Fehér mesék -Negyedik történet

Apám két bátyámmal elment Iszkaszentgyörgybe, a bácsikánkat meglátogatni.
Ilyentájt megy a család, hogy a szenet, a fát és az esetleges tél előtti kisebb javításokat még elvégezzék az egyedül élő István bátyánk házánál. Csak mi, a három kisebb gyerek maradtunk a tanyában anyánkkal és az állatok. A két tehén, a hízó, amit január elején akarunk levágni, az a pár tyúk amit a tojásért tartott anyám és mikor megkívántuk a tyúkhúslevet, vagy beteg lett valaki, a tyúkhúsleveshez az alapanyagot biztosították.
Persze apánk minden jóval ellátott bennünket, úgy ment el. Azért is választva ezt a november közepi időt, mert ekkor még szelídebb időszakot kell megélnie a családoknak, akik kint a tanyákban éltek.

Igaz, a mienk nem is tanya volt, hanem vasúti őrház, de azért ezt is tanyaként kezelték, még ha igazából a Magyar Államvasutak fennhatósága alá is tartozott. Vonat se járt már erre, mert megépítették az új vasúti pályát a megyeszékely felé. Erre már csak akkor jött a vonat, ha tolatott, vagy valamelyik tanyára röpítettek ki a vasutasok szívességből ez-azt, amit nehéz lett volna kicipelni. Vagy időnként eljött a mozdony az őrházig és ledobott egy-egy zsák szenet, amit anyánkkal azonnal el is tüntettünk a szemek elől.
Én, aki a család furcsa gyereke voltam, még ezekről a zsákocska szenekről is tudtam mesélni a kisebb testvéreimnek, amit úgy kezeltek a szüleim, hogy ez a lány ugyan furcsa kissé, de jóindulatú és legalább készséges, ha nem is lehet mindent rábízni… .

Épp csak elment apánk, amikor megjelent a vadász úr. Mi gyerekek nagyon örültünk neki, mert szép csizmája és kalapja volt és a puskája is nagyon tetszett nekünk. Nem is értettük, hogy anyánk miért kiabált vele és miért zavarta ki a tanyából, mikor a vadász egy egész, frissen lelőtt nyulat hagyott ott nekünk ajándékba.
Anyánk fogta a nyulat, beletette egy zsákba és azt a hátamra kötötte, és átküldött a Horváth tanyába, hogy adjam oda és mondjam meg, hogy apu elutazott és a vadász meg itt volt.
Nagyon kedvesek voltak velem a Horváth tanyában. Meg is ebédeltettek és a zsákba, amiből kivették a nyulat, lekvárt tettek és haza is küldtek.

– Mondd meg anyádnak, hogy minden rendben lesz, legyen nyugodt.

Én meg hazaindultam. A kiserdőn át vezetett az utam, ahol a vadász jött velem szemben.

– Gyere, mutatok egy rövidebb utat, mondotta – és megragadva a karom bevezetett a fák közé.

Ott bukdácsoltam a keze szorításában és nem is tudtam, mit akar. Elég sokat mentünk, mindig a fák takarásában. Néha hallottam, hogy elmegy a vonat mellettünk, ha nem is láttam, így tudtam, hogy nem lehetünk mi olyan messzi az őrháztól, csak biztos a vadász is eltévedt.
Odaértünk egy kis kunyhóhoz, amelynek kinyitva az ajtaját, de inkább kikötözve, belökött.

– Itt maradsz! – emelte fel az ujját.

– Vadász bácsi, nekem haza kell mennem, kikapok az anyutól. Vadász bácsi – kértem esdeklőn.

De meg se hallgatott. Rám zárta az ajtót és elment. A kunyhóban sötét volt. Épp csak a deszkák és a gallyak között jött be némi fény, de aztán teljesen sötét lett.
Én meg ott álltam. Nem tudtam mit tegyek. Hét éves voltam és nagyon féltem, de még nem ijedtem meg. Kiabáltam, üvöltöttem, sikoltoztam. Aztán ledőltem az összetákolt priccsre és elaludtam.
Arra ébredtem, hogy beszél az erdő. Először, csak segíteni akart nekem, hogy ki tudjam az ajtót nyitni, de mivel nem sikerült, egyre haragosabb lett. Már rángatta és tépte az ajtót, lökdöste az egész kunyhót, de nem bírt vele. Egyre nagyobb haragra gerjedt. Morgott, süvöltött, és rángatta az egész kunyhót.

Ekkor értettem meg, amit a szüleim mondottak, mikor elkezdtem iskolába járni és nagy ritkán egyedül kellett azon a számomra félelmetes erdőn keresztül mennem, hogy miért mondották, hogy az erdő vigyáz a jó emberekre és szereti és segíti a gyerekeket.

