akkortájt nem mert aláírni.