Fehér mesék – Harmadik történet

Hol volt, hol nem volt… nekem volt és most is van egy “mesebeli mostohám”.
Gyermekkoromban soha nem értettem, hogy lehet egy fehér dolog mások szemében fekete?
Pedig nem egyszer történt meg, hogy a mostohám édesapámnak befeketített. Magas oktávban, gesztikulálva sorolta a meg nem történt dolgokat: szófogadatlan, nem akar dolgozni, és képzeld el, folytatta drámai hangon – csúfolkodott velem, meg olyasmiket kiabált, hogy menjek el a háztól!
– Apám, apám! Soha nem mondtam ilyent, ő űz, kerget, hogy tűnjek el a házból végleg, nem akar többé látni! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Nem, nem igaz! – sikította sátáni hangon és a jól betanult ájulással, összeesett.
Ilyenkor hiába emeltem karomat védekezésre, csattantak a pofonok, a fenyegetések, s ő a mostoha az ujjai között leste sátáni mosollyal fekete hazugságainak gyümölcsét.
Napok jöttek, múltak, évtizedek teltek el, megszakadt köztünk minden kapcsolat. Lassan érezni kezdtem, hogy minden tőle távolodó lépésem reményt jelent, hogy létezik valami olyan, amihez nem tapad fájdalom.
Karácsony estéje. Boldogsággal teli lélekkel sétáltunk hazafelé férjemmel a hulló óriási hópelyhekben, melyek csillogó fehér takaróval lepték be a mesés tájat.
Sajnos, az én mesém még nem ért véget.
Életutamnak ez a szakasza szinte groteszkül kegyetlen.
Most én gondozom a nyolcvanhárom éves rákos beteg mostohámat.

“Fehér mesék – Harmadik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!

    Az élet különös fordulatokkal zajlik. Érdekes a történeted.

    Szeretettel: Jártó Róza /mami/

  2. Kedves Tollforgató!

    Történeted olyan rövid, mint egy jajkiáltás! Na persze ez nem is csoda, hiszen az!
    Valóban groteszk a befejezés… most már jó vagy neki? Vagy talán a fájdalomtól fel sem fogja, ki az aki őt gondozza, ápolja?

    Örülök, hogy nem írtál többet, csak a lényeget. Egy gonosz mostoha még ennyit sem érdemelt volna.

    Nagy a te lelked… ember vagy!
    Tisztelettel és szeretettel:

    Pilla

Szólj hozzá!