Az erdő egyre mérgesebb lett, de valószínűleg ő se látott semmit, ezért elkezdett havazni, hogy a frissen esett hó világítson a nagy munkájában. De még a hó se tudta lecsillapítani a haragját, ami azért keletkezett, mert a vadász ide bezárt. Néha még a fák morgásán is áthallatszott az erdő lakóinak a biztatása.

– Julika! Julika! Merre vagy? – kérdezték az őzek, a rókák.

Én meg kiabáltam nekik.

– Erre gyertek, itt várlak benneteket a kunyhóban!

Hogy el ne tévesszék az irányt, elkezdtem nekik mesélni, hogy mit is tanultunk eddig az iskolában. Csak mondtam, csak mondtam, és ők egyre figyelmesebben hallgatták, annyira, hogy az erdő is el kezdett csendesedni, a haragja csillapodni. A kunyhó résén kilesve láttam, hogy már mindent hó borít. Egyre hidegebb lett és én egyre jobban elálmosodtam.

Ekkor kinyílt a kunyhó ajtaja és én a nyílásban csak a nagy fehérséget láttam. Egy őz
nézett be. Odajött hozzám és megnyalta az arcom. Egy nyuszi is feltűnt az őz válla mellett, aki odabújva hozzám melegített, mert a hidegtől elkezdtem vacogni. Közben az erdő is elcsendesedett és a közeli akácfa alsó ága benézett hozzám aggódva, mert érezte, hogy az elcsendesedett időben egyre gyorsabban süllyed a hőmérséklet.
Azon az éjszakán mutatta be a tél, hogy milyen zord is tud ő lenni. De ez engem nem érintett, mert a nyúl meg az őz ott maradtak mellettem és melegítettek. Tudtam, még így félálomban is, hogy ha eljön a reggel, haza fogok jutni, mert a vonat fütyülését mindig hallottam, még itt a kunyhóban is. A szüleim is arra tanítottak bennünket, hogy ha eltévednénk, figyeljük a vasutat!
Megint fütyült a vonat. Szinte jelezte, hogy figyeljek az ajtóra, de valamiért a szemem nem tudtam kinyitni csak épp résnyire. Mégis megláttam ott az ajtó nyílásában Horváth bácsit, a szomszéd tanya gazdáját. Épp csak érzékeltem és aludtam tovább.

Később a kórházban ébredtem fel. Első amit érzékeltem a nagy fehérség volt, a hűs és ropogósra vasalt paplan alatt sokáig éreztem még az erdei tél hidegségét. Hallottam a frissen esett hó ropogását a rókák, a nyulak, az őzek és a többi erdei állat lába alatt, ahogy finoman, óvatosan lépkedtek, hogy rám ne ijesszenek.

Ott volt az egész család, az ágyam mellett, mert a vasút jóvoltából elvitték a hírt apámnak is, aki azonnal haza is jött. Ezen azért elcsodálkoztam, mert tudtam, hogy innen az őrháztól Iszkaszentgyörgy majd kétnapi vonatozásra van. Én meg tudtam, hogy csak nagyon rövid ideig voltam a kunyhóban. Épp csak behunytam a szemem, épp csak szunyókáltam picit és már rám is találtak.
Ugyan sok mindent nem értettem, de azt igen, hogy nem jó szándékkal zárt be a vadász a kunyhóba, amiért el is vitték a rendőrök.

Én meg ott a kórházi ágyon, a fehér paplan alatt azon gondolkodtam, hogy csak nem az a finom meggylekvár kellett volna a vadásznak, amit a szomszéd tanyából küldtek édesanyámnak?

“Fehér mesék -Negyedik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Hozzászólók!

    Szoktuk mondogatni, hogy milyen rövid is az élet. De ha őszinték vagyunk magunkhoz ebbe a rövidségbe annyi, de annyi minden fér bele. Jó is rossz. Én gyerekként sok mindent éltem meg de azt elmondhatom, hogy annak ellenére, hogy heten voltunk testvérek sosem voltam boldogtalan. Kis történetemből is, már nehéz szétválasztani, hogy mi a valóság és mi a mese, de azt gondolom ennyi év távlatából már nem is érdekes…. Az emlék az emlék. Kinél így, kinél úgy tőr elő…. De az biztos, hogy hozzájárultak ezek az emlékek, hogy kiegyensúlyozott és boldog felnőtt legyek.

    Köszönöm kedves véleményetek.(l)(f)(l)

    Szeretettel: Jártó Róza (mami)

  2. Kedves történeted megfogott. Már-már mesebeli történet, ami jól végződött.
    Gratulálok történetedhez!
    Üdvözlettel,
    Etel

  3. Kedves Tollforgató!

    Nagyon örülök, hogy nem bántott az a gonosz vadász és azt hiszem, meséken nevelkedett gyermeki lelked mentett meg.
    Megfogalmazásod tetszik, olvasmányos, az őznek és a többi állatnak veled együtt örvendeztem.
    Mesél az erdő, segít az erdő… téged is, no lám, íróvá avatott!

    Szeretettel olvastalak:
    Pilla

Szólj hozzá!