Fehér mesék – Első történet

Egyszer régen egy éjjel „beliner kendőbe” bugyolálva, kiszöktem az udvarra.
Fehér volt minden, persze ez volt a szökésem oka.
Nagymamám mesélt nekem őszi estéken, a Hóanyóról aki az égben sepreget, és ha megrázza a párnát, dunyhát, idelent hópelyhekkel lesz teli minden.
Gyermeki hiszékenységgel, lehettem talán három éves, azt gondoltam, hogy ha felnézek a hóesésben látni fogom a Hóanyót ki éppen a párnáját rázza, hiszen olyan szépen, nagy pelyhekben esett a hó.
Az eresz alá kuporogtam, áhítattal vártam a pillanatot. Gondoltam, ha meglátom, majd integetek, és verset is mondok neki. Talán közelebb jön, és az is lehet, hogy a barátom lesz.
Buzgóságom nem tudom meddig tartott, de álommanó legyőzte a várakozásomat.
Elaludtam az eresz alatt. Hajnal lehetett, amikor nagymamám hangjára ébredtem. Kétségbeesetten szólongatott, dideregve, mert rajtam volt a beliner kendője.
Kérdezgette mi lelt, hogy odakint akartam aludni. Várattam a válasszal, mert bántott a dolog, hogy elaludtam, de látva szomorú arcát megsimogattam, odabújtam hozzá, ne lássa mennyire restellem magam az alvás miatt.
Suttogva elmondtam neki, látni akartam a Hóanyót.

2016.12.19.